Új Nógrád, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-24 / 199. szám
6 h's-i-u-r-í Leiektől lélekig 1990. NOVEMBER 24.. SZOMBAT Új célok, új remények Szeressük az ifjúságot! Sok szó esik mostanában a deviáns fiatalok csoportosulásáról, a mind jobban terjedő bőrfejűek mozgalmáról, akik állítólag a külföldi skinheadekkel vannak kapcsolatban, akik úgymond újfasiszta eszmei- ségű ideológiai emlőkön nevelődnek. S van egy másik csoport, az ideológiából kiábrándultak vallástalan tömege; a sátánisták, akik szimpatizálnak a skinheadekkel, és fennáll az a veszély, hogy a két csoport esetleg láthatatlan szálakon szövetkezik, és együtt ütőképes bázist alakít. A zavaros és jóformán sehová sem kötődő eszmei - etlen világban sínylődő fiatalok egyetlen célja: teljes intenzitással élni. Élni az élet könnyebbik oldalán, lehetőleg munka nélkül, annak a programnak a szolgálatába állni, amely szórakozást nyújt. A megélhetési lehetőségek, az anyagiak hiánya érthető módon a legrafináltabb módszereket ötli ki; és itt bukkan fel\ a veszély a kisebb csoportokba tömörültek terrorisztikus cselekményeinek elfajulására. Itt van a gond. A társadalom már megérzi, tenni kellene valamit a békés élet biztosítására. A félénkebb rétegekben az önvédelmi fegyverekkel való ellátottság gondolata is felmerül. Nálunk is mind gyakrabban találkozunk in- zultáló fiatalokkal, akik feszült energiájuk levezetésével, társaikon keresztül kísérleteznek. És talán éppen ezért — iskolás diákoknál láttam önvédelmi sprayeket, melyeket külföldről szereznek be, hogy alkalmas időben használhassák megtá- madóikkal szemben. Itt az a félő, hogy italos állapotban csak úgy heccből használják egymással szemben egészségük rovására. Mit tehet a társadalom — kérdezik sokan ■—, amikor a fiatalok nem mindig hallgatnak az idősebbekre? Hála Istennek, utóbbi időben a sok társadalmi egyesülés között ott látjuk az ifjúság érdekében tömörült közösségeket, a cserkészeket, ifjúsági klubokat, kongregációkat stb. Ezek száma azonban nem a kívánt mértékben fejlődik, bizonyos egy helyben topogás észlelhető, a kiképzési anyag és tematika sem korszerű. Ma már nem az aktualitását veszített, erejében elhalványodott nyomokon kellene bandukolni. Üj írások, új drámák, új filmek, új sportágak, új életritmust átformáló erők kellenek, melyek a városok és falvak egyhangú életében unatkozó ifjúságot kiviszi a tiszta levegőre, és őket új erkölcsi tartalommal tölti fel, a közönyből a célirányos lelkesedésre' buzdítja. Az új életstílus kialakításában a rádiónak is nagy szerepe lehetne. A reggeli órákban ne a kozmopolita zene ébressze a fiatalokat. Át kell állni a lelket üdítő, nemes gondolatokat ébresztő zenére, énekre, nótára, indulókra, hisz' köztudott, hogy a külföldről importált trash, speed, black, heavy, death-metál muzsika észbontó szöveges részével megszédítette, egyenesen megrontotta az ifjúságot. Az iskolákban egy-két hivatása magaslatán álló nevelő legalább szabad szombatokon szervezzen kirándulásokat, gyalogtúrákat, akár csak a közvetlen környezetbe is. Éljenek a nótázás lehetőségével, mely vidámítja a szívet, tágítja a tüdőt, közelebb hozza az eget. Vissza a természetbe — a smoggal és lármával fertőzött falvak- ból-városokból. Az iskoláskönyveket töltsék meg újra a szebbnél-szebb, hazát, természetet, az élet szépségét, az édesanya nimbuszát dicsőítő dalokkal. Ha éppen olyan a gyerekek összetétele, lehet 1—1 vallásos éneket. vagy zsoltárt is beilleszteni. Ehhez nem szükséges szervezett cserkészet sem, csak egy-egy hivatásos, gyermekszerető, a fiatalok életvitele miatt aggódó nevelő. A szórakozásokat kellene