Új Nógrád, 1990. április (1. évfolyam, 1-23. szám)

1990-04-14 / 11. szám

8

Lélektől lélekig —

HÚSVÉT

1990. ÁPRILIS 14.. SZOMBAT

<

Ketten ültek a kerti pádon, a mama és Dorka. A tavaszi nap olyan erősen sütött rájuk, hogy Dorka kénytelen volt tenyerével beárnyékolni az arcát. A mama nyugodtan tűrte a cirógató sugarakat és még mosolygott is a fiatal dédunokája fellobbanó bosszúságán.

— Addig örülj, míg a Nap süt! — emelte fel in- tőleg bütykös mutatóujját. Hadd süssön csak az isten Napocskája.

Dorka előtt a zöld gyepen egy magas stócban tankönyvek. Közeleg az érettségi, rá kell hajtani. De azért jó lenne megtudni, hogy jött e már a postás. Talán ma...

— Ne rohanj úgy, gyerekem! — szólt utána a mama. Meg oszt’ az előbb járt erre Rozika, de levelet, azt nem hozott.

Dorka durcásan ült vissza a padra. Ez a vénasszony még talán örül is neki, hogy Lali ma sem írt. Annyira szereti beleütni az orrát a mások dolgába. És hátha közbejött valami, ami miatt nem tud... vagy nem akar? Jaj, de messze van még a jövő nyár. amikor végre leszerel...

— Nem úgy megy ám a levélírás a katonáknál, ahogy szeretnék — fordult hozzá barátságosan a mama. De nem ám! Majd ír az. ha teheti.

— Dorka megenyhült tekintettel nézett az öregasz- szonvra. aki minden bánatra talált valami vigasztalás!. Aztán ismét beszélni kezdett, de szavai már sö- tétebbnek tűntek, mint az előbb:

— Tizennyolc hónap. Hát még az is idő nálatok? Bezzeg az én Jánosom. . . Mit is beszélek no. Rég vöt, minek feszegetni.

Mélyről, fájdalmasan törtek fel a szavai, mintha nagyon nehezen tudna tőlük megválni. Dorka szánakozva nézett a ráncos arcú kis öregasszonyra. aki olyan vékonyka veit már, hogy akár fél karral is fel tudta volna emelni. És most szomorú is. Igen. Ö. aki mindig mosolygott, az imént kimondott néhány szótól olyan komor lett, hogy alig ismert rá. Heves mozdulattal átfogta a vállát és megkérdezte :

— Ki volt az a János’ Légy szíves meséld el! A mama pillanatnyi szomorúsága máris szertefoszlott. Elmosolyodott, de tekintetét még mindig arra a kor- hadozó kerítésre szögezte, amelyet már csak a múlt felidézésére hagytak meg a kertvégen.

— Meséljem el? Nem mese ez gyerekem. Olyan igaz, mint ahogy itt ülünk a pádon.

Már a harmadik esztendeje vót a legínyem János, amikor elvitték katonának. De nem ám tizennyolc hónapra, hanem kemény hat esztendőre, Karintiába. Én meg csak ríttam, emésztettem magam. Múltak az évek, de János még mindig baka vót. Egyszer aztán aszon- gya nekem az édesapám:

— Borka lányom, nem öregedhetsz meg a nyakamon, férj he’ kell menned.

Nem várhatsz örökké Jánosra !

Nagyon nekikeseredtem a mondásának, kimentem a kertbe, felültem a körtefánk gallyára, oszt ríva énekő- gettem magamba, hogy: „Fáj a térdem kalácsa, mert megcsípte a kácsa...”

Amint ott énekőgetek. egyszer csak megáll a házunk előtt egy szekér. Négy csengős ló vót előtte. Nagyon meglepődtem, mert az igaz, hogy a házunk előtt hajtottak el a szakalyi gazdák, meg a szomszédfalusi legények, amikor őrölte ni mentek a malomba, de meg sose álltak. Most meg édesapám azonmód beszólította azt a hetyke, piros arcú pi- linvi legényt a kapuból, aki már a múltkor is ott sün- dörgött körülötte a nagymisén. oszt' estvéli harangszóig együtt kóstolgatták a hegy levit.

