Új Nógrád, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-15 / 217. szám
4 innmnu LÁTÓHATÁR 1990. DECEMBER 15.. SZOMBAT Viktória itt járt A fekete hajú, sötét szemű, csinos fiatal nő, néhány perc alatt boszorkányos ügyességgel igazítja a fellépéshez öltözékét. Két mozdulat, s mandulavágású szemei körül sminkje is tökéletes. A bemutatkozásnál férfiasán kezetszorít, a mosolya kislá- nyos, a hangja a régi... és esküszik a gyerekközönségre, különösen amióta született egy fia. Eszményi Viktória ő, a népszerű énekesnő, aki néhány napja a Mikulás ajándékaként „érkezett” a salgótarjáni zeneiskolába, sok apróság örömére. S mint kiderült, a kedvükért kivételt tett. — Idén a tarjánit kivéve csak Budapesten vállaltam Mikulásnapi fellépéseket, de így is zsúfolt a programom. •Protekciónkat egyrészt a zeneiskola időbeni szíves invitálásának köszönhettük, másrészt talán sokak előtt ismert, hogy az énekesnő Nógrádba hazaérkezett... — Balassagyarmati vagyok, idetartozónak is érzem magamat, szüleim, testvéreim ebben a városban élnek. Igaz, nem túl gyakran, de rendszeresen meglátogatom őket. Kisebb Nógrádi településeken egyébként legutóbb egy országos turné alkalmával léptem fel. Viktória sikeres évet zárhat, számos hazai és külföldi szereplést tudhat maga mögött, a már szinte állandó kísérőjével, a 100 fok Celsius együttessel. — Egy hónapja Münchenben jártunk, legközelebb pedig egy tévéműsorban veszünk részt. Ezenkívül készülünk négy-ötéves gyerekeknek Tündérkaszinó címmel megjelent lemez második kiadására, ami húsvétra kerül a lemezboltokba. Természetesen a felnőtteknek is énekel, s idén például a filmgyár felkérésére filmdalokat is előadott. — Annyi mindent próbálok, csinálok, s persze mindig jön valami új. Még az év hátralévő részében is lesz egypár szereplésem, a Parlamentben például, és szilveszter délelőttjén a Sport- csarnokban — mondja búcsúzóul és elsiet, hogy ismert és új dalaival, csibészes mosolyával megnevettesse a kisfiúkat, kislányokat, valamint a felnőtteket. A kedvéért a világ legrosszabb gyerekének szerepét is eljátszották az apróságok, majd a képzelet szárnyán vele utaznak Dis- neylandbe, Donald kacsához és Miki egérhez. Móka, vastaps és kacagás kísérte koncertjét, aminek reméljük hamarosan lesz folytatása. — Mihalik — Fotó: R. Tóth Sándor Szendehelyi kis böngészők Fotó: R. Tóth m La Mancha lovagja — Egerből Akár lelkendezhetnék is, hisz -— úgy tűnik — többszöri javaslatom meghallgattatott: az általam hiányolt Gárdonyi Géza Színház ismét meghívást kapott Salgótarjánba és egy kitűnő, minden ízében kiforrott előadással igazolta rokonszenvemet. Tudom azonban, hogy a dolgok manapság — pláne a kultúra vészhelyzetében — sokkal bonyolultabbak annál, minthogy bárki jó tanácsait kövessék. Ráadásul a közönség még mindig nem hitte el, hogy Gáli László szakmai irányításával milyen igényes munka folyik szomszéd megyénk társulatánál. Erre utal, hogy —jóindulattal szólva is — csak egy „negyedház” — nagyobbrészt közgazdasági szakközépiskolás fiatal — látta az egriek „La Mancha lovagjá”-t. Mondhatjuk persze, hogy hónap vége volt — s az üres pénztárcák tény-« leg nem csábítanak színházi látogatásra—, hivatkozhatunk arra is, hogy a bérleten kívüli előadás általában kevésbé látogatott, de mindez úgyis magyarázkodásnak tűnne vendégeink szemében. Talán a szűnni nem