Új Nógrád, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-17 / 89. szám

1990. JÚLIUS 17., KEDD unnnnu 3 Ha kártyával fizetünk Makacs tények Változnak a fizetési szo­kások. Nem olyan régen még az volt a módi a gaz­dag embereknél, hogy egy köteg bankót vettek elő. Ez volt az elegáns, ez volt az előkelő. Ma viszont az elő­kelő, de egyúttal gyakorla­tiasabb fizetési mód, ha valaki elővesz a tárcájából vagy a zsebéből egy plasz­tikkártyát és ezt mondja: Hitelkártyával fizetek! Nyugati stílusú fizetési mód terjed el Magyarorszá­gon is. Ennek egyik oka, hogy fokozatosan növekszik az idegenforgalom, a ve­gyes vállalatok száma és ezekben egyre több magyar állampolgár kapja munka­bérét, vagy ennek egy részét konvertibilis valutában. A másik ok az, hogy 1989. szeptember 18-án deviza­liberalizálás történt nálunk, így tehát könnyebben jutha­tott és tarthatott bárki ame­rikai dollárt, angol fontot. vagy nyugatnémet márkát, vagy bármely más nyugati valutát, mint korábban. Az­óta népszerűbb lett a hitel­kártya, például a VISA- kártya, amely a világ egyik legelterjedtebb fizetési rend­szerének az eszköze. Ezt egyébként az öt földrész százötven országában, csak­nem hatmillió helyen fo­gadják el, készpénz helyett. Magyar állampolgár akkor juthat hitelkártyához, ha devizaszámláján legalább 2000 USD van. A bankot nem érdekli, hogy ez a de­viza honnan származik mi­ként jutott hozzá tulajdono­sa. Első lépésként elegendő egy kérdőívet kitölteni és eljuttatni a Magyar Külke­reskedelmi Bankhoz, a szám­laszerződés aláírásakor azonban már személyesen kell megjelenni és különö­sen fontos az aláírás. Ennek mintája rákerül a VISA- kártyára és ha a tulajdono­sa bárhol, itthon vagy kül­földön készpénz nélküli fi­zetésre használja és aláírja a vásárlásnál a szelvényt, akkor kézjegyének egyeznie kell a kártyán látható alá­írásmintával. Természetes, hogy a vásárlás mértéke nem lehet nagyobb, mint az az összeg, amellyel a hitelkár­tya tulajdonosa a deviza- számláján rendelkezik. Magyarországon a konver- , tibilis valutáért árusító üz­letekben érdemes hitelkár­tyával vásárolni. Ez azért előnyös, mert nem kell előre számolgatni a pénzt, és nem kell gondolkodni azon, hogy vajon fel tud­nak-e váltani az üzletben például egy nagyobb dollár­bankjegyet. Külföldre is vi­hető a VISA-kártya és nem­csak áruházakban, étter­mekben használható, nem­csak különféle szolgáltatá­sok ára rendezhető vele, ha­nem az automatákból 50 USD is kapható a segítsé­gével. Munkástanács Mindeddig szokatlan, de mindenképpen reményt keltő ese­mény történt velem a napokban. Egy hölgy ismerősömmel alkalmi ruhát kerestünk Salgótarján üzleteiben, míg végül az egyik jól menő butikban találtunk is megfelelőt. (Hogy melyik volt az. nem árulom el. mert ez itt nem a reklám helye.) Amikor azonban fizetésre került volna sor, kiderült, hogy a ruha címkéjén lévő ár téves, a kisegítő rosszul árazta, így az áru jóval drágább, mint amire számítottunk. Szívtuk a fogunkat, az amúgy is borsos ár megfizetése el- bizonytalanított bennünket, ráadásul észrevettük, nincs is nálunk annyi pénz. hogy a magasabb árat kifizethessük. A közben kupaktanácsra összegyűlt eladók is látták tanács­talanságunkat. így