Telik-múlik az idő, egyszer aztán látom ám, hogy az ángyomasszony olyan igyekezettel varrogat, hogy még a munkáját is hátrahagyja miatta. Meg is kérdeztem :

— Ángyomasszony, mibe buzgólkodik?

— Nem látod, hogy a jegygatyát varrom?

— Oszt’ kinek lesz az a jegygatya?-r-> Hát az ette vőlegényednek Borka.

— Enyimnek? Hat férjbe’ menek?

— Férjhe’ biz’ te húsvét- kor, a piros arcú pilinyi le- gényhe’.

Aztán ríhattam én ameny- nyit csak bírtam, mégis megtartottuk a lakodalmat. Hát, ahogy gyüvünk kifelé a templombó’, ott áll az én Jánosom az ajtóban. Egy pillanatig némán bámultuk egymást, aztán alig hallhatóan megszólalt:

•— Micsinátá’ Borka?

— Most má’ én se tudom

— feleltem, de a könnyem úgy megeredt, mint a záporeső. Nagyó, nagvó ríttam, az úton is. Pesta bátya — istenben boldogult szegény uram — kérdezte is, hogy hát mi bajom van. Én meg csak annyit válaszoltam, hogy azé ríjok, mert nagyon messze van Piliny.

— Azé ne ríjá' Borka. mert má' mingyá' odaérünk. És ide is értünk, húsvétkor lesz hetven esztendeje.

Az öregasszony abbahagyta az elbeszélést és a hirtelen támadt, napsütéses csendben Dorka rádöbbent valamire. Ez a nyolc gyereket felnevelt, mosolygós öregasszony, akit az egész falu szeret, csodál és talán irigyel is, valójában sosem volt boldog. De van ereje ahhoz, hogy még most is

— mint ahogy nagyon sok nehéz éven át — mosolyogjon.

Gálné Horváth Mária

„Nem mese ez gyerekem”

LAKODALOM

Szentély

a Szentháromság dicsőségére és építőinek üdvösségére

Lékai László bíboros primás, esztergomi érsek 1979-ben, advent vasárnapján szentelte fel a márkházi katolikus templomot, amely társadalmi munkában épült.

Bábel László felvételei

K

i tudná az évet, a Hárshegy mikor változott Aranyheggyé? Kisterenye határában, a bazaltvonulat, amit leggyorsabban borzol méregzöldre a mátrai szél, rengeteg titkot rejteget. Mindenesetre a Kubinviak amatőr régész tagja: I Ferenc, valamikor a múlt század első évtizedeiben gyakran megfordult a faluban, i| s látva legényes kalapja mellett a nemes fibulákat. egyszerre szemet nyitott a hegyre, ahol „hánkolódotf’ az arany.

Mikor kezdték a Hárshegyet járni a helybeliek kapával, ásóval? Bizonyára már Kubinvi előtt rájöttek: eső után ék- szerleleteket lehet találni a mély árkokul ban. Bronzkori tárgyi leleteket, amelyek

|1 az amatőr régész földbirtokos jóvoltából

fp akkor (szakszerűen) Angliába kerültek,

Londonba, múzeumi értékként, a világ szeme elé. Így jutott a Nógrád megyei falu híre a művelt Nyugatra. (Nemzeti Múzeumunk néhány emléket őriz a hárshegyi II kincsekből.)

A hegyhez — a már Aranynak nevezett hegyhez — legenda fűződik, amelynek gyökere a keresztény Európa magas II kultúrájába nyúlik.

Történt egyszer — kezdte kilencvenen fi felüli bácsikám —, hogy valaki húsvét

táján, az Aranyhegyben járt. Arra lett figyelmes: megcsikordul egy rozsdás ajtó, megnyílik a hegy, és onnan rengeteg kin- fl eset lehet kihozni. De sietni kell, mert

|| gyorsan bezáródik az ajtó.

Arin már nem emlékszem, hogy a névtelen . szemtanú bement-e a hegybe, s || hogy ki hívta fel a kincsre a figyelmét?

Bizonyára a bácsikám sem tudta, elfelejtette a teljes legendát, inkább csak a lényeg maradt meg a fejében.