akaró vastapssal ' sikerült valamelyest ellensúlyozni a megérdemelt érdeklődés hiányát. „Abban a pillanatban, ha a kóbor lovag nevet kiejtjük, minden kultúrembemek Don Quijote jut eszébe” — írta Hermann István, s találó fogalmazásához hozzátehetjük: ilyenkor általában Cervantes neve is felidéződik. E XVI—XVII. századi spanyol író teremtette ugyanis meg ezt az álmodozó lelkű, a képzeletben szárnyaló, igazat szolgáló és mégis mindig pórul járó figurát, s általa ő is világhíressé lett. Dale Wassermann — aki musicalszövegkönyvet írt e témából — tudatában oly annyira együtt élnek ők ketten, hogy sztorija szerint a mesélő Cervantes a nyílt színen változik át a hihetetlen kalandokat megélő búsképű lovaggá. A harmadik személy, akinek a színpadi változatban hangsúlyos szerep jut, Aldonza, vagy ahogyan Don Quijote fennkölten nevezi: a szépséges Dulcinea. Az eredeti pikareszk regényhez képest viszont a musicalban háttérbe szorul Sancho Panza, a józan eszű útitárs, a hűséges fegyverhordozó. Mind Cervantesnél, mind Was- sermann-nál nyilvánvaló azonban, hogy ami a főhősökkel történik az nem elsősorban egyéni sorsuk szempontjából érdekes sem kortársaik, sem az utókor számára. A nevettető paródiának komoly mondandója van a különböző történelmi korok, az eltérő érdekű társadalmi rétegek, a régi és az új erkölcsi normák között feszülő ellentétekről. Sik Ferenc kiváló művész —, aki vendégként rendezte az előadást—is e gondolati elemeket hangsúlyozza, mert ezekben véli felfedezni a távolról érkező üzenet mindenkori aktualitását. Másik érdeme az ötletdús, apró részleteiben is kidolgozott, fegyelmezett összhatású produkció. Itt minden és mindenki a helyén van, jól „beszél” a dal és a tánc „nyelvén” is. Ennek ellenére kiemelendő azonban a Blaskó Péter—Saárossy Kinga kettős, s nemcsak szerepük nagyságrendje miatt. Blaskó különösen a címszereplő tragédiájának érzékeltetésében meggyőző, partnere viszont egyaránt remekel vérbő, közönséges nőszemélyként és érzelemgazdag emberként. Ugyancsak vendégek és szó szerint „kiváló művész”-ek — Schaffer Judit és Csányi Árpád — tervezték a jelmezeket, illetve a díszletet, ideális hangulatot, környezetet teremtve Mitch Leigh fülbemászó muzsikájának élvezetéhez. Mit mondjak: számomra ez volt az eddigi legjobb „La Mancha lovagja”, pedig nevesebb társulatok, rangosabbnak ítélt művészek előadásában is láttam már néhányszor. Dr. Csongrády Béla vísztávfj&t Csonka Bélának a Vásártérre, harminckilencedik születésnapjára sok boldogságot kíván szerető felesége és Melinda! * Sótér Jánosnét Tótújfalun névnapja alkalmából sok szeretettel köszönti lánya Erzsi, Tibi és Szabolcska! Nem tudom, Szent Prokop, akit nemrég az állam és a katolikus egyház már ismét együtt ünnepelt, mintegy azt sugallva, Szent István napjának régi-új megüléséhez hasonlóan, nemsokára ismét újra egybemosódnak az állami és az egyházi ünnepek, szóval, nem tudom, Szent Prokop megvédi-e a bányászokat az elbocsátástól. Hogy—mondjuk— a szén árának emelésétől nem véd meg, az bizonyos. De hát nem is ez a dolga egy szentnek. Tegye ki-ki a maga dolgát. Akinek lesz, miből, fizeti majd jövőre a még magasabbra tervezett energiaárakat. Akinek nem lesz, nem fizeti. Legföljebb nem fát. Vagy nem fútenek neki. Esetleg, nem is vi-. tágítanak. S, ha kikapcsolják az áramot, legföljebb nem a tévében