ügyesen átváltani becsületes és tisztességes hullámhosszra addig, amíg egy-két lépéssel előbbreléphetünk. Lapozzuk át a régi cserkész- énekgyűjteményt, és meggyőződhetünk róla, hogy szövegeivel milyen emelkedett életstílusra ösztönzi a fiatalokat. Üj divatra is gondolok, melyet a felébredő ifjúság alakít ki magának. mely homlokegyenest ellenkezik azzal a hóborttal, melynek értelmetlenségét sajnos csak a fel nem világosult ifjak nem látják. Ki kell lépnünk önmagunkból, hozzá kell új utakon férkőzni azok leikéhez, akik nagyon rá vannak szorulva ahhoz, hogy szeretettel felkaroljuk, és kihúzzuk őket abból a hínárból, ahová úgy kerültek, hogy talán maguk sem tehetnek róla. Kamarás József Jacopo Carucci 1530 táján festette Vizitáció című képét. Rainer Maria Rilke Mária látogatása Erzsébetnél Kezdetben könnyű volt még az útja, ám a kaptatón csodálatos teste titkát immár tudva tudja, s föllélegezve áll a magos Júda-hegyen. S nem a táj alant, saját bősége tárul körötte; megy, s érzi: nem áll senki fölötte Annak, aki most benne fogant. És azt akarja most, hogy a másik, nagyobb testre helyezze kezét, s a két asszony imbolyog egymásig, érik egymás haját, köntösét. Oltalomért bújt a másikához mindkettejük, szentséggel tele. Itt a Megváltó még csak virágoz, de lám, amott Keresztelő János immár az örömtől szökdele. (Márton László fordítása) MS mester: Vizitáció (Mária látogatása Erzsébetnél, keresztelő Szent János édesanyjánál) Példát mutattak a kollégisták Koszorúzás a balassagyarmati temetőben A balassagyarmati Boty- tyán János Katonai Kollégium diákjai mindenszentek ünnepén koszorút helyeztek el a hősök temetőjében levő Palócvári Madonna, azaz Magyarok Nagyasszonyának kegyszobra előtt, melyet még az 1925. évben emeltek a helybéli Mária-kongregációs egyesületek. A második világháborúig a katolikus diákok és tanáraik gondozták a szobrot, ezután sokáig elhanyagolt volt, majd a városszépítő egyesület részéről Sándori Nagy Jenő kezdeményezésére újból rendbe hozták. Valamikor a vonatból is csodás látványt nyújtottak a katonás rendben elhelyezett hősi temető keresztekkel megjelölt virágos sírjai, ahová az 1944—45-ös harcokban elesett néhány német katonát is eltemettek. Milyen szép lenne, ha évente legalább egyszer a hősök emlékezetét itt ünnepelnék meg és a városi sze- retetláng bázisa is itt hódolna időnként a Magyarok Nagyasszonya szobra előtt. Az idősek részére néhány pihenőpadot is beállíthatnának, hisz’ a jó levegőjű, békés környezet meditációkra is igen alkalmas. A Bottyán kollégium diákjainak példája reméljük, serkentő hatást vált ki a város társadalmának körében és gondoskodni fognak a hősök temetőjének állandó karbantartásáról. Ipolyvölgyi Németh József Á törvények lazítása szolgálhatja-e az ember fejlődését? Az általános kulturális válságban — amit az újkori változások idéztek elő, többek között az elvallástalano- dás, tehát az, hogy az ember Isten tagadásával elveszítette abszolút támpontját — az erkölcsi értékek csillag- hullásának vagyunk tanúi: az erkölcsi alapelvek meginogtak, változnak, mint a börzeértékek. Már a hívő ember is gyakran azt kérdezi: milyen támpontokhoz igazodjék döntéseiben, a szexuális és családi élet problémáinál, az élet és a halál által felvetett kérdésekben, politikai elkötelezettségében? Vannak ugyan ma is ab- szolutumok: ilyen a hatalom. a pénz, a jólét, a szex; a konzumista és hedonista világ, vagyis a fogyasztásra és a minél nagyobb élvezetre berendezkedett társadalom nem lát a mánál tovább, nincs természetfeletti életcélja, mivel nem hisz, nem látja a létezés értelmét sem. ígv tehát cselekvésében sem igazodik