Új Nógrád, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-09 / 57. szám
6 unrniz] 1990. JÚNIUS 9., SZOMBAT Sztá-lin, Rá-kosi! Kiállítás az ötvenes évekről Annak idején, 1966-ban a Legújabb kori Történeti Múzeum azért vette fel a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum nevet, mert a szocialista országokban mindenütt volt már ilyen intézmény. Ám lényegében csak a múzeum elnevezése változott. A legújabb kori történelem emlékeivel kapcsolatos gyűjtőköre, tevékenysége megmaradt, s a politikatörténeti emlékek gyűjtésével, feldolgozásával bővült. [S ezzel Európában egyedülálló ez a múzeum, amely a társadalom alsó régióinak életmódját reprezentáló anyaggal is rendelkezik, miközben a legújabb kori történelem és benne a munkásmozgalom emlékei is jelen vannak. Nyugaton a napóleoni kortól kezdve csak életmód-történeti (s nem történelmi) gyűjtésre specializálódtak a múzeumok, Keleten pedig csak a politika- történet dokumentumai a megőrzés tárgyai.] Még mint Magyar Munkás- mozgalmi Múzeum készítette elő, s most mint a Nemzeti Múzeum Legújabb kori Történeti Múzeuma nyitotta meg az intézmény a Budavári Palota „A” épületében a jövő év január 6-ig nyitva tartó reprezentatív kiállítását Sztá-lin, Rá-kosi! címmel, az ütemes taps ritmusával idézve fel az 50-es évek hangulatát. Tárgyak, dokumentumok sokaságával pedig a kor történelmét, ünnepeit és hétköznapjait, politikai arculatát és annak torzulásait. Negyven zászló, több száz plakát és falragasz, meg négyszáz fotó eleveníti fel az utcaképet. Tovább egy nagypolgári enteriőr fogad olyan bútorokkal, amelyeket tulajdonosai vittek magukkal a kitelepülésbe, s máig megőrizték. Egy másik szobabelsőben az akkori idők divatja szerinti csőbú- torcsalád Vörös Csillag és Béke garnitúrája pompázik. Majd látunk leválasztott lakásból kialakított társbérleti szobát. Egy művezetői iroda, minden kellékével — a bélyegzőórától az élüzemtábláig — híradás a „munka frontjáról”, Sztahanovista oklevél, Sztálinváros építőinek munkaeszközei, tervköl- csön-, békekölcsönkötvény gazdagítja a sort. A paraszti élet kuláklistával, beszól- gáltatási iratokkal és fantasztikus termelési eredményekkel van jelen. A tárlókban iratok, amelyek emberek sorsát, életét határozták meg: feljelentések és beidézések, kihallgatások és letartóztatások. ítéletek és rehabilitációk dokumentumai. Sok a viseleti tárgy, ló- denkabát, overall, egy recski szabadulóruha, lakásdíszek, nippek, divatos olvasmányok, könyvek, újságok. Itt van Mindszenty pásztorbotja, és az 50-es évek elején feloszlatott szerzetesrendek ruhái. S mi is jellemezhetné jobban azokat a „legendás” 50- es éveket, mint Sztálin és Rákosi dicsőített alakja. A kiállítás központja is Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjának felidézése, összegyűjtötték mindazokat a hímzéseket, festményeket, albumokat, szobrokat, kerámiatárgyakat, könyveket, dísztárgyakat, különleges személyre szóló ajándékokat, amelyeket az ország népétől a „szeretett vezér” kapott. Felvételeink a kiállításon készültek. Kádár Márta C gyenletesen falják alat- ^ tam az ezerötös kerekei a kilométereket: gyengül a nap ereje, elfáradtam veszettül, szeretnék már otthon lenni. Álmos vagyok. Kop-kop-ratatata-kop-kop — riaszt fel félálmomból hirtelen a szélvédőre záporozó rovareső, de mire észbe kapok, a 80-as tempó rég túlröpít a méhek légifolyosóján, s csak visszanézve láthatom meg, micsoda rovarfelhőbe gázoltam bele akaratom ellenére. . . Megállók. Cigarettám nincs (soha nem is dohányoztam), a méhészek álarcát is csak gyorsvonatból láttam eddig, így hát igazítok egyet napszemüvegemen, s bátorságot mímelve, kemény léptekkel indulok a rovarözöny irányába. Rajzanak a méhek. Bevágási rézsűben vezet az országút, mégis landolnak, mielőtt elérnék a túlsó partot. Sokan esnek közülük áldozatául a XX. század