Új Nógrád, 1990. április (1. évfolyam, 1-23. szám)
1990-04-29 / 23. szám
8 inzunmj. 1990. ÁPRILIS 29., VASÁRNAP Á mai falu mai fiataljai Van kiút az alagútból? „Varrónőknél nincs létminimum" — „Néhány évig itt élek... // A fiataloké a jövő! Nap mint nap halljuk ezt az örökérvényű megállapítást, amiről többnyire az jut eszünkbe: a mai vészterhes időkben milyen élet vár a jövő nemzedékére? Főleg, milyen a mesterségesen elsorvasztott' fejlődésben meggátolt falvaink ifjúságára? Hogyan képzelik ők maguk a jövőjüket: a sokak által lebecsült betondzsungelek, panellakások falai között, vagy az „ősi szülői házban”? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ az elmúlt napokban fotóskollégámmal, a megyét járva... ■•A' ftw* #f.$#jj||k.v Jekken Andrea és Anita: „A gedei kérdés: megyünk, vagy maradunk?” A balassagyarmati Balassa Ruházati Szövetkezet szarvasgedei varróüzemében két unokatestvér, Jekken Andrea és Jekken Anita a legfiatalabb dolgozók. — Mióta dolgoznak az üzemben? — kérdezem a gépüket tisztogató mosolygós lányokat. — Múlt év júniusában szereztem meg a szakmai gépesítésemet — válaszolja Andrea —, és utána azonnal jelentkeztem, fel is vettek! Örömmel jöttem ide, hiszen a lakóhelyemen dolgozhatok, nem keli ingáznom. — Az én szakmám élelmi- szer-tartósító — veszi át a szót Anita —, Hatvanban tanultam. Lett volna lehetőségem dolgozni a konzervgyárban, de már elegem lett az állandó utazgatásokból. Andrea hívott, s nyár óta itt vagyok. — Lassan már egy esztendeje dolgoznak itt. Elégedettek, megtalálták a számításukat? — Ezt aztán igazán nem mondhatjuk! — vágják rá szinte egyszerre az unoka- testvérek. — Olyan keveset keresünk, hogy ha nem a szüléinknél laknánk, akkor kilátástalan helyzetben lennénk! A múlt hónapban például 2800 forintot kaptam kézhez — meséli bosz- szúsan Andrea. — Már többször szóltunk az elnöknek — aki gyarmati, ezért elég ritkán jön el hozzánk, akkor is csak néhány percre —, hogy a bérünk, ami mindig kevesebb, mint háromezer forint, a létminimum alatt van! Ö minduntalan másra hárítja a választ, s azt mondja: ..varrónőknél nincs létminimum”. Miért, mi nem vagyunk dolgozó emberek? — Sajnos, ezenkívül is rengeteg problémánk van még — fűzi tovább a szót Anita. — A szabadsággal is gondok vannak. a fizetéseket is rosszul számolják ki — szerintünk kevesebbet, mint amennyi járna! De persze, mindenért bennünket, varrónőket hibáztatnak! Az nem számít, hogv rendszeresen elszabva érkeznek az anvagok — mi varrunk rosszul Legalábbis ezt mondják a gyarmati központban. hiszen mi mindent onnan kapunk. Szőke László: „Ha elmegyek, az a közművelődés hiánya miatt lesz.” — Látom, hogy fiatalságuk ellenére van problémájuk bőven. A szórakozásra, a fáradalmak kipihenésére milyen lehetőség adódák? — A faluban semmilyen, itt nagyon szürke az élet. A hét végeken felkerekedünk a baráti körünkkel, irány Bag, vagy Pásztó. Ennyi és nem több a szórakozási lehetőségünk. — Egyre többet gondolkodunk azon, hogy elmegyünk valamelyik városba dolgozni, mert a szüléinkre sem támaszkodhatunk életünk végéig. A jelenlegi szürke, eseménytelen életünkben csalk egy jó van: nem kell naponta több órát ingáznunk. De előbb, vagy utóbb változtatnunk kell. Fiatalok vagyunk, élvezni szeretnénk az életet — fejezi be szomorkásán a beszélgetést Andrea. Herencsényben a buszmegállóban találkozom a hazafelé igyekvő Kiss Eszterrel. A törékeny alkatú, csinos lány elmondja, hogy Balassagyarmaton, a Tünde presszóban dolgozik felszolgálóként, s mivel minden második, harmadik napon tizenhat órázik, nem