Új Nógrád, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-05 / 79. szám

1990. JÚLIUS 5., CSÜTÖRTÖK unnnnu 5 Öninterjú 1989 nyarán utaztam el a Szovjetunióba, állami ösztöndíjasként, nemzetközi újságírást tanulni. Az ott töltött egy év tele volt élménnyel. Hogy ezeket feldolgozzam magamban, sokat segítettek az itthon felém záporozó kérdések. Ezeket szegezem most újra riporterként, riport­alanyomnak: magam, magamnak.- Mi volt a legelső benyomá­sod Szovjetunióról?- A csapi állomáson töltött négy óra, amíg a vonatot másfajta orosz sínre tették át, szimboli­kussá vált: egy másik világba ke­rültem .- És a második?- Kijev állomása, az ott nyüzsgő emberek alapján: „itt is emberek élnek”.- Harmadik?- Amikor ránk szóltak a troli­buszon, mert hangosan nevet­tünk...- Nehéz volt megszokni, hogy oroszul kell beszélni?- Fél napot dühöngtem, hogy nem tudtam zsemlemorzsát venni a boltban. Elfelejtettem, hogy mondják oroszul. Mások köny- nyebben megoldották a kérdést. Mondván, hogy „a magyar világ­nyelv”, csak magyarul szólaltak meg. - Néha, sejtve, hogy nem értik meg őket - kissé durvábban a kelleténél. Volt, amikor sejté­sük nem igazolódott be. Magya­rokhoz beszéltek...- Hány magyar van Kijevben?- Magyar állampolgár kevés, de mivel Kárpátalja Ukrajnához tartozik, onnan sok magyar nem­zetiségű érkezik tanulni, dolgoz­ni. Moszkvában, ahol az egyetem van, sok magyar dolgozó van: külkereskedők, diplomaták, ka­tonák.- Milyen az összetartás a ma­gyarok között?- Különálló csoportot alkot­nak a dolgozók és különállót a diákok. Mi diákok egyszer-egy- szer - főként szombat esténként -t találkozunk valamelyik kollégi­umban. Beszélgetünk, s ameny- nyire a hely engedi, táncolunk. El kell mondanom még, hogy van néhány patrónusunk, egy-két is­merős család a kint dolgozók kö­zül hetente vendégül/lát minket. De a kapcsolatok ápolását, fej­lesztését nagyon megnehezítik a hatalmas távolságok, a yáros má­sik vége másfél óra taxival.- Hogy tetszett Moszkva?- Bennem egy gigantikus la­kótelep érzetét kelti, ahol sziszi­fuszi munkával lehet találni egy­két gyöngyszemet (templomot, múzeumot, kolostort) is. Úgy lá­tom, hiányzik belőle az, ami vá­rossá tenné: a centrum, a „city“ - vagyis egy olyan központ, ahol sétálni lehet, kis helyen sok a látnivaló, venni- és ennivaló...- Ha egy dolog lenbne, amit megmutatnál Moszkvából, mit választanál?- Az „Emeletes Lenint” - vagy ahogy az oroszok mondják: Lenint a népen. Ez egy tízméteres szobor - alul a munkások, pa­rasztok, értelmiségiek tömege - rajtuk pedig fölül 1 ,enin áll. Kovách Judit Árkiírás - rádió­hullámokkal Az Egyesült Államok és Kanada néhány élelmiszer­áruháza új árjelző rendszert próbál ki. Eszerint a pol­cokra helyezhető - parányi antennával és egyedileg cí­mezhető integrált áramkör­rel egybeépített - folya­dékkristályos kijelzők a bolt központi számítógépétől rá­dión kapják az utasítást ar­ra, hogy mekkora árat írja­nak ki. így minden árválto­zást azonnál követhetnek (például ha a boltvezető egy gyorsan romló élelmiszer­nek az árát a zárás előtti órákban leszállítja). A kis készülék a rádióje­leket nemcsak fogni, hanem adni is képes. így a boltve­zető ellenőrizheti, hogy a polcokon levő áruk árjel­zése helyes-e. Hasonló, de vezetékes rendszert már ed­dig is használtak. Az azon­ban nehézkes volt, mert az áru átrendezésekor az árjel­zőket is át kellett szerelni, s olykor a sok vezeték is összegubancolódott. Mit szeret a szakács? Főzni csak kedvvel szabad Megvallom, nem túl eredeti öt­let egy szakácstól rögtön elsőre azt kérdezni, hogy mit szeret leg­inkább főzni és enni. A kísértés­nek mégsem tudván ellenállni, csak ezzel a mondattal kopogtat­tam be, a Borsodi Sörözőbe Han- czik László üzletvezető-helyet­teshez. A kérdést komolyan vette és alaposan megfontolta a vá­laszt:- Egy konyhafőnök szeressen mindent főzni és ne legyen válo­gatós. Egyébként talán a babot szeretem a legjobban mindenféle formában. Ez az, amit soha sem lehet megunni. A megyeszékhely egyik régi vendéglátóhelye a közismerten csak sörbárnak becézett vendég­lő. Nem olcsó hely az biztos, mégis megvan a maga megszo­kott vendégköre.