Új Nógrád, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-21 / 93. szám

8 Lélektől lélekig Szent Anna ünnepén 1990. JÚLIUS 21, SZÓN % Búcsúbeszélgetés A várkerület új parókusa — Balicza Iván A hónap utolsó vasárnapja Balicza Iván salgótarjáni evangélikus lelkész és hívei számára a búcsú-istentisztelet napja. A lelkészt és családját, ugyancsak lelkész fele­ségét, már a várkerületben várják Budán. Hívői kérésének szívesen engedve keres­te fel az Üj Nógrád Balicza Ivánt, hogy búcsúbeszélgetésben kérje: vonjon mérleget itteni majd’ évtizedes munkásságukról, emlékezzen gondokra és közös örömökre, szép és kevésbé szép napokra a közeli jövőben is tekintve, s visszanézve mindarra, amit nehéz itthagyni. Emlékezve a hívekkel megélt évekre. F elesége a teológiai első levelezői évfolyamán végzett és első volt azok közül, akik ezután fő­állású lelkészként működtek az országban. Bármiről be­szélünk, érezhető, hogy Ba- • licza Iván soha nemcsak magáról szól, szavaiban ott ! van a társ megbecsülése, a :iköz<|s hivatás erőt nyújtó tartalma. Az első idők bi­zony nehezen teltek, szokat­lan új úton jártak így együtt, még a - munkáltatói jogokban sem volt minden azonnal érthető a feleség számára (vele kapcsolatban a hivataloknak elsősorban persze). — Milyen és mikor volt a kezdet itt Salgótarjánban? — Már tizenegy éve, 1979- ben érkeztünk ide. Nyáron ment • nyugdíjba az előző lelkész innen, akkor kap­tunk egy püspöki megkere­sőlevelet, vállalnánk-e Tar- jánban a munkát. — Hol érte qz a püspöki levél? — Miskolcon szolgáltam, ♦ annál a Szebik Imrénél, aki most a várkerületi munká­ban számít rám, most már püspök Miskolcon, másod­lelkésze voltam, a budai várkerületben parókustársa leszek. Így költődnek vissza a szálak" mindenféle földi irányítottságot nélkülözve. Mi egyáltalán nem kerestük ez ügyben egymást, ezelőtt két hónappal még fogal­munk sem volt, hogy mi el­megyünk innen! — Annál szebb el? a nem várt, nem ismert lehetőség és fordulat. — A budavári az egyik legősibb, legerősebb evangé­likus gyülekezet. József ná­dor felesége Mária Dorottya telepítette oda az első evan­gélikus lelkészt, Bauhoffer Györgyöt, így tulajdonkép­pen az egyik legősibb ma­gyar evangélikus gyülekezet. A történelemben vannak nimbuszok, amelyek letöröl- hetetlenek. A budai oldalon a várkerületi, a pesti ol­dalon a Deák téri gyüleke­zet ilyen. Mindkettő püspö­ki székhely. A várkerületi­ből most nyugdíjba megy az egyik lelikészkolléga, így keresett meg Szebik püspök úr. Miskolcra így emlékszik vissza: — Ott nagyon jó, korrekt egvüttmunkálkodásban vol­tunk. Frissen végzettként kerültem oda, ő volt az el­ső főnököm. Tizenegy éves önálló munka után találko­zunk egyenrangú parókus- társként a budavári gyüle­kezeti munkában. Jó visszá- gondolni rá. — És Salgótarjánra, a kéz- detekre? Mi volt az első igazi élmény a munkában, ami segített megbizonyosod­ni arról, hogy ide jó hely­re került? — Nem leLki beállítottsá­gú embernek talán nem so­kat mond — van az ember­nek egy belső elhívása, meg­győződése, amelyet az Isten­nel való kapcsolatából