abban egyeztünk meg. hogy a felárat ráérünk holnap is behozni. a ruhát elvihetjük. Másnap meg is jelentünk az üzletben, ahol legnagyobb örömünkre és még nagyobb meglepetésünkre közölte ve­lünk az elárusító, hogy a tulajdonos a butik jó híre érdeké­ben az inkorrektségnek még a látszatát is szeretné elke­rülni, ezért úgy döntött, hogy az eredeti árat kell csak ki­fizetni, hiszen egy téves árazás nem sújthatja a vevőt még annyiban sem. hogy megingatja hitét a cég tisztességében. Ügy hiszem, eddig a kiskereskedelem fogalma az egysze­rű polgár gondolkodásában valamelyest összekapcsolódott a gyors meggazdagodás, a tisztességtelen haszon, a vásárlók kiszipolyozásának képzetével. Ez a példa csillantotta meg előttem egy más út, egy más felfogás reményét, ahol a ve­vő nem szükséges rossz, nem csak egy megcsapolandó pénz­tárca. hanem az, akit kiszolgálni, megnyerni kedves köte­lessége a kereskedőnek. Pici lépés ez, tudom. De ma minden értékes, ami előre mutat, minden jelentős, amri jobb és remélem a szabad ver­seny. az érdekeltség, a privatizáció tulajdonosi szemlélete zgyszer majd eljuttat minket oda. hogy udvarias kiszolgá­lással, szolgálatkész eladókkal, és talán egyre csökkenő Irakkal is találkozunk az üzletekben. Lénárd Tamás Ajkán A Veszprémi Szénbányák Vállalathoz tartozó ajkai bányaüzem dolgozói július 9-én munkástanácsot alakí­tottak. Az okök között sze­repel, hogy az üzem bányá­inak szénvagyona lassan el­fogy. Optimista jóslatok szerint Padrag-bánvát 3—5 év múlva kell bezárni, a •Jókai- és Ármin-bánya talán 8—10 évig üzemelhet még. Az üzem 3000 dolgozóját hosszú éveken keresztül az­zal nyugtatták. hogy Ajka _ II.-bánva megnyitása fogja a jövőt jelenteni. Ma már világos, hogy a beruházásra nem lehet 10—15 milliárd forintot szerezni, oktalan­ság és felelőtlenség lenne a kormányt ilyen célból zsa- 1 rolni. A vállalat részéről semmi­féle világos válságkezelési tervet nem látnak. Ügy ér­zik a bányászok, hogy egy haldokló szervezetben az infúzió szerepét osztották rájuk, nem törődve azzal, hogy miiven sorsra jut a kö­zeli években 1000, majd to­vábbi 2000 dolgozó. Egyesek szinte betegesen, már-már hisztériát keltő ide­genkedéssel viseltetnek a tényekkel szemben. Pedig az angolok .szerint ezek makacs dolgok, azokkal nem lehet vitatkozni, csak tudomásul venni. Nagyon tetszetős a szöveg, sokan talán még el is fogad­ják azt p híresztelést, mely szerint az ország termelőszö­vetkezetei közül több mint ötszáz már a csődbe jutott. Ragaszkodva az angol magatartáshoz, a imakacs tények a következőket tanúsítják. Az országban tevékenykedő 1245 mezőgazdasági / termelőszövetkezet egyharmadában a jö­vedelemtermelő képesség — részben objektív | okok miatt — alacsony, de nem lehet azt állítani, hogy csődbe ju­tottak. Még akkor sem, ha 106 közös gazdaság vesztesége eléri az 1,1 milliárd forintot, és zömük saját erőből, a kritikus helyzetbe került termelőszövetkezeteknek (nyúj­tott pályázat segítségével kigazdálkodja veszteségét. Megyénkben következő a helyzet: harminchat terme­lőszövetkezet a jelentős el­vonások ellenére 295 millió forint nyereséget ért el, mi­közben 6,6 milliárd forint értékű terméket állított elő. Négy