sok szabad ideje van. Véleményét a falusi fiatalok életéről ő sem rejti véka alá: — Nekünk, fiataloknak, szürke a falusi élet, ezért szórakozni szinte mindenki a környékbeli városokba, Pásztora, vagy Gyarmatra jár. Itt, Herencsényben, de gondolom, más kisebb településen is, lehetőségek sincsenek. Van ugyan egy ifjúsági klubunk, de már többször betörtek oda, elvitték a térét, a videót is. Csaik egy biztonságos zár kellene, de még az sincs... Vagy például a fiatalok sportolhatnának rendszeresen. Csakhogy lehetőségek ehhez sincsenek. így aztán nem csoda, hogy aki csak teheti, a városban keres és többnyire talál is művelődési és szórakozási lehetőséget. A' múlt év végén átadott, kívül-belül egyaránt szemet gyönyörködtetően szép bujáiéi általános iskola, testnevelő tanára a tanév elején érkezett Szőke László. Nem a megyénkből származik, pályázat útján került az iskolába — több mint kétszáz kilométerről, Hajdúdorogról. — Miért itt, a szülőföldjétől messze vállalt munkát? — kérdezem a bajuszos fiatalembert a szünetben. — Itt kaptam szolgálati lakást és jobb fizetést. Másrészt tanítani akartam — Hajdúdorogon az utolsó két évben kollégiumi igazgatóként erre nem volt lehetőségem —, de olyan körülmények között, ami lehetővé teszi a komoly munkát. Ezt a lehetőséget itt Bujákon, az új iskolában találtam meg. — Ügy tudom, nősülés előtt áll. Bujákon kíván családot alapítani? — Június végén lesz az esküvőnk, a menyasszonyom Geszteréden, egy Hajdúdo- roghoz közeli kis faluban él. Természetesen itt kívánunk letelepedni, hiszen a szolgálati lakásom két és fél szobás, tehát kényelmes nemcsak kettőnknek, hanem a majdani gyermekünknek is. — Nem volt nehéz megszokni a városi élet után a falusi környezetet? — Még most sem tudtam egészen megszokni! A legjobban a művelődés hiánya bánt, hiszen számomra ez lételem. Itt nincsen még mozi sem, sportesemények is távoli városokban vannak csak. Egyedüli szórakozást a video, a televízió, vagy az ismerősökkel játszott kispályás labdarúgó-mérkőzések jelentenek — ami bizony elég kevés. Bármennyire is kedvesek, segítőkészek az emberek, elég unalmas a falusi élet. — Elégedett a fizetésével? — Nem titok: havi 11—12 ezer forintot keresek, igaz, negyven túlórával. Nem panaszkodom, hiszen ha az országos átlaghoz mérem a jövedelmemet, akkor egy szót sem szólhatok. Az iskolában jól érzem magam, a tanári kollektíva sokat segít, s úgy érzem, hogy már a szülők is megértették, miért követelek sokat a diákoktól. — Ügy érzi, képes lesz gyökeret ereszteni Bujákon, leélni itt az életét? — Most még csak azt mondhatom: négy-öt évig mindenképpen itt élek majd a családommal. Bízom a változásban, főleg a közművelődés területén. Mert a jelenlegi állapotok között — bármennyire is szeretem az itt élő embereket — nehéz megállapodni. Drégelypalánkon az utcán beszélgető Dudás Kornéliát, a vendéglátóiparban dolgozó 19 esztendős lányt kérdezem: hogyan látja a falusi életet? — Két éve költöztem a szüleimmel Palánkra, azelőtt Litkén éltem. Ott aztán az égadta világon semmilyen lehetőség nem volt a mi szórakozásunkra! Itt, Palánkon már van egy-két lehetőség, de az igényeket ez messze nem elégíti ki. Ezért jár mindenki a városba, vagyis leginkább Balassagyarmatra. Ott van mozi, művelődési ház, sportrendezvények, diszkók — szóval az ami nekünk, fiataloknak kell. Jómagam szinte naponta dolgozom egy presszóban — ezért kevesebb szabad időm van, mint néhány barátomnak. De, ha szórakozni akarok, kikapcsolódni, akkor én is Gyarmatra járok. Mert itt nincs rá lehetőség. A Sziráki Kastély