feltétlen törvényekhez, normákhoz. Nem élünk az őserdőben De ne legyünk azért any- nyira pesszimisták. Hiszen tulajdonképpen minden társadalom, a primitív közösség éppúgy, mint a középkori vagy a mi mostani, modern társadalmunk bizonyos „erkölcsöket”, szabályokat, szokásjogot vagy írott törvényt igyekszik követni, még ha a normák a történelem során változnak is. A vérfertőzés megtiltásától az Emberi Jogok Egyetemes deklarációjáig kialakult és állandóan alakulóban van egy bizonyos konszenzus, egyetértés néhány alapvető erkölcsi normát illetően. Az igaz, hogy bizonyos normák a kultúrkörök és korok szerint változnak. Mindenesetre tény az, hogy az ember sohasem él törvény nélkül. Egyszerűen azért nem, mivel mindannyian már egy adott kultúrába, szokásrend- szerbe, erkölcsi elvek hálózatába születünk bele, amit vagy elfogadunk, vagy elvetünk, (mást keresve, autonóm magatartásra törekedve), de nem vehetünk semmibe. Márcsak azért sem, mivel nem az őserdőben élünk, hanem emberi közösségben, ahol a jogok és kötelességek kölcsönös viszonya bizonyos mértékig szabályozza (fékezi, idomít- - ja) magatartásunkat. A szabad döntés sem jelent önkényt („azt teszem, amit akarok”), hanem bizonyos értékek hívásának engedelmeskedünk: legalább azt választom, ami nekem jó (vagy annak tűnik). Atya, ki szeretetböl teremt Ha van bizonyos állandóság az etikai értékekben még a szekularizált társadalomban is, az elsősorban egy bizonyos egyetemes „természettörvény” felismerése, amire az emberi lelkiismeret képes. Szent Pál is azt tanítja a Római levél elején, hogy Isten azokat, akik nem ismerték a tételes mózesikrisztusi törvényt, lelkiismeretük alapján ítéli meg. Végső soron igaz az, hogy a Transzcendencia, Isten léte és akarata nélkül nehezen tudjuk megalapozni az abszolút erkölcsi normákat. Természetesen, Isten nem a mindenható Rendőr vagy Erkölcscsősz, nem Zsarnok vagy Kényúr, hanem olyan Atya, aki szeretetböl teremt és a vele való életközösségre hív bennünket. Saját képmására, tehát értelmesnek és szabadnak teremtett bennünket, és nem féltékeny szabadságunkra, hanem azt akarja, hogy mindig szabadabban kibontakozzunk. „Isten dicsősége az élő ember,” mondotta az egyik egyházatya (Szí. Iréneusz). „Névtelen keresztények” Nem igaz tehát az, hogy az Istent elismerő ember nem lehet szabad, amint ezt egy bizonyos egzisztencializmus hirdette; tehát, hogy Istent „meg kell ölni”, hogy az ember élhessen. De az sem igaz minden további nélkül, amit Dosztojevszkij ateista hőse nyomán ugyancsak a Sartre-féle egzisztencialisták hangoztattak: „Ha nincs Isten, minden megengedett”: Mert ha igaz is az, hogy az erkölcs abszolút megalapozásához szükség van Isten létére, nem kell azt gondolnunk, hogy minden nem hívő erkölcsi anarchiában él, vagy az ateista nem lehet becsületes ember. .. Hála Istennek, nem ez a valóság. Vannak, akik nem hívőnek vallják magukat, mivel talán valamiféle hamis istenképet vetnek el, de ugyanakkor humanisták, jót tesznek embertársainkkal: ezek „névtelen-anonim keresztények”, talán „keresztényibbek”, mint egyes megkereszteltek, akik úgy élnek, mintha Isten nem lenne, mintha nem Krisztushoz tartoznának. A Zsinat tanítja (GS 22): „Minden jószándékú ember” szívében „láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra — Isten tudja, miképpen —, hogy a húsvét titkában részesedjék.” A katolikus' ember tehát egyaránt elkerüli a világnézeti-erkölcsi relativizmust és a másikat, a saját álláspontjára kényszerítő, türelmetlen vakbuzgóságot. Életével tanúskodik az egyetlen abszolutumról, ami — AKI: SZERETET. Szabó Ferenc SJ (Róma) Vatikáni Rádió magyar adásának vezetője