termelőszövetkezetben a mérleg szerinti veszteség 36 millió 600 ezer forint, amit ki tudnak gazdálkodni. A tényeken, amelyek az eredményeket is jól illuszt­rálják, mint kicsiségeken, a csak rosszat kedvelők ha­mar túlteszik magukat, vagy egyszerűén nem veszik tu­domásul. Éhesek a valótlan­ságot megtestesítő, megha­misított szenzációkra. Például azt híresztelik, hogy a korlátlan hatalom­mal rendelkező szövetkezeti elnökök, a zöldbárők — akik kötelesek a közgyűlési és a vezetőségi ülések hatá­rozatait végrehajtani — el­herdálják a közös vagyont. Ha vennének egy kis fá­radságot néhány percen be­lül megtudnák az alábbia­kat: A termelőszövetkezetek 82,8 százalékában gyarapo­dott a vagyon. 17,2 százalé­kánál pedig csökkent. Eköz­ben nettó árbevételük fo­lyó áron 5 százalékkal emel­kedett, s elérte a 360 milli­árd forintot. A hozzá nem értők szerint a szédelgőén feldicsért ma­gyar modell 60 milliárdos hitellel megtámogatva tart­hatja magát a víz felett. Nem kell egyetemi vég­zettség, csupán igen mini­mális általános műveltség ahhoz, hogy tudomásul ve­gyék: a normálisan működő gazdaságok eszközrendsze­rében meghatározó szerepe van a hitelnek. Ez pedig se­hol, így nálunk se nemzeti ajándék. Használatáért ma­napság igen magas kamatot kell fizetni még a termelő- szövetkezeteknek is. A kö­zös gazdaságokat befeketí- tőknek, lejáratni szándéko­zóknak legalább annyit ille­ne tudni, hogy a felvett hi­tel után 8 milliárd kamatot fizettek ki a nagyüzemek. A saját zsebükből, nem pedig mondjuk a kisgazdákéból. Ami pedig az állami tá­mogatást illeti, azt nem sza­bad összekeverni a hitellel. Az elmúlt évben a terme­lőszövetkezetek 14,7 milliárd támogatást kaptak, ezzel szemben az állam 44,5 rnil- liárdot vett ki a zsebükből. Mivel manapság nálunk csak az a jó, ami Nyugatról jön, csak ott vannak okos emberek — nem én mondom ezt — közülük többen és eléggé világosan, érthetően kinyilvánították: a mostani alagútból saját magunknak kell kijönnünk, csupán se­gítségre számíthatunk. Az újabb intelem John Ken­neth Galbraith amerikai közgazdásztól érkezett, aki részt vett az Európa Tanács által Brüsszelben Kelet-Eu- rópáról rendezett konferen­cián. s a többi közö.tt arra biztatta az új, demokratikus kormányzatokat, hogy tart­sák fenn a támogatásokat az élelmiszer-ellátásban.. . Az állami szubvenció nem va­lami rendellenes dolog, mert az Egyesült Államok, az ÉKG és a Japán is meg­lehetősen költséges módon támogatásban részesíti a mezőgazdaságot. Mit tesz a magyar kor­mány? Nem hajlandó elis­merni a gabona árában a bekövetkezett inflációs költ­ségeket. Tetézi ezt azzal, hogy a nyugati exportból származó pluszjövedelem 80 százalékát lefölözi. De még ezzel sem elégszik meg. Üjabb 7 milliárddal csök­kenti a kedvezőtlen adottsá­gú termelőszövetkezetek tá­mogatását. Hogy melyik gazdaság mi­képpen reagál az előbbiekre, arra most nem lehet vála­szolni. A gond továbbra is megmarad. Kinek, milyen keserveket hozhat az előbbi intézkedéssorozat? Venesz Károly Világbank-jelentés — szegénység Több mint egymilliárd em­ber. vagyis a föld összné­pességének negyede kény­telen a harmadik világban napi egy dolllárnál keveseb­ből megélni -— állapítja meg a Világbanknak