is táplál, hogy körülbelül mer­re tart az utam és hová megy el. Ezentúl azonban, az a szeretet, ahogy engem itt fogadtak — bizalomra indított. Megható volt látni, ahogy középkorú és idős hí­vők ezt a százévesnél öre­gebb parókiát és lelkészila- kot nekünk felújították. Mindent ők csináltak, velük együtt ebben a munkában voltunk először, a fizikai tevékenységben. Első olyan élmény arról, hogy valaki­nek segíthettünk, aki rászo­rult, több is volt. A gyüle­kezet az eltelt években min­denesetre megerősödött, számban is megszaporodott. Minden hosszabb folyamat­ban érvényesül persze, de a gyülekezet bizalmát azonnal érezhettem. — Miből lehet a bizalmat megérezni? — Mivel mérhető a biza­lom, ugye? Elsősorban az emberek kitárulkozásából, ahogy legbensőbb ügyeiket hajlandók elmondani ne­kem. Ez talán a legfonto­sabb. A másik, hogy igényt- keltően várják a tanács­adást, amit soha nem a sa­ját tanácsomként fogalma­zok meg. Mindig kéznél van a Biblia, ami mindenre meg­felelő választ tud adni. Te­hát nem az én véleményem, hanem egy örök rend és ér­ték az, amiről szólók. Olyas­mihez ragaszkodom, ami „írva vagyon”, és ez bizal­mat eredeztet minden hoz­zám fordulóban. — A másik fontos jele a bizalomnak a nyilvános gyü­lekezeti alkalmakon való részvétel. Ezen minden le­mérhető. — Ajánlják-e a hívők egy­másnak mint lelkészt? — Hetente három-négy, már említett beszélgetés tör­ténik hívő testvéreimmel ilyen módon. Ez azt mutat­ja, hogy igen, s hogy érde­mesnek, fontosnak tartják mások is. Sokszor idegenek jönnek, akikről addig azt sem tudtam, hogy evangéli­kusok. .. Vagy esetenként nem is azok. — Döntően fontos-e, hogy valakit minek kereszteltek? — Nem az a fontos, hogy valakit evangélikusnak ke­reszteltek-e, vagy sem. Kü­lönösen nem ma, amikor mindenki szabadon választ­ja vallását és meggyőződé­sét. A keresztség ökumeni­kus, egyetemes. Most készü­lünk, mert sokan vallják ezt a véleményt, új zsinatot összehívni, új egyiháztör- vényt alkotni. Valószínű­síthetően kimondható lesz: mindenki olyan vallású, ahol a vallását gyakorolja. — Volt itt a nehéz, mai­nál sokkalta súlyosabb idők­ben egy nagyon sokszínű, fontos és érdekes gyüleke- zeti-társasági létezés. ösz- szejövetelek, filmbemuta­tók, szeretetszolgálati talál­kozások jellemezték azt a korszakot. — Egy lelkész soha sem tarthatja elegendő eszköz­nek, hogy vasárnap felmegy a szószékre. A lelkész is kí­sérletező ember. Mindenki­hez ugyanazt az evangéliu­mot elvinni, de mindenki­nek más és más módon, ő- hozzá illően. — Nem okozott ez a fel­fogás és persze főként a gya­x korlat a korabeli hatósáogal vagy a saját feljebbvalókkal összeütközést? Nem voltak ezzel gondok? ^ —, Voltak összeütközések persze az egyházügyiekkel, de hát halottról jót. . . vagy semmit, a hivatal már nem él... — Béke poraira. — Utánamentem gyerekek­nek, meghívókat küldtem Szét a hívek listája szerint, amire jogom volt. de amit kifogásoltak persze, ne zaklassak senkit. . . ”, El-5 feladatnak láttam a temp­lom renoválását, mert ugyan­csak rászorult, körleveleket írtam a híveknek és volt bátorságom