Új Nógrád, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-22 / 45. szám
4 imns-m LÁTÓHATÁR 1991. FEBRUÁR 22., PÉNTEK SVÉDCSAVAR — magyar módra ,,Temetés" tanújává, részesévé válik, aki leül a televízió elé, hogy megnézze Shakespeare Szeget szeggel című keserű komédiáját a Pécsi Nemzeti Színház művészeinek előadásában — mondta Wisin- ger István műsorvezető, a Színházi esték szerdai beköszöntőjében. Ugyanis ez lesz az utolsó alkalom, amikor a nézők úgynevezett,,egyenes adás" keretében követhetik nyomon egy klasszikus dráma mai értelmezését s bepillanthatnak valamely színházi műhely kulisszatitkaiba. Óhatatlanul eszünkbe jutott, hogy egy olyan műsortípus felett kondult meg a lélekharang, amelyről alig két hónapja a szokásos heti tévéjegyzet hasábjain— szabad legyen visszaidézni — a következőket írtuk: ....éppen ideje, hogy szó essék a televízió élő kö zvetítéseinek sokéves gyakorlatáról. Ki kell már végre mondani, hogy felbecsülhetetlen értékű, kül- detésjellegü vállalkozás ez, különösen ma, amikor egyre kevesebben jutnak el színházba azok közül, akiknek — Goethe modorában szólva — járniok kellene." Nem véletlenül járja az a mondás — gondoltuk —, hogy az élet, a sors fogalmazza a legmeghökken- tőbb forgatókönyveket. Hisz hiába a méltatás, a sok ezer színházbarát vonzalma, ragaszkodása, ha egyszer csak valaki — Wisinger szerint ezúttal az ügyvezető igazgató—hipp-hopp másként határoz. Íme egy újabb kultúraellenes lépés, egy drasztikus intézkedés a lassan már a felismerhetetlenségig megtépázott, a végletekig kiszolgáltatott szellemi szféra területén. Már-már ,,elsirattuk” a színházművészet bemutatkozásának, megmérettetésének egy fontos fórumát, amikor bekövetkezett az ,,igazi svédcsavar”. Az ügyeletes bemondó, Palcsó Brigitta emígyen búcsúzott a színházi közvetítést végignézőktől: Wisinger István tévedett, szó sincs e műsor megszüntetéséről. Mi történt hát valójában a kulisszák mögött? — töprenghettünk most már ezen a dilemmán. Az oly akkurátusnak, precíznek tetsző Wisinger értett volna ennyire félre valamit, ilyen diszharmonikus lenne a kapcsolat egy műsor gazdája és a tévé vezetése között? —mérlegeltük, persze nem kizárva a legkézenfekvőbb megoldást: a menet közbeni korrekció lehetőségét sem a megnevezett illetékes részéről. Akármi is zajlott le a háttérben, az utolsóként hallott információ — ha úgy érvényes, mint a katonai parancs esetében — megnyugtató: egyelőre legalábbis továbbél a Színházi esték sorozat. Olyannyira, hogy március 27-én újabb közvetítés várható. Ezt Wisinger István és Palcsó Brigitta egybehangzóan megígérte. Ezzel együtt is kérdezzük: hogyan fordulhatott elő e felettébb rejtélyes — sőt kínos — szituáció? — csongrády — Ozsvárt Eleknek és feleségének! A legdrágább szülőknek házasságkötésük 50. évfordulóján jó egészséget, hosszú életet kívánnak gyér-' mekel, unokái, dédunokái. Dísztávirat Eszternek! Születésnapodra sok boldogságot kívánunk, akik nagyon szeretnek: Adri, Balázs, Gyuszkó. Juckónak a Mámorba! Szünnapodra sok boldogságot kívánnak volt vőlegényed és lányaid. Nem kívánom a bosszút A február 13-i lapjukban a személyemről szóló cikkben (Egy tanárember kálváriája) sajnálatos módon téves elírás történt. Ennek a kiigazítását kérem, illetve szeretném, ha a következő szövegemet szó szerint leközölnék. Az az egyetlen tököli éjszaka augusztus 19-én volt, 20- ára virradóra. Valóban a saját magunk által ásott gödrök szélén álltunk. A tornyokból szóltak a gépfegyverek, de lelőni nem lőttek le senkit. Csak négy órán át tartó ijesztgetés volt. Azt is megjegyezni kívánom, hogy az életrajzom elmondása során valóban közöltem; hogy Devcsics Miklós tartóztatott le, de arra nem gondoltam, hogy ezt címként emelik ki. Nem kívánom, . hogy