gyönyörködi végig a Hor- thy-korszak neobarokk társadalmának ünnepeit idéző közép- koriasan pompás eseményekéit —Szekfú Gyula nevezte így szellemesen azt a korszakot —, hanem maga is részt vesz rajtuk, ha akar. Ha nem, akkor nem, helyzete mit sem változik. Sajnos, ebben az esetben kimarad —- na, nem a polgári demokráciából —, hanem az új ,,nemzeti megegyezésből”, ami egy kicsit mást jelent, mint amire a rendszerváltás kezdetén sokan eredetileg gondoltak. Mi lehetett az? Föltehetően, nem valami újfajta ,,úri huncutság”, szigorúan hierarchizált tekintélyelvű társadalommal, ahol mindenkiERDEKEK ÉS EGYEZTETÉSEK nek megvan a maga kijelölt helye, s amiből „csak" a független polgár hiányzik. Valószínűleg kötelező, vagy sugallt hitek és ideológiák sem vonzották. Talán inkább a mai Európa felé kacsintgatott mert azt hitte, ha áldozatok árán is, majdcsak megkezdődik vagy fölgyorsul a polgárosodás, az ország megindul a valódi piacgazdaság felé, megkísérli az európai gazdaságba és társadalomba való bekapcsolódást. Úgy vélte, mindez talán nem boszorkányság, hanem belátás kérdése. Hát igen. Csakhogy kiderült, mindez szép lenne, de hol marad akkor a történelmi dicsőség, mi lesz a nagyra növesztett illúziókkal, szívmelengető délibábjainkkal egy országról a Kárpát- medence közepén, ahol nem lesz sem szocializmus, sem kapitalizmus, hanem csak egy igazságos társadalom, ami még sehol sem volt, de mi majd megmutatjuk. Persze, mindezt hamarosan el kell felejteni, ha korszerűek kívánunk lenni, amiben ugyan pillanatnyilag nem vagyok bizonyos, de hátha... Nem szívesen hivatkozom történelmi analógiákra, mert az ilyesmi mindig pontatlanságot szül, hiszen a történelem ugyanúgy nem ismételheti önmagát, ezért csak utalok 1867-re, a kiegyezésre és az azt követő polgári fejlődés korszakára, ami a magyar liberalizmus nagy korszaka, s a modernizációs törekvések közül mindeddig a legeredményesebb volt. Akkor, ugye, Andrássy Gyula volt a magyar miniszterelnök, Eötvös József a közoktatásügyi miniszter, Lónyay Menyhért a pénzügyminiszter, Horváth Boldizsár pedig az igazságügyi tárca birtokosa. Deák Ferenc nem vállalt miniszterséget, de—mint tudjuk — a haza bölcseként ugyancsak meghatározója volta honi politikai életnek. Mindenesetre, rögtön a legfontosabbá! kezdték, viszonylag keveset beszéltek 48-ról, annál inkább azokról a törvényekről, amelyek nem ,,igazságot akartak tenni”, hanem rendezni az államadósságot, korrekt vám- és kereskedelmi viszonyt teremteni a korábbi ellenséggel, Ausztriával, megteremteni a nemzetiségek és az izraeliták egyenjogúságát, nem utolsósorban a népoktatást, a liberalizmus szellemében elválasztani az egyházat az államtól és így tovább. {Utóbbi összefonódása csak a Horthy- korszakban következett be ismét). Szóval, tették, amit akkor kellett tenni. Igaz, hogy bölcs politikusok voltak. Hogy menynyire, azt jelzi, hogy már a kiegyezést követő esztendőben a költségvetés bevételeivel szemben a kiadás kevesebb volt, s megkezdődhettek a ,,boldog békeidők" — az első világháborúig. így aztán jutott pénz erre is, arra is. Ma pedig 'úgyszólván már semmire sem jut, fényévnyire van tőlünk a kiegyensúlyozott gazdaság, a pezsgő szellemi étet, a tudományos haladás. A szak- értelmiség külföldre távozik, vagy ha marad is, mind távolabb kíván lenni a kormánytól és a politikától, amire