- Hogy látja ezt a főszakács?- Naponta olyan nyolc-tízezer forint körüli az ételforgalomból származó bevétel. A hétvégek ál­talában csöndesek. Úgy vagyunk vele mi is, mint a saját konyhájá­ban a háziasszony, igyekszünk gazdálkodni. Vagyis a drágább ételek mellett mindig kínálunk olcsóbbakat. Próbálkozunk a zó­naételekkel, úgy vettük észre, ezeket kedvelik a vendégek. A konyhafőnök immár hetedik esztendeje főz és tálal a vendé­geknek, négyen dolgoznak a keze alatt.- Miért pont ezt a mesterséget választotta?- Nem ez volt a gyermekkori vágyam, annyi biztos. Minden­képpen autószerelő akartam len­ni. Aztán mindebből semmi sem lett, de szakácsnak felvettek. Tu­lajdonképpen nem bánom, en­nek a munkának a szépsége fo­gott meg, és tart itt a mai napig. Mert nem csak jót kell főzni, hanem, azt szépen tálalni. Még akkor is, ha több babraság van vele. Ez olyan „műalkotás”, amellyel az ember sokat vesződik és kevés ideig marad meg... És mindig azt kell nézni, hogy a rossz étel elkészítéséhez is kell annyi energia, mint a jól megfő- zötthöz. Az pedig aranyszabály, hogy kivétel nélkül mindent meg kell kóstolni.- Előfordult már, hogy vissza­küldte a tálat a vendég?- Volt rá példa. Ilyenkor meg­kérdezzük, netán óhajt-e he­lyette mást, süssük, főzzük-e esetleg még tovább? Ha a ven­dégnek igaza van elnézést ké­rünk, de még akkor is az övé az utolsó szó, ha netán csak bal lábbal kelt föl, mérges, vagy bosszús valami miatt. A Hanczik család Zagyvapál- falván lakik, a feleség Nógrádme- gyerben tanít. Két kislányuk van, Noémi és Zsófi.- Otthon ki forgatja a fakana­lat?- Általában a feleségem főz, meg kell mondjam, nagyon jól. Ha netán valami elfoglaltsága akad, akkor állok én a tűzhely mellé. Megákkor, ha a gyerekek­nek van valamilyen különleges kívánságuk. Mert a palacsinta, a rizs, a zöldborsó, meg a leves minden mennyiségben jöhet. Úgy vagyok (ez természetesen a sörbári konyhára is vonatkozik), ha nekikezdek valamilyen étel­nek, felőlem akár az ég is zeng­het, nem figyelek oda. Arra vi­szont még most is emlékszem, hogy tanuló koromban legelőször krumplifőzeléket csináltam... Végezetül hadd kérjünk egy jó, nem hizlaló receptet. íme a csirkecomb tavasziasan. Kell hozzá sokféle zöldség, karfi­ol, zöldbab, répa, zöldborsó, gomba, minél több fajta, annál jobb. A csirkecombokat olajon, vagy vajon megpároljuk, és a zöldséges ragut, ha már megpu­hult, hozzákeverjük. Pici bors, esetleg Szárnyasokhoz való fú- szerkeverék, kevés liszt és zöld­petrezselyem kerül hozzá. Mel­léje valamilyen egyszerű köret illik. Tessék kipróbálni!- cs ­Forró július. Déli harang­szó. A parkban, a bronzszo­bor Petőfi háta mögött Ful- lasztő a meleg. A kislavór- nyi márvány ivókút vízkö­pőjéből fáradtan csurog a víz, de az ivómedence há­romtenyérnyi víztükre fé­nyes, tiszta. Mint egy ke­resztvetésre vizet kínáló szenteltvíztartó egy falusi templomban. A harangozást követő csendben surrogó, súlyos zuhanással kékfekete, kö­vér parkgalambok telepsze­nek az ivókút peremére. E^y-kettő, aztán öt, hat, hét... Úgy landolnak, hogy eszükbe se jut félni az em­berközelségtől. Isznak. A bátrabbak hamar beleto­tyognak a hús medencébe. Fürödni próbálnak. A leg­kövérebb nagygalamb ki­terjesztett szárnyai alá löty­Pihenés a plébánián Felvállalta a plébániát „Virág nyílik a kapuban...’ Magam is találkoztam olyan evangélikus hívővel (ta­lán éppen Cserhátsurányban), aki gyakorló kőműves­ként egymaga vágott bele - néhány tagú ott a gyülekezet - a surányi evangélikus templom teljes! felújításába. Hallhattunk olyan németekről, akik egy elerőtlenedett dunántúli katolikus falu értékes műemléki templomát nyaranta ott töltve szabadságukat, évek alatt megfiatalí­tották. Idős ember guggol a verőfényben Szécsény evangéli­kus plébániájának falánál. A munka, amit végez, kőmű­ves szakmába vág, simítóval formázza újra a gyorsan kötő anyagból a plébániaablak körüli részleteit. A kép mindennapos, csak az eszköz... Kiszuperált lábosban a malteranyag. A jelenet - hogy valami történik a plébániával - mindenképpen Tóth Károly munka közben megállított volna. Jó tíz éve - Kovács Gyula tiszteletes halálá­val árvult el a szécsényi plébánia. A hívek is egyre fogyóban. Jár­tam magam is bibliaórán a romló plébániaépületben jó néhány év­vel ezelőtt, akkor és még ma is a salgótarjáni lelkészházaspár Bali- cza Iván és felesége szolgált itt heti ismétlődésekben. Tóth Károly nem evangélikus. Katolikus a vallása szerint, de a felekezet talán nem volna fontos ebben a kis történetben. Hiszen amúgy sem tért át. „Csak” talál­kozott a hittel. Hetvenkét éves, nyugdíjas la­katos, itt lakik a szomszédban féleségével. Vele együtt vállalta fel teljes önkéntességgel, fogada­lommal, erősödő hittel a rossz állapotba került plébániaépüle­tet, az elvadult, ma újra szemvidí- tóan üde kertet, amit néhány éve még „dzsungelnek" láttánf. Tóth Károly sógornője járt ide bibliaó­rákra, amiket a tarjáni lelkészhá­zaspár tartott rendszeresen. Egy­szer aztán ő maga is eljött. Ott­fogta végérvényesen az őszinte hang, ami megmutatta számára az utat.- Itt találtam meg az igazsá­got. Emberien közel került hoz­zám Jézus, ahogy Balicza tisztele­tes beszélt. Láttam a romlást, a A plébánia kertjét Tóthné gondozza rossz helyzetet, az elvadult ker­tet, a falakat... Megígértem, hogy rendbe teszek itt mindent. Hetvenkét éves vagyok, mégis csak három éVe élek Igák'szere- tetben. Akkortól érzem magam­ban az erőt, hogy egymagám felú­jítsam a plébániát. Mondtam a tiszteletesnek, meglátja, egy-két év alatt virág nyílik itt még a kapuban is... Odabent a nemrég még szürke falak ragyogtak az új festéstől, mindenütt rend és tisztaság, vá­gott virág, kevés dísz. A falon töviskoszorú. Visszatért a lélek ezzel az emberpárral, újra van aki gondol itt mindenre. De minde­nekelőtt az emberarcú Jézusra, akiről Balicza Iván és a tisztele- tesasszony beszélt: „A szeretet a legfontosabb ”. A hónap utolsó vasárnapjára beteljesül Tóth Károly fogadal­ma, elkészül a munkával, addigra az utcai homlokzatot is kijavítja. Akkor jön búcsúzni Tarjánból a szécsényi hívőkhöz az őket is szolgáló Balicza Iván. Mert ő elu­tazik, máshol, a várkerületben folytatja majd azt, amit itt Nóg- rádban végzett. Tóth Károly munkával készül a búcsú napjára, s így beigazoló­dott minden. Beigazolódik min­dig - ahogy írva van. T. Pataki László Fotó: Szilágyi Norbert Déli madáridill köli a vizet, majd gondol e^yet, és szárnyai alá veszi a vízköpő két-hároni centis vízsugarát. Nem rossz gon­dolat ez a közelséggarancia, rögtön a kövér után két újabb bátor galamb pró­bálja ki a trükköt. A bir­tokba vett ivókút csupa toll- rá/ás, vízszóró szárnycsat­togás. Galambstrand. A közeli bokorról egy ve­réb telepedne a galambok közé, aztán jönne egy má­sik, egy harmadik... Inni akarnak. A parkgalambok nem látják őket szívesen. Enyhén szólva. Mikor egy- egy fenyegető, sötét, nagy szárnycsapás nem használ, rögtön a verebek felé kop­pint egy súlyos galambcsőr. Hess innen! A legbátrabb \ '9 ' , pl1“ *Jm \ pSti^^tiESiS^SSS veréb riadtan felröppen, majd visszatér, iszik a hűs vízből. A galambcsőrkop- pintás most már telibe talál. A veréb kénytelen feladni. Feladják a társai is. Mintha belátnák, elismernék a nagytestű madarak előjoga­it. Az ivókút alatt ott a vas­rács, a verebek letelepsze­nek a „földszintre'’. Oda is csurran-cseppen egy kis víz... Lehet csippenteni be­lőle egy kortyot, lehet híi- sölni is a hideg vason... A verébnép nem érzékeny ar­ra, hogy az emberek erre a vasra állanak, ha isznak, a verebek nemigen lehetnek kényesek a tisztaságra. Minden veréb tudja: a ve­rébsors sok kis megalkuvás-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents