Új Nógrád, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-30 / 228. szám
4 CTT-7;*v.7 LÁTÓHATÁR 1990. DECEMBER 30.. VASÁRNAP .. ^ ^wraaaaMra^wo» ^^^^^^m^WMllilllilllflllllllllllllllllllIfllllllllllllllllllllllllllllllfiiliii^^ :■■■■-. w^X m —WM «N ÓÉV-ÚJÉV - EZT KAPTÁK-EZT VÁRJÁK I Ahogyan olvasóink értékelnek Ismét magunk mögött hagytunk egy esztendőt. Néhány óra múlva családi körben, vagy társaságban egyegy pohár pezsgővel koccintunk és kívánunk egymásnak boldog új évet! Feledjük ekkor az elmúlt tizenkét hónap örömeit, csalódásait, hogy végre önfeledten ünnepeljünk. De vajon mit hozott 1990? Mit várunk a következő esz- tendőtől? Erről érdeklődtünk olvasóink körében. Az elhangzott véleményekből adunk most közre egy csokorra valót. Andó József Pereze István (salgótarjáni nyugdíjas) — Én többet vártam a sokat hangoztatott rendszerváltástól. Amikor a parlamenti képviselőválasztások zajlottak, minden párt és jelöltje sokat ígért. S mi lett ezekből? Én legalábbis nem láttam semmit az ígérgetésekből. Mi, egyszerű emberek, várjuk, mikor fordul már jobbra az élet, de úgy látszik, csak várakozgatha- tunk... A szavak mögött nincsenek tettek, így meg miben bízzunk? Miben reménykedjünk? — Hogy ezek után mit várok a jövőtől, '91-től? Csak jobbat! Mindenben jobbat! Unom már a nyulat! Két kanna olcsó benzint varázsolj! Bodon László (a Ganz-gyár mátranováki gyáregységének portása) — Mondhatnám azt is, hogy tűrhető volt az idei esztendő, de ha a sok nehézségre gondolok, akkor jobb, ha mihamarabb elfelejtjük. Nagy lett a szabadság, így az árak is szabadon szaladtak felfelé. Ennek pedig aligha örült bárki is! Szabadabban lehetett beszélni. ezt észrevettem. Igaz, a parlamentben is szabadon nyilatkoznak, csak amit szeretnének meg mondanak, abból alig valósul meg valami. A sok gond mellett nekem örömem is akadt kilencven- ben. Nagy horgász vagyok, s a maconkai tóban megakasztottam egy egy méter tíz centis, 12 kilogrammos csukát. Ez a legszebb emlékem az évből. — Nehéz lenne megjósolni, mi lesz jövőre. Ha hiszi, ha nem, én most a vezetők által beígért tizenharmadik havi fizetést várom. Tudja, nyugdíjasként dolgozom, s az az ötezer forint, amit havonta kapok, a megélhetésre is alig elég... Büdi Ferenc (az AGROKER balassagyarmati telepének csoportvezetője) — Az elmúlt tizenkét hónapban túl sokat töltött ki a politika az életünkből. Szavazott mindenki a megújulás reményében, aztán mi lett a vége? Az emberek többsége úgy érzem bizonytalanságot érez a rendszer- váltás kapcsán, elsősorban az ország siralmas gazdasági helyzete miatt. Aki némileg ismeri hazánk adósságállományát, az jól tudhatja, hogy nehéz esztendők elé nézünk. Igaz. hogy történtek lépések a gazdaság talpraál- lítására. de ezek nagyon lassúak. Türelmetlenek az emberek, a gyorsuló infláció az egyéni problémákat helyezi előtérbe, senkit, de legalábbis a többséget nem érdekli az ország sorsa. Mindenki egyéni boldogulását keresi. — Mit hozhat '91? Fogós kérdés. Az általam elmondottak alapján sok jó nem várható. Az egyéni érdekeltség mindenképpen előtérbe kerül a gazdaság területén, s azt hiszem, ez így is van