a világ gaz­dasági fejlődéséről és a szegénységről szóló idei je­lentése. A harmadik világ szigorú gazdaságpolitikával, a ma­gánvállalkozás pártfogolá- sávat és társadalmi refor­mok révén a mostani 1,1 milliárdról 0,8 milliárdra csökkenthetné a szegények számát a jövő évtizedben — véli a jelentés. Szigorú gaz­daságpolitikán az infláció megzabolázását, a fölösleges közkiadások elkerülését és a külgazdasági egyensúly megőrzését érti. Másfelől a fejlett orszá­goknak nagyobb mértékben kell segélyezniük a szegény országokat — áll a Világ­bank jelentésében. A jelen­tés szorgalmazza, hogy az ipari országok kettőzzék meg erőfeszítéseiket a sze­génység elleni globális harc­ban. A 151 ország részvételével működő Világbank a har­madik világ fő segélyezési forrása: évente mintegy 20 milliárd dollárt folyósít e célra. (AP — Reuter) Mi újság Péter-Pál után? M iközben a földeken aratnak, a parla­ment vitázik. Iga­za volt Csurkának; jobb ha nem halljuk, nem lát­juk... A kormány elemzi a költségvetési hiány hát­terét, és eszközöket ke­res az egyensúly megte­remtésére. Jobb. ha nem vesszük komolyan a mai ténymegállapításokat, ígé­reteket. hátha holnap sok­kal jobb vagy sokkal rosz- szabrb eredményre ju tunk. A jó szándék nem vi­tatható... A pártok felké­szülnek : új és új válasz­tásokra, új és új agitáci- ókra, kampányokra, mi • közben a cselekvések va­lóságos kényszerében bi­zonyítják, önmaguk messze túlbecsülték (a társadalom is túlbecsül­te) lehetőségeiket. S el­csodálkozunk: lám. lám a tekintély muszálygló- riája nélkül milyen más­ként minősülnek a böl­csességek!? A pártirány­vonalak. A pártegysé­gek! A szétzilálódó nagy­csapatok és nem létező vagy alig létező politikai erők teremtenek ekkora hangzavart. S i nem egy közülük ezt az egyre nvil- vánvalóbb tényt új, bü­rokratikus apparátusok kiépítésével, városi iro­dák, megyei elnökségek létrehozásával igyekszik lefátyolozni. Kineveztünk itt meg itt. 20—30 város­ban, két vagy három fő­hivatású politikust, te­hál létezünk, tehát méltán fogunk jelölteket állíta­ni a közeljövőben sorra kerülő különféle válasz­tásokon, s méltán köve­tik milliók hívó szavunk cselekvési irányát. Szavazz a szívedre! Sza­vazz a változásokra! Sza­vazz az új arcokra! Sza­vazz az új alkotó mun­kára! Szavazz gyerekeid szép jövőjére! Szavazz az új földtulajdonra, a munkásrészvényre, a sza­bad vállalkozásra! Jó, mondom, szavazok, s köz­ben félszemmel látom, hogy a parlament, hogyan vitázik, a kormány mi módon elemez, a pártok, hogyan készülnek az új feladatokra, a gyárak, ho­gyan terme.lik újra a sú­lyos öntvényszerkezetű deficitet, az iskolák a tu­datlan érettségizőket, az újságok, a tömegkommu­nikáció pedig a végtelen szabadságvágyukat. A kocsma egvfe hangosabb, a megemelt szeszárak ellenére egyre nagyobb a fogyasztás, és egyre na­gyobb a stressz, az egész­ségkárosodás veszélye. Az egyre fenyegetőbb erőszak, csalás, rámenős- ség, a bűnözés óriásárnyé­ka alatt a becsületes, halk szavú kisember egyre két • ségbeesettebben kérdezi: mit rontottam el már megint, mivel vádolnak majd hol­nap, hogy újra én vagyok a hibás... Rosszul dol­goztam? Rosszul szavaz­tam? Rosszul cseleked­tem vagy nem cseleked­tem? Rosszul