Szálló nemcsak megyénk, hanem az ország egyik legillusztri- sabb szállodája. Itt felszolgáló Kotasz Tibor. Salgótarjánban végezte el a vendéglátó és kereskedelmi iskolát 1986-ban. Fél évig Palotáson, a vendéglőben dolgozott, majd ’86 végén jött a Sziráki Kastély Szállóba. Nemrégiben megnősült a 21 esztendős fiatalember, felesége júniusra várja a babát. — ön szerint milyen a falun élő fiatalok élete? — Egvházasdengelegről származom, bár jelenleg a feleségem szüleinél, Palotáson lakunk. Eddig kilátástalannak tartottam a falusi életet, most azonban már másképpen látom. . . — Minek köszönhetően? — Házat építek Egyházas- dengelén. most rakjuk az alapot. Az épületben presszó is lesz. így van tervezve. Mondanom se kell, rengeteg energiámat felemészti az alapanyagok utáni járkálás. Emellett persze, még dolgoznom is kell, hol délelőtt, hol délután. És vigyáznom a nejemre, hiszen nemsokára szül. Szóval van elég dolgom, ami száz százalékig leköt, nincs időm szórakozásra. kikapcsolódásra. — Bírja ezt a nagy terhet egy huszonéves fiatalember? — Egyszerűen csak csinálom a dolgomat, intézem az ügyeimet. Rengeteget segítenek a szüleim és a feleségem családja is, nélkülük bizonyára sehol sem lennénk. Egy szabad percem sincs, de talán jobb is így: nincs szabad időm, nem érek rá unatkozni, mint a velem egvkorúaknak. Vannak céljaim, ezért csak ebben gondolkodom. így számomra most már nem eseménytelen és szürke a falusi élet, mint volt az néhány éve. Béren, a vegyesbolt pultja mögött egy . szemrevaló lány szolgálja ki a vásárlókat. Kmety Anikó 19 éves, Balassagyarmaton végezte a kereskedelmi szakmunkás- képzőt 1988 nyarán. Fél évig Szirákort, az ABC-ben dolgozott, majd idekerült a lakóhelyére. Kérdéseimre azonnal, őszintén válaszol, van véleménye. — Ez az élet, ami itt nekünk, fiataloknak van, nagyon sötét! Sokat, nagyon sokat gondolkodtam már azon, hogy elmegyek városba, mert ott aztán van élet! Egyetlen dolog tart vissza: bizonytalan, hogy el tudnék- e helyezkedni, itt pedig jó állásom van. — Elárulná, mennyit keres, mint eladó? — Most 4500 forintot kapok. Ez nem valami sok, de nem panaszkodom, van, aki felnőtt létére nem kap eny- nyit. És az sem mellékes, hogy nagyon szeretem ezt a foglalkozást. — Milyen lehetőség van Béren a fiatalság szórakozására? — Mindenki más településen dolgozik, ezért csak hét végeken találkozunk. Meg aztán rengeteg fiú katonáskodik is. Van egy ifjúsági klubunk, ahová még parabolaantennát is felszereltek, de csak két embernek van hozzá kulcs Ök meg vagy szólnak a többieknek, vagy nem... — Miért nem " szerveznek maguknak összejöveteleket, mulatságokat? — Szilveszterkor és legutóbb húsvétvasárnapján volt bál. Itt rengetegen vesznek részt, többnyire a környékbeli falvakból, ami persze, nem gond. De például három évvel ezelőtt szerveztünk egy hagyományfelelevenítő lakodalmas műsort, amit többször is bemutattunk. Sikerünk is volt vele, négy előadás után mégis abbamaradt. Mert ma nincsen senki, aki egy személyben összefogná az irányítást. így aztán hét végeken járunk a különböző városokba szórakozni. Mindenki ■—' legalábbis a fiatalság — menekül, amerre lát! Hiába van igény a szórakozásra, a lehetőséget máshol, a városban találjuk meg. Sajnos... Mint a fentiekből kiderül, elég sötétnek és kilátástalannak látják életüket a mai magyar falun élő fitalok. Tetszik, vagy nem tetszik: ez a valóság — fehéren —• feketén... Szilágyi Norbert Rigó Tibor felvételei Kotasz Tibor: „Nekem már nem szürke a falusi élet.” Kmety Anikó: „Csak a munkahelyem miatt maradok Béren.”