egy csekkszám­lát nyitni az adományoknak. Megpróbáltak visszatarta­ni. A feljebbvalóim azonban nem voltak ebben partnerek, úgyhogy röviden elhallgat­tak. Elfogadtak ők is a ma­guk módján, ami kimerült abban, hogy nem akadékos­kodtak. Mi pedig a hívekkel együtt folytattuk a missziós munkát. Pedig a város poli­tikai jellege amúgy is meg­nehezítette ezt, de meggyő­ződésem volt, hogy nem csak a „jó” helyekre kelle­nek lelkészek, hanem min­denhova. Ide is. Évente rendeztek egyház­zenei esteket, más rendez­vényeket — azokról város­szerte beszéltek az embe­rek, sok volt közöttük a fia­tal. Erre szívesen emlékezik vissza Balicza Iván, de mindazok is, akik a „ven­dégségen” részt vettek, akár­csak egvszer-kétszer is. Ma is tart ez a munka, gyü­mölcsöt hoz naponta. — Van-e emberi becsvá­gya a lelkésznek? 4 minél nagyobb kiterjedés iránt a munkájában, a hírnév iránt? — Biztos hogy van, de az is biztos, hogy az a kísér­tés. Olyan a mi munkánk, mint egy ország nagyköve­tének lenni. Nem az a fel­adata, hogy önmaga legyen ismert, de az ismertségével, hírnevével szolgálja országa ügyét. Baj akkor van, ha csak a hírnévért tesz meg mindent. A lelkész mindig Isten Országának a nagykö­vete. Minden más, a totális kiterjedés tehát kísértés egyházi és emberi értelem­ben egyaránt. Isten Országa itt a földön csak akkor va­lósul meg, ahogy a Biblia mondja főbb helyen utalva erre — ha Isten új eget és új földet teremt. Mi legfel­jebb az alapozásig juthatunk csupán. Nem lehet tehát egy csapásra mindenki ke­resztény például, mert ennek a Biblia világosan ellent is mond. Jézus mondja: ne gondol­játok, hogy békességet hozni jöttem a földre, hanem ép­pen ellenkezőleg, megha- sonlást hozni jöttem közé­tek. Jézus személye a vá­lasztóvonal. Vannak, akik el­fogadják, és vannak, akik nem. Egy lelkész persze megtesz mindent, hogy mi­nél többen fogadják el. Mert rendelkezik egy biblikus elő­relátással és hittel. De ezt kötelező érvénnyel megva­lósítani senkinek népi lehet célja, vagy jogos törekvése. Ezt az Isten teszi majd meg egyedül. — Van-e határozott véle­ménye a hitoktatás körüli vitáról? — Nincs. Meglehetősen mesterkéltnek tartom. Arról például soha nem volt szó, hogy kötelezővé kell tenni, mégis hetekig ezen vitat­koztak egyesek. Nem is len­ne helyes. Aztán jött a má­sik vád, hogy ez diszkrimi­nálja azokat, akik majd nem vesznek részt rajta. Felhív­tam a Tv 2. szerkesztőit egy vita közben és megkérdez­tem, hogy ha az diszkrimi­náció volt negyven évig. ha valakinek a bizonyítványa megőrizte a hitoktatásban részesültségét... akkor most talán várjuk ki a következő negyven évet, hogy diszkri­mináció lesz, vagy nem! A nyolcvan év adhat reális mérlegelési lehetőséget ■ vé­leményem szerint. Mestersé­gesen felszított dologról van tehát szó. — Ami mögött másfajta érdekek-f élelmek húzódnak meg. — Ugyanakkor még most is tapasztalom az emberek­kel folytatott beszélgetések során, hogy él bennük a ré­gi félelem. De mérhetetle­nül nagy igény is nagyon sok szülőben. — Nem azok tiltakoznak-e a legerősebben, akik valami miatt nem