Új Nógrád, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-11 / 58. szám
1990. JÚNIUS 11., HÉTFŐ tznunnu 3 Tizenhétezer-kettőszáz darab kötött pulóvert készítettek az elmúlt hónapban amerikai exportra a SENIOR Váci Kötöttárugyár kazári gyáregységében. A divatos fazonú divatruhákat öt szabásminta alapján, mintegy hatféle színkombinációval varrták össze az asszonyok. Képünkön Harencsár Lászlóné minőségellenőr a kiszállításra váró pulóvereket ellenőrzi az alkalmi modelleken. — RT — Előre elosztogatott megyei vagyon? (Folytatás az 1. oldalról.) delkezett. Mindenesetre végül is a mi iskolánknak jutott az épület, megoldva ezzel hosszú időre oktatási gondjaink jó részét. De amióta az iskola önállósult — tulajdonképpen soTia sem voltak meg a feltételei annak, hogy egy minden tekintetben normális kereskedelmi, vendéglátó-ipari képzés legyen. Ezért volt számunkra fontos jó két éve már ez a kérdés. — Mire alapozták eddig a bővülési törekvéseiket? Van ilyen igény egyáltalán a városban? — El kellett döntenie Balassagyarmatnak, hogy mit akar. Nyilvánvalóvá vált, hogy a régi kereskedői-ven- dégíátói hagyományokban jeles város és környéke igenis igényli ezt a szakot szakközépiskolai szinten is, ami már a középvezetői képzést jelenti. De a feltételek sokáig „mást mondtak”. Mintha nem is százegy éves lenne a város kereskedelmi oktatása; mintha nem a város feladata lenne a környék, az egész régió szakemberellátásának utánpótlása! Ebben történt pozitív változás a munkásőrség épületének átadásával, ami használati jogot biztosít. Az érdeklődés a képzés iránt óriási, erős a nyomás miránk, hiszen Kemencétől Endrefalváig és le. egészen Pásztóig nagyon sok fiatalember szeretné ezt a pályát választani. „Leült” volna a képzés Most tehát ezzel a „va- gyonherdálással” sikerült újra megfelelni Balassagyarmat régi kereskedővárosi, diáikvárosi szerepkörének. A kereskedelmi, vendéglátóipari és a húsipari képzés régen kinőtte ugyanis a kereteket. Ha most nincs ez a kedvező változás, dr. Bacs- kó József szerint megközelítőleg vagy kétszáz gyereket kellett volna elutasítani! — Hat tantermünk volt tizenkét tanteremre való diáksággal már eddig is. Tanítottunk a tanári szobában, néha még a folyosón is. A helyszűke sem állíthatott meg minket abban. hogy észrevegyük időben a tendenciát és a szakmunkás- képzés mellé felvegyük már korábban a szakközép-iskolai képzést is. Ezt persze sokan nem értették. Sokáig áldatlan állapot uralkodott az oktatási területen, ahol egy osztályban több szakma van és „bontani" kell, amihez meg hely nem volt elég. Érthető talán, ha minden lehetőséget a bővülésre igyekeztünk megpályázni — nem sok sikerrel. (így érte utol a rendszer- változás a „keriseket”, amikor komoly esély keletkezett az iskolához közeli munkásőrség épületének megszerzésében.) — Ha ez nem jön közbe, az idén már csak egyetlen! szakközépes osztályt tudtunk volna indítani — mondja az igazgató. — Egyetlenegy szakmunkásosztály nem indulhatott volna, ami azt jelenti, hogy teljes mértékben „leül” a képzés. Az oktatás-nevelés területén elhárult minden akadály, nyolc első osztályt tudunk szervezni az idén. Minden jelentkező gyereket fel tudtunk venni. A pénzügyi támogatás is ennek megfelelően alakul. A szakmunkások képzése már az új helyen kezdődik az ősszel, míg a régi iskolaépületben folyik a szakközepesek oktatása-nevelése. Közepes falu színvonalán Időközben újabb „rendszerváltás” következik be Balassagyarmaton. Az áfész