bizonyára jó oka van, összeomlóban a könyvkiadás, a folyóiratok megszűnnek, íróra, művészre mintha már többé nem is lenne szükség, az ország terhét vállain hordozó középréteg villámgyorsan szegényedik, minden társadalmi réteg külön-külön szeretne kialkudni valamit magának a politikától, miközben legföljebb csak akadozik az országos érdek- egyeztetés, ha egyáltalán működik, s meglehetősen nagy a tervezett költségvetési hiány, ahhoz képest, hogy az enyém sem kicsi. Ha már itt tartunk, talán egy érdekegyeztető szentet is föl lehetne fedezni a szentek seregében, hátha tudna tenni valamit érettünk még itt a földön, nemcsak „a mennyben fent, hol nagy a csend". Szépen megünnepelhetnénk. T.E. Tarjáni pedagógus Dániában „Nőj nyugodtan, lassan, mint a fák” Korábban már hírt adtunk arról, hogy az amerikai Close Up alapítvány Európába is útnak indította a „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” nevelési programot. Ezt a dán központ népszerűsíti, amely nemzetközi konferenciát rendezett. A tanár szerepe a társadalomban címmel. Az egyhetes programra egy tarjáni pedagógus is eljutott, dr. Csonkáné Galgóczy Zsófia személyében. — Kik vettek részt a konferencián? — Körülbelül hatvanan jöttek össze, ebből tizenhét volt a magyar, a többiek svédek, norvégok, szlovákok, lengyelek, osztrákok és természetesen dánok voltak. — A konferencia célja? — Hogy megismerjük egymás iskolarendszerét és véleményt cseréljünk a pedagógusok helyzetéről. — A tapasztalatok? — Az talán köztudott, hogy nyugaton a pedagógusok jobb anyagi feltételek között dolgoznak, a tankönyveket és a módszereket is maguk választják meg. így a központba a személyiség kerül. — Jártak-e iskolákban? — Igen, több középiskolába eljutottunk, sőt egy úgynevezett népi kollégiumba is, ahol a tizennyolcadik életévüket betöltött fiatalok még fél évig tanulnak. Ez az iskola végzettséget nem ad, de segít a felkészülésben, hogy valaki egyetemre jusson. — Milyen a dán iskolarendszer? — A kilenc osztály kötelező, a tizedik választható, és utána már ki-ki érdeklődésének megfelelően specializálódhat. Az órák negyvenöt percesek. Az osztályokban általában kisebb a létszám, és érdekes, hogy ott általában „batyuból” étkeznek. — Ami különlegesség? — Hetente egyszer orvos és nővér látogat az iskolába, pszichológus áll annak a rendelkezésére, aki ezt igényli. A dán iskolákban talán a legfontosabb vezérelv: „Nőj nyugodtan, lassan, mint a fák.”»A lényeg, hogy a gyerek szeressen az iskolában lenni. Kevés leckét kapnak a tanulók, hogy otthon inkább sportoljanak, pihenjenek. Persze azért bizonyos fokú értékelés történik, amiről a szülők tájékoztatást kapnak. — Milyen a tanár-diák viszony?-— Meghittebb. A cél, hogy a tanár inkább a háttérből irányítson, így az önálló ismeretszerzés felé tereli a fiatalságot. Tanulnak nyelveket, ezt fontosnak tartják. Érdekes módon az angol mellett választható az orosz nyelv is, és mit ad isten, választják is. — Tapasztalatok? — A gyerekek tulajdonképpen mindenütt egyformák, de Dániában, ha a tehetségnek csak egy szikráját is felfedezik, akkor azt igyekeznek kifejleszteni. Mindezeket a tapasztalatokat dr. Csonkáné Galgóczy Zsófia tanárnő már a gyakorlatban is hasznosítja a Gábor Áron Általános Iskolában. Mindezeket ő mondta el Boros Ágnesnek, a Nógrád Megyei Pedagógiai Intézet munkatársának.