motorizációjának, s lelik halálukat az autók szélvédő üvegein. Közelebb megyek, s észreveszem az árok mélyén a raj zömét: ide gyülekeznének hát? Tovább kutatok a tekintetemmel, s fönn a partoldalban, fele táján a magasságnak, előbb csak a kaptárt, később a méhészt is meglátom: meg van hát a raj gazdája. Újabb bátorsáigot merítek, s felkapaszkodom; kíváncsivá tesz a jelenség: soha nem LÖR1NCZY ISTVÁN részeg fák holdfén yben rákönyökölnek erkélyemre májustól mámoros szemekkel tán az előbb szeretkeztek a gyümölcsölű szelekkel Kelet és Nyugat Veronában Miközben nálunk hovatovább az is kérdésessé válik, sikerül-e megrendezni évente a magyar filmek seregszemléjét — oly (kevés és nemegyszer érdektelen a filmtermés —, netán újabban a televíziós rövidfilmek hagyományos mustráját. Itália történelmi kisvárosában, Veronában 21. alkalommal tartották meg nemrégiben a nemzetközi film- fesztivált. Verona immco^uvaija szinte semmiben sem hasonlít a nagy világeseményekhez, nem tartozik a mozisok által izgatottan várt fesztiválok közé- S enne.k két alapvető oka van. Az egyik: az itteni program tematikus, tehát minden esztendőben a világ más-más országának, tájegységének szentelik a bemutatott filmek sorát. Az elmúlt két évtized alatt a megjelenés sorrendjében a következő világrészek, országok mutatkozhattak be Veronában: Afrika, Lengyelország, Kanada. Magyarország. Belgium. Svédország, Nvugat- Németország, a Szovjetunió. Franciaország. Spanyolország. Görögország. India. Anglia. Dánia, az Egyesült Államok, Brazília, Törökország, Észak-Európa, Japán. és az idén a két Németország. A másik: Veronában eleddig nem adtak díjakat, nem folyt tehát vad és izgatott versengés az elismerő kitüntetésekért, amely mindenkor meghatározza más fesztiválok életét. E két ok elegendő volt ahhoz. hogy a veronai nemzetközi filmfesztivál a nyugodt, csöndes, kiegyensúlyozott, da mindenkor nagyon szakszerű légkörben folyjon. 'Hála igazgatójának. Pietro Barzisa professzornak, aki mindenkor biztos érzékkel válogatott a világ filmterméséből, s a társadalmi, politikai, művészi szempontokat figyelembe véve határozta meg a fesztivál tartalmát. A kortárs filmművészetet tekintette elsődlegesnek, s az idén a kort még a szokásosnál is jobban megérezve. mondhatnék megf.Iőzve döntött a két Németország, Kelet és Nyugat filmtermésének egymás mellé válogatása mel- •lett. Imigyen emelve történelmi jelentőségűvé a 21. veronai filmes találkozót. Izgalmas volt látni a keletnémet és a nyugatnémet filmipar termését A mozi-’ vászonról szóló vallomásokat a nyolcvanas évek két Németországáról, illetve azt a három keletnémet filmet, amely rövid ideje került csak elő a filmarchívumok mélyén rejlő dobozokból. Miről beszélnek ezek a filmek? Mindenekelőtt hűen bizonyítják a német népben ma is élő elszámolási kényszert, vágyat a második világháború bűneinek tisztázására. Különösen érdekes, ahogy ez lelkiismereti kérdésként jelentkezik a harmincas éveikben járó filmművészeknél. Említhető akár Kai Wessel. akár Nico Hofmann — az ő filmjeik vállalkoztak a legélesebben arra a Veronában látottak közül, hogy szembenézzenek az apák náci Németországának bűneivel, hogy a felelősség és a vállalás kérdéseit kutassák- S míg a nyugatnémet filmes generációnál ez központi probléma volt, és még napjainkban is az, alig akad rá példa a keleti testvér filmes históriájában. S, hogy a cenzúra, azide- ológiai megkötöttségek milyen mértékben szóltak bele a keletnémet alkotók életébe, bizonyította az a három film, amely dobozból került elő az utolsó esztendőkben: a Jönnek az oroszok című filmnek — Heiner Carow alkotásának — huszonegy. A kövek nyomának — Frank Bever rendezése — huszonhárom, az Én vagyok a nyúl című te<- kercsnek — Kurt Maetzig a rendező — huszonöt esztendőt kellett várnia a bemutatásra. E filmek láttán pontosan lemérhető, melyek voltak azok a neuralgikus pontok, amelyek nyilvánvaló rettegést keltettek a keletnémet kulturális és politikai irányításban. Az első a háború végén északon játszódik, egv fiatal katonagyerekről, a szövetsé- gas csapatok helyett érkező szovjet katonákról szól, a második a gazdasági élet irányításának visszásságairól beszél, a harmadik egy szerelmi história mögé rejti a politikai egyet nem értést. Ám a filmek ennyi év eltelte után már nem a filmművészet erejével, inkább csak a kuriózum érdekességével szólalnak meg. Mindenesetre Verona filmtörténeti jc.lentőségéből mit sem von le e másik országbeli megkésettség. Épp ellenkezőleg, csak elismerő szó illetheti rpeg a várost és fesztiváljának igazgatóját, Pietro Barzisa professzort. Hozzátéve, hogy jövőre már e fesztivál sem marad kitüntetés nélkül. A következő évtől kezdve a legjobb filmet a je.les olasz kritikusról, Stefano Reggia- niról elnevezett díj illeti meg. Róna Katalin „A tanukihallgatas”: a keletnémet Günther Scholz lilinjc láttam még hozza hasonlatost. A méhészek mind jó emberek. Alkalmi ismerősöm is szívesen fogad: tudom, ha ő tagadja is, láb alatt vagyok, de hajlok a kedves szóra, s árgus szemmel figyelek. Herényik József régi méhész: nem az első raj, amit életében befogott már. Mint mondja, ő is munkából tartott hazafelé, mikor megkapta a szélvédőn át a kis árvák rejtélyes morzeüze- netét. Kaptárt vett hát magához, bele egy mézes lápét madzag gyanánt, s visz- szatért a helyszínre. A mézesmadzag — lám — a mé- heket is megtéveszti: lépre csalja a kis ártatlanokat, s mire észbekapnak, már új gazdájuk szolgáivá lesznek. Jómagam elfelejtkezem minden óvatosságról. Meg is kapom érette a jutalmam: hatalmas szúrást mér rám az álnok gyilkosok egyike. Türtőztetem magam, amennyire csak lehetséges, de az iszonyúan égető fájdalom mégiscsak előhozza belőlem az ékesszólás válogatott gyöngyszemeit. Ellenfelem alighanem elpusztul: menekülésekor bennemhagyta testének egy piciny darabját, s hogy egy végső fájdalmat okozzon nekem, haláltusájában is tudattalan balekként magamba préselem a benne le\ő méregmaradékot, mikor két ujjam közé csippentve akarom kihúzni a veszett végű fullánkot. Később tudom csak meg a mester fiától: körömmel kell kikaparni, s ecetet tenni rá. Rövid idő után tényleg enyhül a fájdalom. Tanulókedvem visszatér, s míg a rögtönzött tanfolyamon ismerkedem a méhek életével, lassan megbocsátok iménti merénylőmnek is. Magam elé képzelem, miként telik meg egy- egy hordás időszakában a kaptár, s miként lesz egyre kisebb a dolgos kis méhek élettere. Nincs más kiút: új hazát kell keresni. Üj anyát nevelnek hát maguknak, s amint az kikel, útnak indul a család egyik fele. Ennek vagyunk most mi hárman tanúi. Ahány rajzás, annyiféle a befogás módja is. Egyszerűbb esetben fára fészkelnek, mire a méhésznek csak bele kell ráznia a rovarcsomót a kaptárba. Most azonban várnia kell, míg maguktól sétálnak be a lábszárig érő fűből a méz illatára. Ez bizony még eltarthat egy jó darabig. Hogy honnan jönnek a szökevények, nemigen tudni. Annyi azonban majdnem biztos, hogy nem lehet túl gondos gazda. Ha az lenne, nem hagyná, hogy meglépjenek a méhei. Mutatom a mesternek az árok alján talált másik rajt: Most rajta van a csodálkozás sora. Mint becsületes megtalálónak, azonnal felajánlja, hogy segít a befogásnál, de nem élek a jogommal. Lemondok róla az ő javára. Cserébe a gyorstalpalóért, tandíj gyanánt. Különben is — magyarázom ki előtte magamat —, ha mégis jelentkezne a tulajdonos, úgyis vissza kéne adnom a rajt. Akkor meg minek?! Látja a szememen, hogy magam sem hiszem, amit mondok, de rááll a cserére. Így aztán, még mielőtt újabb gyilkos venné górcső alá izzadt homlokomat, kezet nyújtok a két méhésznek, s hagyom, folytassák a munkát, ahol elkezdték, az első rajnál. Méhek kavalkádja /