rendjén, mert ez a jövő útja. Zeke Rozália (a pásztói polgármesteri hivatal telefonkezelője) — Én már harminc éve itt dolgozom, sok bajom nincsen. Azt egyszerű emberként azért elmondhatom, hogy a megélhetés egyre nehezebb. a növekvő árak mellett az ember meggondolja, mit és mennyit vásárol. A jelen ismeretében a közeljövőtől sem várhatunk sok jót, de én, mint örök optimista, abban reménykedem, hogy az ország kilábal mai súlyos gazdasági helyzetéből. — Mivel lennék elégedett jövőre? Ha kevés fizetésünket egy kicsit megemelnék, hogy nvugodtabban, biztonságosabban gazdálkodhasson mindenki. • (a Karancshús igazgatóhelyettese) — Nehéz esztendőt zár az ország. A politika, a politizálás annyira elárasztotta mindennapjainkat, hogy már- már az ünnepekben is csak ilyen dolgokról beszéltünk. Más kérdés persze, hogy a jó eredmények eléréséért emberek százai, ezrei áldozták fel szabad napjaikat, pihenőidejüket, hogy — megélhetésük biztosításáért — is dolgozzanak. így történt ez a Karancshúsban is, ahol sokaknak a karácsony sem szeretteik körében telt el. Ebből kiindulva azt szeretném elmondani, hogy ha mi ide jutottunk, úgy politikusaink is jussanak el odáig: a termelők kaphassák meg megfelelő áron az alapanyagot, hogy az értékesítésnél ne legyenek pénzügyi problémák! Az idei év sok problémája ellenére szántómra nagy sikert jelentett, hogy cégünk megtartotta kedvező gazdasági pozícióit, s a tavalyihoz hasonló eredményes esztendőt zárhatunk. — A jövő? Ném vagyok jós, ezért ’91-ről hadd ne beszéljek... Szép Bertalan (a szécsényi Palóc Skála Áruház élelmiszer osztályának vezetője) — Talán közhelynek hangzik, de az én érzelmeim vegyesek, az élet bármely területére vetítve. Nagy csalódás számomra, hogy a pártok ígéretei közül alig valósult meg valami: a változás nem úgy érkezett, ahogyan vártam. Talán azzal sem mondok újat, hogy érdekes módon a nagymérvű inflációról senki sem beszélt, ám nézze meg mindenki, hogyan is alakult minden?... Ez utóbbi hatását mi a saját bőrünkön éreztük. Egyszerűen megcsappant a vásárlók száma, forgalmunk, de ezen nincs mit csodálkoznunk! Sok embernek a megélhetés gondot okoz, s bizony egyre ritkábban jut el az üzletbe, mert egyszerűen beosztóan kell élnie. Ha pedig nincs vásárlóerő, nem is tudom mi lesz a kereskedelmi egységekkel? — Azt mondom, ami a szívemen van. Remélem, hogy az ország gazdasági mélyrepülése megáll, és végre elmozdulunk a holtpontról. Enélkül ugyanis mondhatnánk, mesélhetnénk bármit... Hársas László (a rétsági Börzsöny Áfész karbantartója) — Kérem én nem tudok semmit sem mondani. Mi a társaimmal annyit dolgoztunk az idén, hogy a dolgokat kiértékelni nem volt időnk, meg egyébként sem érdekel bennünket a politika... Jó, jó, az áremelések nekünk sem jöttek jól, de hát ki örült ezeknek? Mi mindig a munka stresszében élünk, fel sem fogjuk sokszor, mi történik. Képzelheti, amikor kilenc emberemet egyszerre tíz helyre kellene küldenem? Hogy oldhatnám meg? Szóval több mondandóm nincs. — Nem tudom, mi lesz jövőre! Majd kiderül. Az emberek várakoznak. Talán jobb lesz. Legalábbis remélem. Meglátja, rossz vége lesz ennek: a Pénzügyminisztérium