ebből valaki a bosszúál- lás gondolatát olvassa ki. Nem akarok senkinek új kálváriákat okozni. Kérem, hogy e pontosításnak adjanak lehetőséget az Új Nógrád hasábjain keresztül. Kérésem ismételve maradok tisztelettel: Békési Gyula tanár „Reformember” és társai Nagyorosziban A művelődés lehet sikeres is Kétségtelen, hogy gazdasági és társadalmi gondokkal terhelt korunkban — hogy a politika területét ne is érintsük — a kultúra, a művelődés igencsak háttérbe szorult. Mégis, ilyen kedvezőtlen időszakban is lehet eredményesen dolgozni. Igaz, a rendkívüli nehézségek „rendkívüli” embereket igényelnek, s ebből az embertípusból alighanem kevesebb van a kelleténél. De, hogy vannak ilyenek, azt éppen a nagyoroszi példa mutatja. —- „Reformember” jött közénk a Rózsika személyében — mondta nekem a minap egy olyan nagyoroszi honvédfőtiszt, akinek higgadt, meggondolt véleményére magam is sokat adok. — Nincsen ennek a munkának semmiféle titokzatossága, csak éppen dolgozni kell keményen — tűnődik hangosan Vass Józsefné, akit valóban mindenki Rózsikénak hív a községben. — Persze, hogy mit és kikkel együtt, az egyáltalán nem mindegy. Értelmes célok és együtt dolgozni akaró munkatársak kellenek elsősorban. A egyiket megkerestem, a másikat megtaláltam. A körülményekkel és működési feltétel- rendszerrel pedig már együtt „birkózunk”. Csapatmunka ez elejétől a végéig, amelyben senki sem azt nézi, hogyan húzza ki magát, hanem azt, mit csináljon. Vezető vagyok, de magam is takarítok vagy széket hordok, ha kell. Igaz, nem ez a gyakori, de hát ,a cél érdekében mindent el kell végezni — mondja a Magyar Honvédség helyőrségi klubja néven működő, lényegében művelődési ház jelleggel tevékenykedő intézmény első embere. S hogy van „látszatja” a munkájuknak, az egyértelmű. Tiszta folyosók, elegáns helyiségek sora, s most, délidő táján is gyakori a vendég. Az egyik teremből kisiskolások „hada” tódul kifelé, egy nagyobbacska gyerekekből álló csoport pedig a könyvtár felé igyekszik. A csizmájukról havat leverő felnőttek az étterem irányába indulnak. Élet van ebben a házban! — A székesfehérvári székhelyű helyőrségi klubok főigazgatóságához tartozunk, de önálló gazdálkodó egységként működünk: természetesen szorosan együtt a helybeli alakulat laktanyai művelődési dolgozóival, alapvetően az itt élő hivatásos állománnyal és családtagjaikkal. Az utóbbi években pedig a szó legszorosabb értelmében véve szélesre tártuk az ajtókat a község előtt. Addig is volt kapcsolatunk, de ma már kimondottan lakossági igényeket is kielégítünk. Honvédségi szempontból is az a helyes, ha megszűnik a „lakótelepi” és a „falusi” megkülönböztető jelző„s az ebből eredő feladatokat munkatársaimmal együtt felvállaltuk. Programjaink, kiscsoportos rendezvényeink az érdeklődő valamennyi nagyoroszi lakos részére nyitottak. Jelenleg ötezer kötetes könyvtárunk működik, képzett vezetővel. Kaptam olyan információkat, hogy ezt a központ megszüntetni kívánja, de kár lenne, mert igen nagy szükség van rá. Kiscsoportos foglalkozásaink közül feltétlenül szólnom kell a „Kéknefelejcs” citerakörről, amely szép eredményeket ért el. Van színjátszó körünk is, s a mozgásigény „levezetésére” asztalitenisz-szakkört szerveztünk. Nyugdíjasklubunk családiassága, bensőséges hangulata részben a tagság önálló programalkotó módszerének, részben fiatalos tenni akarásuknak tudható be. A legmodernebb technika iránt érdeklődőknek Mikro klubot szerveztünk és a helyi általános iskola technikaoktatási rendszerébe is bedolgoztuk a számítógépek megismertetését. A felnőttek tanulása érdekében létrehozott dolgozók gimnáziuma kihelyezett tagozata eredményesen működik. Ezzel még nincs vége a kötött programoknak, de mindet nincs idő érinteni. Ráadásul sokan nem ezek