folytatja azokat a privatizációs tevékenységeket, amelyek ellen eddig sem volt hathatós segítség. így szűntek meg boltok és alakultak át bérlők kezén, rontva például a város amúgy sem színvonalas bolthálózatát; Legújabban mindössze egyetlen! étterem működik a város központjában (Palóc), az is egy korábban önki- szolgáló helyből kényszerűen kialakított étterem. A Balassa éttermet, ahol a tankonyha működött — magánzók kezére juttatták a szövetkezetiek, s ott ilyen jellegű képzésről aligha lehet már szó! Bár szerintem ennek körülményeit elsősorban azoknak kellett volna időben vizsgálni, akik az új helyzetet teremtik, nem sokat nézve a szakképzésre, nem törekedve a bérlői kijelöléskor valamiféle megoldásra. Ugyanez a helyzet a jó ideje bezár'tan sötétedő Ipoly Szállóval, éttermével, ahol viszont a cukrászati képzés folyt. Ott is bérlőre várnak a megyei vendéglátósok. A város hosszú ideje olyan mértékben csökkent értékű a vendéglátásban és a szálláshelyekben. mint egy közepes falu mai színvonala. Egyszerűen elképesztő, mire jutott mára Balassagyarmat, és hogy mi várható? — ezt ma már a városi ön- kormányzat csírájának tekinthető Civitas Fortissimo Kör (városi polgárság gyülekezete) is élénk figyelemmel kíséri, fontolgatva azt, hogy az új helyhatóság kialakulásáig ne lehessen bérleményeket „alkotni” a város tudta nélkül. Mert egyáltalán nem biztos, hogy a megoldásokban a városiak igazi és jövőbeni igényei szerephez jutnak! Dr. Bacskó József óva int ugyanakkor, hogy pánikot keltsek (nincs szándékomban) ; hogy miközben az oktatás-nevelés jó útra került, íme, máris a gyakorlati képzés van veszélyben! Terveik között szerepel, hogy a régi iskola melletti óvodai konyha lehessen tankonyha is egyben, vagy más megoldást találnak a várossal közösen. A cukrászati képzésben esetleg sikerül megmaradni az Ipolynál, vagy anyagi segítséggel a munkásőrség régi épülete melletti garázssoron alakítanának ki egy cukrászati tanhelyet. Más alternatívák is szóba kerülhetnek. Mindenesetre nagyobb városé figyelmet és felelősséget igényel ez az ügy, mint amennyi, véleményem szerint, ma tapasztalható. T. Pataki László Szégyen-e munkásnak lenni? A Salgótarjáni Öblösüveggyár festő I. csomagolójában dolgozik a szimpatikus Petries Károlyné. Húsz éve vallja magát a kollektíva tagjának. A finomcsiszolóban kezdte, mint jelölő, majd onnan munkahiány miatt a festő I. csomagollóba került, ahol órabéresként dolgozik. Csoportvezetőjének nyugdíjba menetele után, ő a kiszemelt utód. Szeptemberben kap végleges választ az előléptetéssel kapcsolatban, s addig tart a betanulási idő is. — Nem szégyen. A munkát nem kell szégyellni. Hogy miért? Erre csak azt tudnám mondani: mi ebből élünk meg, férjem keresetével együtt, aki üvegesként ugyancsak itt dolgozik. Nincs hétvégi házunk, egy öröklakásban lakunk, amiért havonta fizetjük az OTP-részletet. Azt nem mondom, hogy nélkülözünk, de nagyon nehezen jövünk ki kettőnk fizetéséből. A gyerekeknek az iskolába mindig kell valami, az élelmiszer pedig' egyre drágább. Spórolásról pedig szó sem lehet. Egyik fizetéstől a másikig élünk. Azt nem mondhatom, hogy régen rossz volt nekem. Akkor anyagilag jobban megbecsültek. Év közben is többször kaptam pluszpénzt. Most még nem tudom megmondani, hogy a jövőben, mi munkások, mennyire szorulunk az eddiginél jóval hátrább, vagy esetleg jobban megbecsülnek-e. A változásokból azt látom, hogy bérben túl nagy a különbség a fizikai munkások és az értelmiség