emberei egy hete a középkori adórendeleteket bújják! Jánoska Tibor (Németországban dolgozó szécsényi kőműves) — Tudja, az idén ritkán jöttem haza, így csak a késve érkező magyar újságokból, no meg itthon töltött pihenésemkor tájékozódhattam az idei évről. Hát, bizony őszintén meg kell mondanom: ez az ország a béka ama bizonyos testrésze alá süllyedt. Legjobb jóindulatom ellenére sem tudok mást mondani, mert amit látok és tapasztalok hazánkban, az már-már siralmas. Nem mondanám mindezt, ha nem látnám és hallanám, hová jutottunk? Ráadásul nekem van némi összehasonlítási alapom. Nem akarom Németországot Magyarországgal egy kalap alá venni, annyit azonban megjegyzek: ha nálunk is megfizetnék a munkást, legalább olyan színvonalon produkálna, mint teszi, tesszük azt vendégként más országban. Amire a választ keresem, az egyetlen kérdés: hogyan juthatott erre a szintre, ide Magyarország? Kíváncsi lennék, ki mit mondana erre? — A jövő év? Én reménykedem. Ne tűnjék szép szavaknak, de hazafias kötelességem, hogy ezt mondjam. Mert az lenne az igazi, ha minden embertársunk, lehetőleg idehaza megtalálná boldogságát, egyéni boldogulását. Szotlár Lászlóné (a Nagybátonyi Bányász SC adminisztrátora) — Én semmit jót nem mondhatok erről az évről. Köztudott, hogy a bánya milyen rossz helyzetben van, így számomra is idegesítő a létbizonytalanság. Amikor egyegv nap reggelén bejövök a munkahelyemre, nem tudom, nem a munkakönyvemet adják-e a kezembe? S ezzel sajnos nem csupán én vagyok így. Mindig azzal fekszem és azzal kelek, vajon mi lesz velem? Elhiheti, nyomasztó érzés így munkába járni, egyszerűen a hétköznapok életét élni! Ráadásul azt is jól tudom, ha útilaput kapok, a környéken és itt, a városban nem lesz lehetőségem elhelyezkedni. Két kisgyermekem mellett meg egyébként sem tudnék messzire mozdulni. S ha már a lurkókat említettem, hál’ Istennek, bennük legalább volt örömem 1990-ben. Az egyik jól tanul, a másik pedig az óvodában is a legkiválóbbak közé tartozik. — Nem tudom, a helyemben ki tudna újat mondani jövővárásával kapcsolatban? Ha megszűnne létbizonytalanságom, ha valóban e gond nélkül telnének napjaim, talán elégedett lennék, mindenféle áremelés ellenére is. Mert mégiscsak az a lényeg, hogy az embernek legyen hol dolgoznia! Tóth József (a nézsai tsz elnökhelyettese) — Elöljáróban elmondom, hogy nem szívesen nyilatkozom. Ki tud ma újat mondani? Én azonban megkockáztatom azt, ami a szívemet nyomja! Meghirdettük, fennen hangoztattuk a polgári demokráciát, s lám: mit hozott 1990? Nincs földtörvény, nincs szövetkezeti törvény! Jómagam és hasonló helyzetben élő társaim — hangsúlyozom, most ma- gánembeitként mondom véleményemet — egyszerűen megjósolni sem tudják, mit hoz a jövő? Ügy élünk, hogy ma vagyunk, ám a holnap minden alkalommal kérdés marad. Káosz uralkodik az egész országban, bizonytalan mindenki, mert csak ígéreteket ismer, megoldást egyes problémákra — ritkán. — A jelenlegi helyzet ismeretében én csak azt mondhatom, hogy jövőre, ha bármilyen központi terv is megvalósul, már lépünk előre valamicskét. Egyébként pedig egyáltalán nem bizakodom. Vaskor István