iránt érdeklődnek, hanem a „nagy rendezvények” miatt térnek be hozzánk. Érdekes módon itt némileg megnőtt az érdeklődés, tehát szervezésükre egyre inkább ügyelünk. Nagyon jó kapcsolatunk van a magyar honvédegyüttessel, de gyakori a könnyűzenei program is. A hónap elején például Zoltán Erika és Flipper Öcsi show-műsora volt siker. Rendszeres a gyermekműsor és gyakori a zártkörű rendezvény. MáT természetes, hogy a helyi „Egyetértés” Mgtsz itt rendezi zárszámadó közgyűlését és nagyobb közös eseményeit, de például még ebben a hónapban helyet adunk a vadászok báljának is. Nagyon sok lakodalmat ebben a házban tartanak a környékbeliek, s egyre gyakoribb a távolabbi, többek között budapesti igény is. Egyre inkább bázisszerepet töltünk be a környéken, melyet természetesen örömmel vállalunk, hiszen ez mindenkinek jó. Saját konyhánk és presszónk van, amelyet mi is üzemeltetünk. Törekszünk arra, hogy minél olcsóbban szerezzük be áruinkat, ezért versenyképes, szolid árakat biztosítunk vendégeinknek — mutatja az árlapot a vezetőnő mosolyogva. G. Szűcs László Kppen a kisiskolások számítógépes foglalkozása zajlik. Fotó: Gvurián Kárpótlás vagy amit akartok A Fidesz-frakció álláspontja a kárpótlásról szóló törvénytervezet vitájában alapvetően tér el a többi pártétól. Úgy véljük, hogy igazi kárpótlás nem lehetséges, és ezen az úton nem juthatunk el az általunk is kívánt működőképes, magántulajdonra épülő gazdasághoz. Elutasíthatjuk ezért — a konkrét beterjesztett törvénytervezet milyenségétől függetlenül — a kárpótlást, mint elvi koncepciót. Az alábbiakban röviden összefoglalom álláspontunk legfontosabb indokait. A kárpótlás mellett, illetve ellen felhozható érvek három különböző csoportba sorolhatók. Ezek pedig: igazságossági, jogszerűségi és gazdasági érvek. A tisztánlátás megköveteli, hogy ne keverjük össze az eltérő természetű érveket. 1. A társadalmi igazságosság mellett szóló érvek kétségtelenül súlyosak. Felhozható, hogy az emberek tulajdontól való megfosztása egyéni és családi tragédiát idézett elő. nemzedékek munkájának eredményét semmisítette meg. Feltehető továbbá az a kérdés is, hogy épül- het-e jogállam törvénytelenségek elfogadására. A társadalmi igazságosság szem előtt tartása azonban érveket ad azok kezébe is, akik a kárpótlást nem fogadják el, hiszen mások életében is okozott tragédiát a bolsevik diktatúra. Nem csak a volt tulajdonosokkal történtek igazságtalanságok az elmúlt negyven esztendőben, hanem szinte az egész társadalommal szemben. Az állam polgáraitól nemcsak vagyontárgyakat vettek el. Életek, szabadság, állások, előmeneteli és tanulási lehetőségek; ezek a hátrányok legalább olyan súlyosak, mint a vagyontárgyak elkobzása. Az elmúlt négy évtizedben megtermelt nemzeti vagyon ugyanakkor már az állami tulajdon keretei között jött létre, és ehhez a volt tulajdonosoknak semmivel sincs több joguk, mint bármelyik magyar állampolgárnak. Mérhetetlenül igazságtalan lenne ezért a ma élő, és a kisajátításokban teljesen vétlen nemzedékek rovására végrehajtani az egykori tulajdonosok kárpótlását. 2. A jogszerűség szempontjából felhozható tagadhatatlanul súlyos érv az, hogy a tulajdon szent és a tulajdonjog nem évül el. Emellett azért sem mehetünk el szó nélkül, mert a tulajdon a társadalom alapvető intézménye, az egyéni szabadság és a társadalmi gyarapodás biztosítéka. Első pillantásra az érv tűnik a kárpótlás mellett érvelők döntő állításának. Ám a valóságban ezen a ponton sebezhetők leginkább. Először is azért, mert nem konzekvensek a pártállam jogrendszeréhez való viszonyukban. Nehezen védhető ugyanis, hogy kedvükre ma- zsolázgatva nyilvánítanak egyes rendelkezéseket jogszerűtlennek az elmúlt negyven évből, más szabályokat azonban nem kérdőjeleztek meg. A jogszerűség talajáról csak abban az esetben igazolható a tulajdoni kárpótlás iránti igény, ha az előző rendszer minden jogszabályát hatályon kívül helyezzük, ahogy a bolsevikok tették 1917 után. (Az eredmény ismert, ezért a módszert további felhasználásra nem ajánljuk.) Ami miatt a kárpótlást éppen a tulajdon szentségének elve alapján nem tagadhatjuk el, valójában az, hogy a kárpótlást követelők egy része e tekintetben nem jogszerűen tett szert arra a tulajdonra, amelyért most kárpótlást szeretne kapni. így alakult ki az a tarthatatlan álláspont, hogy bár az 1945 utáni tulajdon- szerzések egy része nem volt jogszerű,, ám igazságosnak tekintendő, és most, amikor tudják, hogy igazságtalanságot fognak okozni másoknak kárpótlási követelésükkel, a jogszerűségre hivatkoznak. 3. A parlamenti vitában több párt is amellett érvelt, hogy a kárpótlás révén gyorsan megteremtődhet a piacgazdaság működéséhez szükséges széles magántulajdonosi réteg. A (fedezetlen) értékpapír kibocsátása azonban nem fogja szélesíteni a magántulajdonosok körét. A kárpótlási jegyeket ugyanis egy tőkével már ma is rendelkező réteg fogja töredék áron tömegesen felvásárolni. A kárpótlási jegy mellett kiállók ezért valójában nem új magántulajdonosok megjelenését segítenék elő, hanem egy tőkeerővel már most rendelkező réteget részesítenének állami támogatásban. Ráadásul bizonyos, az előző rendszerben monopolhelyzetbe került gazdasági érdekcsoportok megerősödését is elősegíthetik. Összegezve tehát a kárpótlás mellett és ellene szóló érveket, azt a következtetést kell levonnunk, hogy az igazságossági, a jogszerűségi és gazdasági megfontolások nem támasztják alá a kárpótlás koncepcióját. Mindezek alapján a kárpótlás gondolatát elutasítjuk és azt tanácsoljuk a kormánynak, hogy más irányban keresse a megoldást. Meggyőződésünk, hogy nem lehet a kormány által vállalt összes célt egyetlen törvénnyel megoldani. A koalíciós pártoknak fel kellene adniuk a föld burkolt reprivatizációjára vonatkozó — és az Alkotmány- bíróság által már amúgy is elvetett — álláspontjukat, és külön kellene választaniuk a privatizációt és a jóvátételt. Az állampolgárok vagyonhoz juttatását nem kárpótlással, hanem néhány fennálló törvény könnyen és gyorsan elvégezhető módosításával kellene megkezdeni. A szövetkezeti, a társasági és az átalakulási törvény néhány szakaszos módosításával ez a folyamat megindítható lenne. Ezzel egyidejűleg deklarálni kell, hogy a tulajdontól való megfosztás is egyike volt az elmúlt rendszer jogtipró intézkedéseinek. A kor\ mány dolgozzon ki ezért egy átfogó jóvátételi törvényt, amely a volt hadifoglyokon és politikai üldözötteken kívül a még élő volt tulajdonosokat is bevonja a jóvátételre jogosultak körébe. A jóvátétel mértékének megállapításában azonban ne az egykori tulajdon nagysága, hanem a jelenlegi élethelyzet legyen a mérvadó. így olyan szimbolikus jóvátételt kaphatnak, amely hozzásegíti őket az emberhez méltó élet- feltételek megteremtéséhez. A legfontosabb gazdasági megfontolás, amelytől vezettetve el kell utasítanunk a kárpótlás gondolatát, felettébb egyszerű, Nincs rá fedezet! Amikor a külső államadósság eléri a 22 milliárd dollárt, milliók élnek az életszínvonal alatt, meredeken növekszik a munaknélküli- ség, csökken a szociális juttatások mértéke, akkor nincs az országnak százmilliárdban mérhető anyagi tehetsége a kárpótlásra. Kárpótlás ugyanis csak úgy lehetséges, ha a többségében kárpótlásra jogosult adófizető polgárok tömegei pénzének egy jelentős részét a kárpótlási igények kielégítésére fordítja az állami költségvetés. A másik — esetünkben is alkalmazott — megoldás, ha a kormány fedezetlen értékpapírt bocsát ki. ami drasztikusan növelni fogja az inflációt. Orbán Viktor