között. Nettóban a férjemmel, beleszámítva a családi pótlékot is, havonta 14 ezer forintból kell gazdálkodnom, és négyünkről gondoskodnom. Csak ettől rosszabb ne legyen, bízom abban, hogy jobb lesz. Ugyancsak itt dolgozik Buda Dezsőné, aki csaknem másfél évtizedes acélgyári, gépi forgácsolói munka után másfél éve jött ide dolgozni. Törölgetőnek vették fel. — Az acélgyárban anyagilag nem becsültek meg eléggé, de ami ennél is jobban fáj, hogy nem értették meg: beteg gyermekem gondozása miatt voltam gyakran táppénzen. Elváltam, egyedül nevelem gyermekem, egyszobás tanácsi lakásban lakom — foglalja dióhéjban össze munkahelv- változtatásának lényegét, majd így folytatja: — Nem Írásunkban olyan munkásnők szólalnak meg, akiknek egy jövedelmi forrásból — a gyárban szerzett keresetükből — kell megélniük. szégyen munkásnak lenni! Amikor eljöttem az acélgyárból, három hónapig takarítónőként kerestem a kenyerem, hogy eltartsam magam és hétéves gyermeke, met, akiért nem sajnálok semmiféle fáradságot. Azt a munkát sem szégyelltem, akárcsak a mostanit. A sokféle emberséges megértés mellett, nemrég én is kaptam mozgóbért, többet, mint ameny- nyire számítottam. Nagyon nehezen élünk a havi 4 ezer 300, 4 ezer 400 forintból és a családi pótlékból. Kéreget- ni mégsem járok a szomszédba... Nem sokkal később Berki Gvuláné, a következőkkel folytatja: — Nem szégyen. Ha nem dolgozunk, akkor nem tudunk mit adni a gyerekeinknek — állítja a háromgyerekes édesanya, aki kétszobás tanácsi lakásban lakik, s 1971-től dolgozik a gyárban. — Aki szeret dolgozni, annak a munka nem szégyen. A férjemmel együtt, aki préses itt a gyárban, havonta és nettóban több mint 10 ezer forintot keresünk. Ebből már levontam a férjem 1500, az én havi 500 forintos KST-met, a biztosítást és az adót. Nem vagyunk nagyravágyók, úgy élünk, ahogy a lehetőségek megengedik. Higgye el, ha rendesen dolgozunk, akkor az isten is megsegít. * A raktárban Horváth Fe- rencnével váltogatom a szót. — Jövőre márciusban lesz negyven éve, hogy itt dolgozok — kezdi a beszélgetést az első benyomásra is megfáradtnak, megtörtnek látszó munkásasszony. — Tizenhárom éves koromban kezdtem, mint a család legidősebb gyereke, a kilenc testvér közül. Szégyen-e munkásnak lenni? — ismétli a kérdést, majd nekikeseredve így válaszol. — Igen. — A negyven évből 34 évig voltam vagonpakoló, esőben, sárban, fagyban, hőségben. Hat évvel ezelőtt gerincműtétem volt. Utána könnyebb beosztást kaptam. Naponta rosszul vagyok, itt az irodában kell lepihennem. Ráadásul érszűkületes a lábam. A vérnyomásom pedig 220, és állandóan ingadozik. Havj keresetem 5 ezer 500 forint. Kétszobás tanácsi lakásban lakom Havi rezsim nyáron 2500, télen pedig 3500 forint. Ha szükség van rá, akkor szombat, vasárnap eljövök a kemencére, átnéző- nek. Elvált asszony vagyok. Hogy megéljek, élettársi kapcsolatot létesítettem. Dolgozom, és a nélkülöző kisnyugdíjasok életnívóján vagyok. Februárban beadtaTn a korkedvezményes nyugdíj iránti kérelmemet, eddig még nem kaptam rá választ. Az új kormánytól sem remélek semmi jót. ígérgetnek, közben az árak égig szaladnak. * — Még mindig felülvizsgálat alatt állnak az eddig korkedvezményre beérkezett kérelmek, elbírálások. Az érdekeltek két hónapon belül választ kapnak — tájékoztatott Kazinczi Gyula igazgató. * A kettes üzemben Deák Bertalanné árukísérő 17 éves korában, hatórásként, mint behordó kezdte a munkáséletet, majd több folyamat után került mai beosztásába. — Nem szégyellem. Ebbe születtem bele. Édesapám bányász volt, édesanyám is itt dolgozott. Mindegyik területen jól éreztem magam. Betegség miatt abbahagytam a gimnáziumot, három évet végeztem el. Nem bántam meg, hogy munkás maradtam. Valószínű, ebben szerepe van jó főnökeimnek. Mindketten sikeresen alkalmazkodunk egymáshoz. Férjem — második házasságom — innen ment nyugdíjba. Egy 19 és 16 éves fiam van. Arra törekszem, hogy iskolázottak legyenek. Mivel öröklakást vettünk, nyáron, havonta 5 ezer, télen pedig 6 ezer forint a rezsi. Megtakarítani annyit tudunk, hogy a rákövetkező hónapban a legszükségesebbre elkeltjük. Félek az üzletbe menni, mert nem tudom kiszámítani, mikor mi, mennyibe kerül, mert any- nyira változnak az árak. Nem tudom, mi lesz a jövőben. Lehet, hogy kellemesen csalódom. Nem hiszem, hogy bennünk, munkásokban van a hiba... Venesz Károly Morvái Ferenc Salgótarjánban Reményt keltő tárgyalások A napokban Salgótarjánban járt Morvái Ferenc, a MEGAMORV Kazánfejlesztő Iroda tulajdonosa. A szoros délutáni program első állomása a bányamúzeum volt, ahol Kicsiny Miklós igazgató fogadta a vendéget. Morvái úr a szénbányák három megjelent képviselőjével kölcsönös előnyök alapján olyan üzem beindításának lehetőségéről tárgyalt, mely némileg enyhítené a most létező és egyre kritikusabb foglalkoztatási gondokat (elsősorban Bátonyterenye körzetében), de támaszkodhatna a már meglévő, pillanatnyilag a szénbányák vállalat tulajdonát képező építményekre, berendezésekre. Amint a cégtulajdonos elmondta — vázolva egy nagy volumenű nyugati megrendelést — pillanatnyilag mintegy 40 darab kórházi hulladékot környezetkímélőén elégető konténerkazánt kell legyártania (értéke jelenleg darabonként 40 millió forint), a nagy tételszám miatt jelenlegi üzemeiben ez nem megvalósítható. Ezért szívesen vásárolna olyan üzemet, amit megfelelő átalakítással, a szakembergárda átképzésével a termékgyártásra és beüzemelésre alkalmassá lehetne tenni. A lehetőségek számbavétele után, amennyiben talál ilyen üzemet — élve a felkínált lehetőséggel — konkrét ajánlatot tesz a vállalatnak. Ha megvalósul az üzlet, az ott foglalkoztatott mintegy 200—250 szakembert — eddigi gyakorlata szerint — ő kívánja kiválasztani, kizárólag szakmai tudásuk alapján, hiszen szigorú nyugati előírásoknak kell megfelelni a termékeknek. A kereseti lehetőségekkel kapcsolatban elmondta, hogy az üzem tervezett felfutásáig egy szakmunkásnak havi 15 ezer forint nettó bért tudna biztosítani, valamint 6 ezer forint összegű szociális juttatást, mely magában foglalja a munkába, illetve hazaszállítást, az ingyenes ebédet, munkaruhát, mosószert, a munkaidő alatt elfogyasztott kávét, üdítőt, cigarettát. A megbeszélésen szóba került még a Bátonyterenye körzetében lévő kvarcmeddő ipari felhasználásának lehetősége is, mely különleges vegyi elemzések kedvező eredményeinek függvénye. Az üzleti előtárgyalásokat követően rövid interjút adott a városi televíziónak, majd megtekintve a múzeum kiállítását, megdöbbenve hallgatta az intézmény igazgatójának rövid, de velős beszámolóját a további fenntartás anyagi lehetőségeiről, kilátásba helyezve a segítségnyújtást, mely egy későbbi találkozás tárgyát képezi majd. A karancskeszi katolikus plébánián Szabó József és Mócsány Csaba plébánosokkal, valamint egy újonnan induló lap leendő munkatársaival, vezetőivel folytatott üzleti megbeszélést, egy egyházi és a független új lap indulási költségeinek szponzorálásáról. Csank Csaba