akarják, vagy nem tudják felvállalni val­lásukat, ebbéli identitásu­kat? — Könnyen lehet. T- Van-e olyan gond, amit itt kell hagyni, vagy inkább sok örömöt örököl a követ­kező salgótarjáni evangé­likus lelkész? — Úgy érzem, hogy egy olyan gyülekezettől búcsú­zom most és olyan gyüleke­zetei adok át utódomnak, ifjú Deme Károlynak, szák- szendi volt lelkésznek, amelyben sok öröme lesz neki is és ez kölcsönös. A gyülekezet és ő, hamar meg­szerették egymást, sok te­kintetben amúgy is hason­lók vagyunk. Mindenképpen egy normalizált gyülekezeti helyzet marad itt, sőt olyan helyzet, amiben számtalan nyitott, járható kapu vár lelkészt és hívőt egyaránt. Tíz év alatt ez volt a leg­több, amit elvégeztünk- sok­sok ajtó és kapu kinyitását. Kiszélesedett a szolgálat például a kórházra, rend­szeresen találkozunk ott a gyerekbetegekkel; de ugyan­így járunk minden héten a gyermekvédelmi intézetbe ifjúsági órákat tartani a protestáns lelkész testvé­rekkel. Élő a kapcsolatunk a finn, a vantaai testvérekkel. Egyre több ponton, egyre több kapu nyílik, nyitható.- Egyre növekvő igénynek megfelelve folyik a lelkészi munka. A salgótarjáni gyü­lekezetből két hölgy jár a teológiai akadémiára, a le­velező tagozatra. Ok is se­gítenek majd. Szécsényből egy fiatalember jár ugyan­oda, ott segítséget jelent majd az ő feladatvállalása. A szécsényi presbiterek ki* mondták, hogy a salgótarjá­niaktól várják - továbbra is a szolgálatot, de ugyanak­kor Tornyos Lászlóra is igényit tartanak. Lelkiekben rendezett, sokfelé ágazó, önmagát orr ző és nyitott gyülekezet bú­csúzik jövő vasárnap lelké­szétől. T. Pataki László Fotó: Rigó Tibor A református templom Tildy-harangja Kevesen tudnak arról, hogy az 1961-ben elhunyt-és száz éve, 1889. nov. 18-án Loson­con született Tildy Zoltán református lei­politikus, volt köztársasági elnök egy harangot adományozott 1947-ben a balassa­gyarmati református templom részére. A ma is meglévő harang, az 1944-ben leszerelt és háborús célokra beolvasztott régi pót­lására ke,rült a toronyba. A Tilldy család a századfordulón Balassagyarmaton élt. A volt Zichy u. 10. sz. házban (mai Révész G. u.) laktak, édesapja Tildy László vár­megyei alispáni iktató volt. Az édesanyja sírja ma is megvan a nagytemető egyik parcellájában. A harangot a felirat tanul­sága szerint az édesapja emlékére öntette, és annak átadása alkalmával személyesen is jelen volt Balassagyarmaton. A harang alsó legnagyobb átmérője 80 cm. Fülirata: „ÉDESAPÁM / TILDY LÁSZLÓ ÁLDOZA­TOS EMLÉKÉRE / A BALASSAGYARMA­TI REFORMÁTUS GYÜLEKEZETNEK /A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE / AZ ÚRNAK 1947. OKTÓBERÉN / ÖNTÖTTE SZLEZÁK LÁSZLÓ MAGYARORSZÁG ARANYKOSZORŰS HARANGÖNTÖ MES^ TERE BUDAPESTEN”. Az ellentétes olda­lon pedig: „TEBENNED BÍZUNK”, a fel­irat alatt búzakéve és szőlő koszorújábap nyitott könyvön egy kehely kidomborodó figurái, alatta pedig: „ELEITŐL FOGVA URAM”. A harang alsó peremén pedig ez áll: „GYÜJTSÉTEK ELÉM KEGYESEIMET, AKIK ÁLDOZATTAL ERŐSÍTIK SZÖVET­SÉGEMET”. ZSOLT: KVE: 50:5. Reiter L. t

Next

/
Thumbnails
Contents