élek a vál­tozásokhoz kapcsolódó jo­gaimmal? Igen-igen, itt egv félmondatnyi lemez- teienedő igazság már tettenérhető: rosszul élek, rosszul élünk! S nem azért nehéz elviselni, . hogy rosszul élünk, mert azt hi­hette valaki is épp ésszel, hogy 3—6 hónap alatt, vagy egykét év alatt a szabad választások gong­ütésére egy csapásra meg­érkezünk Kánaánba, ha­nem azért, mert március­április óta semmi jele nincs annak, hogy a válto­zások folyamatában va­lami igazi érték vtégre megcsillan. Valami olyas­mi, amiben már hinni, bízni lehet, aminek alap­ján azt mondhatom, igen, én már tudom mit kell cselekednem! Nem. Sőt. Egyre inkább olyan ér­zése van az embernek, hogy a leghangosabban ágálók tudják a legke­vésbé, hogy mi a legsür­gősebb teendő. Hogyan tovább ? Mintha az ország egét új színes közhelyek fel­fújt luftballonjai boríta­nák, s ettől az új gondo­latok friss légáramlatai haladásképtelenek lenné­nek, és alig láthatók. Vagy nem volnának új gondolatok azóta, hogy egyetértettünk benne 1989 nyarán, hogy a negyven­éves, recsegő, ropogó, öreg' házat itt le kell bontani és jó fekvésű, szabad „portán” új eu­rópai divatú házat ke.ll felépíteni? Vannak új gondolatok! Vannak új javaslatok, akár a gazda­ság átszervezését. akár a szellemi élet műhelyeit nézzük, de mintha a régi bürokrácia betonfalain minősülne minden újítás, minden szabadság. Csu­pa „nem lehet”, csupa „majd”, csupa régi kö­zöny, csupa betonfalak! Mintha az új politikusok­ra is ráragadt volt az egykori polbiztag-szelle- miség abszurditása: jó, jó, hogy vaskos (Kornai, Liska, Hankiss, Ferge, Bod Péter stb.) könyvekben rég ott vannak már a világmegváltó bölcsessé­gek, de írja le, végre eze­ket valaki másfél gé­pelt oldalon, hogy a tes­tület döntést, határoza­tot hozzon... Itt az ideje, hogy az efféle álságos buzgalom és más régi mitológiák he­lyére a szkepszis és az egészséges önbizalom egységet, a versenyképes országot, az ellenőrzött bölcsességet ültessük a trónra! Az értelmiség színe-java, „fenn és lenn” egyaránt mozduljon meg (egy még el nem hang­zott) hívó szóra: egész­ségesen szervezett mun­kamegosztásban nézzük végre, elemezzük végre a részleteket! Dolgozzuk ki a gazdaságban, a társa­dalom építésében, a szel­lemi életben az új fajta működés mikroalterna- tíváit, és mindezek előtt te­kintsük kevésnek az úgy­nevezett dereguláció ed­digi eredményét, lapátol­juk el az útból a sok év­tizede összeérett bürok­rácia-szemétdombok sú­lyos tömbjeit! A bénító pókhálót, amely önérdek­ből erősödve nr.m pók- fonál-vékonyságú szöve­dék, de acélkötél-vas- tagságú akadály. Ha nem bontjuk le: nincs vállal­kozás, nincs nyílt piac, nincs verseny, nincs nö­vekedési pálya, nincs bol­dog jövő. Az állampolgá­rok ugyanúgy, nem lesz­nek a 'társadalmi válto­zásolt igazi, önálló szerep­lőidé, cselekvőivé, ahogy negyven évig nem voltak azok. S csak növekszik, sistereg az idegesség, a tehetetlenség. Pedig bi­zalom kellene, s jó ered­mény: a változások ér­tünk történnek... Itt a nyár, elmúlt Pé- ter-Pál 'napja; jó volna tudni, mit kell te.nni, ha visszatérünk szabadság­ról, nyaralásból... Erdős István Kezdetnek nem rossz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents