Új Nógrád, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-19 / 39. szám
8 [nzFUZzj 1990. MÁJUS 19.. SZOMBAT Menekülés az életért Leogyelek hazánkban, a usodik világhátaoró éveiben Akárcsak ma, fél évszázaddal ezelőtt, is a hazánkba menekülőkről szóló hírek alkották mindennapjainkat. Akkor, a német és a szovjet nagyhatalom által megtámadott Lengyelország népe érkezett. Az a néhány év, amikor a lengyelek menedéket kaptak hazánkban, mélyebbé tette a lengyel—magyar barátságot, mint az elmúlt évezred. Tíz- és tízezrek menekültek, talán legtöbben az általuk oly’ vidáman, megsimogatott uzsoki, vereckei és kőrösmezői határhágó határoszlopainak irányában. A Ho- verle 2058 méter csúcsa — a Máramaros-havasokban — az ezeréves határ egyik pontja volt, amit azonban csak a címeres védett régi határkő és három háromszögelési! gúla több nyelvű táblái jelezték — őrizni nem őrizték —, az 194ü-es években még megvolt. Innen északra a Tisza egyik ágánál a Tatár-hágón özönlöttek a lengyel menekültek. A dél-lengyelországi hadműveletek alakulása következtében 1939. szeptember 18—19-i napokat követően az ellenség elől való menekülésre is. csak (!) Magyarországra, illetve Magyarországon keresztül volt lehetőség. A német csapatok előőrsei 1939. szeptember 21-én 14.30 órakor azonban elérték a Volóc közelében levő magyar—lengyel határszakaszt, így Magyarországra való menekülés — á csoportos, szervezett határátlépés — szeptember 21. után. igen nagy körültekintést (pár héttel később konspirativ előkészítést) igényelt. Itt léptek magvár földre, és a végtelen hosszú karavánok útja Királyhelmec, Sátoraljaújhely, Miskolc, Eger, Hatvan, Selyp és az Ipoly- menti falvak (Nógrád megyében). Budapest és Dunántúli felé vezetett. A magyar földön már biztonságban voltak. A Kassai VIII. Hadtest- parancsnokság az alakulatainkra nélkülözhető tábori konyháit az észak-keleti vidékre vezényelte, és honvédség, a Vöröskereszt, valamint az érintett helységeik társadalma hosszú heteken át jószívvel táplálta a szerencsétlen menekülőket. Gyűjtöttek számukra a templomban, a sekrestyés, az asszonyok főztek és ételt, ruhát osztottak. Az orvosok betegeket láttak el. Ismert, hogy az ország belsejében éveken át önzetlenül segítettük a lengyeleket. A lengyeleket nálunk a nép mindég is közel tudta, közel érezte magához. A rokonszenv, a földrajzi közelség, a hagyományok és a közös történelmi események, emlékek az időben nyomokat véstek a lakosság emlékezetébe. A Teleki-kormány befogadta a megszállók elől menekülő lengyeleket, a hatóságok komoly erőfeszítéseket tettek az elhelyezkedés, az éLelmezés, a kulturális kibontakoztatására. A háború éveiben Magyarországon lengyel nyelvű lapok, könyvek jelentek meg. Emlékkép egy lengyel menekülttől az ipolytarnóci Telek családnak. A fotó hátoldalán ez olvasható: „Emlékül a szeretett, kedves Jelek Sámuel családnak, akik úgy gondoskodtak rólam, mintha családtag lennék, ks. Machaiski Wiktor Leon, Ipolytarnóc. dnia 6. XI. 940 r.” .......... A New York Worald Telegram és a Washington Post vezércikkben méltatták: ,.. . . azt a humánus bánásmódot, amelyben a magyar lap a lengyel menekülteket részesítette.” A Manchester Guardion c. lapban szintén írás jelent meg. A Stampa c. római lap, a jugoszláv politika is elismerően foglalkozott a magyar- országi lengyel menekültekről. Ugyanakkor 1939. októberi, novemberi, decemberi német tiltakozások „figyelmeztetések” ellenére 1940 januárjában a Katonai képviselet tovább szervezte, segítette a tömeges „szökéseket”. Az Ipoly menti táborokban levő katonai személyek szintén „szöktető hálózat” segítségével tettek eleget a tábor elhagyására felszólító parancsnak. A lengyelek evakuációját a lakosság köréből is támogatták : „ ... a szökéseket Kántor Ferenc balassagyarmati fiókjának üzletvezetője és egyben bérautó-fuvarozó vezette”. A menekülteket több helyen, Nagykanizsán, a kapuvári gyűjtőtáborokban, Egerben, Ipolybalogban (dr. Stanislaw Ksyk egykori menekült tiszt) és máshol ünnepnapokon megvendégeLés- ben részesültek a lakosság részéről. Nógrád megyében — az egykori Miskolci VII. és a Kassai VIII. hadtest területén — katonai táborokban internáltak 1939—1940 között: Dejtáron, Drégelypa- lánkon, Ipolytarnócon, Somoskőújfaluban, áz Ipoly völgyében; Ipolybalog, Ipoly- szántón, Ipolyszalkán, Ipoly- bidvégen, Ipolyságon, Ka- rancsságon. Polgári menekültek voltak még Ludányban, Kazáron és Mátraszőlősön. Rövi- debb ideig Salgótarjánban és Pásztón is tartózkodtak menekültek. Az évforduló alkalmával Magyarországon számtalan helyen emlékeznek meg a lengyel menekültekről. Dunántúlon, többek között Keszthelyen 1989 szeptemberében, a Lengyel menekültügy 50. évfordulóján emlékülésen Edward Debic- ki — aki Balaton környékére menekült, majd később a budapesti Lengyel Kultúra igazgatója volt — a mi nyelvünkön tartott színes élménybeszámolót ifjúkori emlékeiről. A keszthelyi Magyarok Nagyasszonya plébánia- templomban emléktábla őrzi a menekültek emlékét: „Tutaj 'modlílismy sie o wodnosci ojezyzny. Polacy- uchodzcy”, „Itt imádkoztunk a hazánk szabadságáért. A lengyel menekültek, 1943". Érettségi találkozón emlékezték meg 1989. szeptember 15-én Boglárlellén — a lengyel menekültek 1939—45 közötti legnagyobb központjában — magyarok és lengyelek az ötvenedik évfordulón, Mintegy száz lengyel „öregdiák” jött el az egykori növendékei közül a világ minden tájáról. Fejér megyében — az ősz folyamán — lengyel kulturális hetek alkalmával. Lengyel menekültek Magyarországon 1939—1944 című do- kumentumkiáldítással emlékeztek. A jó szomszédság tudata évszázadok folyamán belerögződött népeink érzelmi életébe is, kialakította a kölcsönös ro- konszenvet, s ez mindmáig kiapadhatatlan forrása ennek a megemlékezésnek, melyet a jobb jövőért vívott harcok idején tanúsított egymás irányában a két nemzet. Végezetül egy elterjedt szállóige: „Polak Wegier dwa bratanki”, ez nem frázis, hanem kifejezi a történeti . valóságot. Vongrey Béla Az asszony közelebb járt a harminchoz, mint a negyvenhez, s az átlagtól csak valamivel dolgozott többet. Jól tudta ezt, ezért nem értette, miért fáradt örökösen, Az egészségével nem volt gondja, sem a súlyával, mégis szinte állandó fáradtságérzet gyötörte. Próbálta ilyen-olyan módon elűzni: tornászott, sőt kényelmes ipózban időnként hosszan olvasgatott. Nem használt a vitaminkúra, a korai lefekvés sem, s már-már elkeseredett. Elkezdte figyelni asszonytársait. s először megijedt, mert a látszat szerint azok nem bajlódtak az övéhez hasonló panasszal. Aztán, mikor megszólaltak, bizony hamar kiderült: egy cipőben járnak szinte mindEMBER, PIHENJ! Megnyugodott kicsit, s tovább törte a fejét a 1megoldáson, hogy miként szüntesse meg n fáradtságot, hiszen annyi a dolga, s még csak nem is kedvetlenül csinálja. Mindig is azt szerette, ha bőséggel volt tennivalója, de ez a fránya kimerültségféle egyre jobban aggasztotta. Mit lehetne tenni? — töprengett mind többet i és persze, hogyne biztatta volna magát, hogy: elmúlik ez is, meglásd! Csakhogy ez utóbbi — tudta — nem vöt egyéb, mint önbecsapás! Mert a tempót nem vehette alább; Száz érvet is felsorolhatott akár a miértre... Gondolatban már a régi tanulmányainál járt, azon elmélkedett. mit is mondtak az ilyesmire a nagyok? Miként bölcselkedtek, hogy a szegény halandót jó és igaz szóval megtámogassák. Hát persze! ,— csapott a homlokára — hisz megfogalmazták annyian: ezért vagy a világon! Idézheted is: „az élet célja a jküzdés maga”, s, hogy: „ember küzdj és. .— így morfondírozott magában. Aztán dühösen csattant <t hangja: de én nem akarok küzdeni, mert túl fáradt vagyok!! Végül abban állapodott meg: a nagy bölcseletek nem érvényesek a mindennapokra. M. J. Nem árulok zsákbamacskát Egy hasznos kézikönyv, mint színes olvasmány „Egyszer, amikor autóval utaztunk, le evőit zárva egy útszakasz, meg kellett kerülnünk az egész lakótelepet. Akkor azt mondta at apukám: most jó \nagy vargabetűt csináltunk. Ez nekem nagyon tetszett, de persze nem értettem, hogy mi az a vargabetű. Apukám szerint kerülő .utat jelent. Meg lehet tanulni ezt a vargabetűt? Milyen alakú? *— így kíváncsiskodik a' kisiskolás a Nem árulok zsákbamacskát című könyvben, s kérdéseire alább, mindjárt választ is kap: „Szólásunk pgy régi mesterség emlékét őrzi. Vargabetűnek Ihívták azt a görbe vonalat, amelyet a varga késével kikanyarított a bőrből, amikor a csizmát kiszabta. Régen bizony a vargák nem voltak tanult emberek, sokszor még irnl- olvasni sem tudtak. ' (Ezért aztán csúfolták iis őket eleget! őseink gúnyolódásából nevezték el a nagy görbe vonalat vargabetűnek...” — olvasható a magyarázat, < s még továbbá sorokon át könnyen érthető, szemléletes megfogalmazással mondja el. miért is vargabetű a vargabetű. Visszalapozva a címadó, a könyv mottójául is használható, Nem árulok zsákbamacskát, a Megy, mint a karikacsapás, a Kapóra jön, s még sok más, a mindennapi beszédben használatos mondás eredetének, 'nyelvünkbe való beépülésének tudnivalóit találja, aki kezébe veszi Hives Márta egy hónapja, a Móra Kiadó gondozásában megjelent kötetét. (O. Nagy Gábor: Mi fán terem? című könyvének felhasználásával készült.) A Salgótarjánban élő szerző gyesen lévő kismama, »pedagógus. aki négy éve, egy megyei pályázaton első díjat nyert a Nem árulok zsákbamacskát törzsanyagával. Aztán — mint a legtöbb kézirat esetében — megkezdődtek a kiadatás körüli, elkedvetlenítő bonyodalmak; Ilyen volt egy bizonyos miniszteri engedély megszerzésére tett sikertelen kísérlet, aztán a mecénáskeresés, majd a nyomdai késedelem. Tavaly az országos pedagógiai pályázaton szerepelt, az anyag, ám előbb, a tanulmány részét ikissé kibővítette, átfogalmazta Hives Márta. Az eredmény: a tíz legjobb pályamű közé sorolták. Hálával említi Erdős Istvánnak, a megyei moziüzemi vállalat igazgatójának, s a Móra Könyvkiadó szerkesztőjének nevét, akik értékesnek, hasznosnak ítélték és „előmenetelében” segítették munkáját. — Körülbelül háromnégy évi tanítás után érlelődött meg bennem a gondolat. hogy |az alsós tananyag szólásokra vonatkozó utalásai, magyarázatai nem elégségesek, s talán nem is mindig könnyen érthetőek. Persze utána nézhet a tanár és a diák is egy-egy mondás eredetének, de így, kötetbe foglalva, mindig kéznél lehetnek, s nem csak a gyerekeknek — mondja a fiatal pedagógusnő, s hozzá teszi: Szeretném, ha a magyar nyelv és irodalomhoz kiegészítőül szolgálna. Gyermekraizok is készültek annak idején az anyag illusztrálásához, mind egy- egy sajátos „kivetítése” volt a mondásoknak. Ezért sajnálja a szerző, hogy tt kiadó hajthatatlanul ragaszkodott grafikusának — Tet- tamanti Bélának — munkájához. A nagy örömből ilyen NEM ÁRULOK ZSÁKBAMACSKÁT apró tiCtliittik l’v óstfifiéntettek le egy darabkát, de a megmaradt is elég volt ahhoz, hogy nagy-nagy meglepetést szerezzen az éppen születésnapra vásároltató szerzőnek, aki hol is keresgélhetett volna más helyen — mint egy könyvesboltban... — Véletlenül esett rá a pillantásom. Sokáig iel sem akartam hinni, hogy jól látok... Viszont a férjemnek ez lett a legszebb születés- napi ajándéka. Elsőként a kolléganőimnek mutattam meg, munkahelyemen_ a Gagarin Általános Iskolában. Tetszett nekik. A gyerekek is emlegetik „Márti néni" könyvét. S ennél már csak az lesz biztatóbb, ha „Márti néni” is látja, majd, hogy forgatják- olvassák. — Igen, igazából az lenne jó, ha most taníthatnék de ami késik, nem múlik, másrészt: most ,a kislányomé vagyok, s van egy félállásom is. A pedagógusnő azt vallja: először adni kell a gyerekeknek, s csak aztán szabad előhozakodni az elvárásokkal. Nagy szeretettel említi tanítványait, akiket mindig eszerint tanított, nevelt. — Tőlük cserébe tapintatos figyelmet, kedvességet, $ viszontszeretetet kapott. Most más módon kíván nyújtani nekik valamit. Valamit, ami eligazít, s megkönnyíti az ismeretszerzést. — A viszonzás, a legszebb elismerés remélhetően most sem marad el. Mihalik Júlia Búcsú a Tövismadaraktó! Bizonyára nagyon sokan megrendültén és könnyezve vettek búcsút a Tövismada- rák filmsorozattól. Nagyon remélem, hogy a film megtekintése után elolvassák a kedves nézők a regényt is, melyből a film íródott. Biztosíthatom önöket, hogy a könyvben sem fognak csalódni. írónője Colleen McCuilogh Ausztráliában született 1937- ben, és már hosszú évek óta az Egyesült Államokban él. Első regénye a Tim (1974), egy idősebb nő és egy lelki sérült fiatalember kapcsolatáról szól. Második regénye — a Tövismad.arak — 1977-ben jelent meg New Yorkban. Négy év alatt, több mint egymillió példány fogyott el belőle. Címét egy ausztráliai madárról kapta, melyről legendák keringenek. Ez a madár csupán egyszer énekel életében: halála előtt ráakasztja magát a tövisfa tüskéjére, és rázendít gyönyörű dalára. Így válik a madár a tragikus sorsok jelképévé. A regényben a Cleary család három nemzedékének életével ismerkedünk meg 1915-től 1969-ig. Mindhárom nemzedék középpontjában nő áll: az anya (Fee), a lánya (Meggie), és az unokája (Justine). Ügy tűnik, hogy a végzet uralja sorsukat, viszi őket a tragédiákba. Az anya (Fee) boldogtalan, mert elveszítette igazi szerelmét, és kényszerházasságban kellett leélnie életét. Szerelmétől fogant fiát rajongva szereti, ugyanakkor férjétől fogant lányát (Meggiet) hűvösen mellőzi. Nem csoda ezek után, hogy Meggie már gyermekkorában lelkileg sérültté válik. A lány (Meggie) felnőttkorában anyja sorsára jut. Egész életében reménytelenül szerelmes egy katolikus papba. A szerelem gyümölcse egy fiú, aki anyja kedvencévé válik, ugyanakkor lánya nem ismerheti meg az igazi anyai szerete- tet csupán azért, mert egy gyűlöletes férj gyermeke. Justine — a harmadik nemzedék képviselője — áll hozzánk a legközelebb. A szeretetlenség miatt egyénisége ugyan eltorzult, de fellázad végzete ellen, saját maga lesz sorsának irányítója. Sok szereplő kering a három nő körül, s mindegyikük egyéni sorsában egy távoli földrész sokszínű társadalmi körképe tárul fel előttünk. A regényből készült film Angliában aratta legnagyobb sikerét. A BBC 1-es csatornáján sugározták 1984-ben, és a vetítéskor az utcák szinte elnéptelenedtek. Nézettségi indexe azóta is verhetetlen. A Tövismadarak egyetlen kockáját sem Ausztráliában vették fel, hanem az Egyesült Államokban, Kalifornia Államban. A szereplők közül a fotó- modellből lett angol filmszínésznő. Rachel Ward (Meggie) okozta a legtöbb gondot. Annyira görcsös és gátlásos volt, hogy idegességében állandóan hibázott. Felvételeit többször ismétefni kellett. Sírógörcsöket kapott. Kétségbeesett. Csak a Byran Brownnal (Luke) játszott jelenetekben lazult fel. Kettőjük kapcsolatából szerelem lett. Ez végre nyugalmat hozott mindenkinek. A két színész hamarosan házasságot kötött, és Ausztráliába költöztek. (Micsoda különös fintora a sorsnak, hogy szerepük szerint éppen fordítva történt minden: azt kellett eljátszaniuk, hogy meggyűlölték egymást!) Richard Chamberlain (Ralph atya) már két évtizede világhírű színész, amikor jó érzékkel elvállalja a Tövismadarak férfi főszerepét. Ralph de Bricassart- ként azok a kritikusai is dicsérik, akik korábban fanyalogtak alakításain. A színész az egyik vele készült interjúban arról beszél, hogy egész életére döntő hatást gyakorolt ez a szerep. Megtalálta benne a lelki békéhez vezető utat: a szeretet erejét. Ralph figurája azért is izgatta, mert meglepő hasonlóságot fedezett föl kettejük között: az atya egész életében meg akart felelni a tökéletes papról alkotott elképzeléseknek, az ö számára pedig mindig a színészi tökéletesség elérése volt a vágyott cél. A televíziónézők régi vágya teljesült a Tövismadarak műsorra tűzésével. Vajon reménykedhetünk-e ahban, hogy egyszer látni fogjuk a sorozat méltó vetélytársát, a szintén amerikai produkcióban készült Dallast is? Nagy Zoltán