Aranyhegyi

Grál-legenda

Ez a történet engem sokáig izgatott. Próbáltam utánanézni, összeraktam a tér és az idő elemeit, amelyek a legendában szerepelnek: húsvét táján, hegy, kincs, nyitódó, csukódó ajtó.

Néhány éve, amikor még a neves karmester: Ferencsik János Wagner Parsi- íaljának előadását vezényelte, az Erkel Színház nézőterén ültem. Hallgattam a szöveget, élveztem a dallamokat, a Parsi- fallal a Grál szolgálatába szegődtem. Ekkor „esett le a húszfilléres”: az a legendás vár, valahol német földön, ahol a szent edényt: a Grált őrzik, melybe nagypénteken az angyalok Krisztus kihulló vérét felfogták, vándormotívum lett Európa tájain: egy-egy biztos pont, ahová eljutott. Zarándokok vigasza, ereje. S valahol mindenki Parsifal. A Grál hegye kincset tartogat számára, és olvasmányaim nyomán „beugrott” a felvidéki Német- próna (most: Slovenske Pravno) legendája: nagypénteken délután, a passió éneklése alatt — minden századik évben — a közeli Visehrad hegyen gyönyörű vár látható. A hegyben barlang nyílik, rengeteg kincs van benne. Aki beszalad, sokat szerezhet belőle.

De itt van a békési Gerendás határának Albert hegye is, homokhalom, templomrommal. A hagyomány szerint a templomot a törökök lőtték szét, éppen nagypénteken, Ürfelmulatáskor. A pap és a ministránsok a romok alatt maradtak. Még most is minden nagypénteken megjelenik a pap lelke, és áldást ad a csontokra. Persze ez az utóbbi legenda a Gráltól eltérő hagyományelemeket tartalmaz, azonban valahol összefügg a kettő: az Úrfelmutatás kelyhe (= a Grál) és az áldás (= égi kincs) motívumok teológiai párhuzamában, amelyhez egy, hazánkban különös Grál-legenda társul, a mecseki Zengőé, amelyre így kérdez a népi tradíció: „Miért zeng a Zengő?” A válasz középkori eredetre utal. A XIII. században kápolna épült a Zengő aljában. (Püspök- szentlászlón).

Egy fiatal özvegyasszony kisfiával böjtidőben rőzsét szedegetett, amikor meghallotta a hegyi tündér szavát: menj beljebb az erdőbe húsvétvasárnapján, a hegy megnyílik majd, amikor a barát elsőt harangoz. Rohanj a hegybe, kincseket találsz, de igyekezz, mert a második harangszóra bezárul a hegy kapuja. Ügy tett. Kisfiát is magával vitte. Elkápráztatta a sok arany, gyémánt, sajnálta otthagyni, mindet a kötényébe kapkodta, úgyhogy a gyereket már képtelen volt

karjára venni.! — Maradj, rögtön jövök — moncita. Mire visszaért volna a kisfiáért, megszólalt a második harangszó. A gyerek a hegybe veszett. Azóta az asz- szony lelke visszajár és siratja kisfiát. Vele sír (zeng) az erdő.

Parsifal az elveszett Éden miatt bolyong, míg megtalálja. A Grál az idők mélységében így vált az ember biztos kincsévé. Gyökere szentföldi utak élményében, Artúr király asztalánál hajtott ágat Európa keresztény hajnalán.

Etienne de Troayes francia író (XI. század) és a német Eschenbach dolgozták fel regényesen Parsifal (Parzival) történetét, amely irodalom aztán átterjedt, ki tudja hány változatban — az egyes országokba, s íme egyszer csak a kistere- nyei Aranyhegyhez kötődően is megjelent a titokzatos vár emléke.

H

add fejezzem be azzal, ami vers-* formában csordult ki szűkebb pátriám hegyének újralátásakor egy évvel ezelőtt:

Mellettem maradj — mondta apám

erdőjáráskor.

És fölfénylik az erdő,

kőlábas erődje a hegynek,

ahol a legenda vándora kincseket talál.

Fönn már öltözik a pap,

hogy fölemelje a Titok Serlegét.

Fölé galamb száll.

Föléd meg harangszó borul:

Igyekezz Parsifal, az út bármikor végetér.

Tóth Sándor

IP

H

■