Nógrád, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-11 / 60. szám
1990. MÁRCIUS 11.. VASÁRNAP NOGRAD VASÁRNAPI MAGAZIN 5 1983-tól működik Salgóbányán a Salgótarjáni Városi Tanács idősek klubja. Az ide járó idős embereknek a létszáma jelenleg 22 fő. Kultúrált környezetben olvashatnak, nézhetik a televíziót. Napi háromszori étkezést is biztosítanak számukra. Gerley Gáborné, a klub vezetője közli velem ezeket. SALGÓBÁNYAI PILLANATOK A festői környezetben elhelyezkedő nagy múltú Salgó-bá- nyatelep egykor biztos megélhetést biztosított az odatelepült bányászoknak. A bánya egykori művelői ma már idős emberek. Az üdülőtulajdonosok mellett a kirándulók is szívesen Veresik fel. Mátrai Béláné, a 171. számú boltban már negyedik éve kisegítő pénztáros. Ezt megelőzően, a BRG-ben dolgozott. Ludman Pál kisállattenyésztő. Hatvan-hetven darab nyu- lat tart most is. Terve, hogy valamennyit leadja az áfésznak. Tóth Veronika felvételei Városi este Egv szombat este a város szívében sétáltam. Már besötétedett, sokan rég hazasiettek, de az utca mégsem maradt néptelen. Leginkább fiatalok kószáltak — gyakran céltalanul, mint én. Azon gondolkodtam, hogy miért kell nekem elviselni a betonerdő sivárságát. Arra jutottam, hogy ez pillanatnyilag szükséges létezésemhez, a menekülés pedig nem megoldás. Másrészt nem kell sivárnak és unalmasnak lennie, . ezért felkerekedtem, hogy szerencsét próbáljak, és kitörjek a város tétlenségéből. Értelembeli többletet akartam kapni, a mindennapok örömén felül. így sétáltam az utcai lám. pák megnyugtató fénye alatt. .A kirakatokat nem néztem, mert nem tartogattak sok újat és szépet, inkább az embereket figyeltem. Megpróbáltam megfejteni, ők mit éreznek. Jókedvűen olda- logtak, hiszen langyos levegőjű este volt, és a főút- ról már szinte kevésnek mondható autózúgás és kipufogógázszag éreztette hatását. Egészen jól tudtak be. szélgetni, nevetgélni. Egyesek azt is megengedték maguknak, hogy kicsit beleszippantsanak a tavaszi lég. be. Ez általában nem okozott köhögést. A város szíve igazán kicsi, ezért hamar bejártam, míg végül az Apolló Kamara kicsi mozitermében értem célomhoz. Nem is tudtam, mit nézek meg, rábíztam magam a véletlenre, de tudtam, nagy csalódás nem érhet: a Kamarában nem nagy nézettségű sikerfilmé, két, hanem jó filmeket lehet látni. Így is lett. A kis teremben kellemes kis közösség alakult ki. Bejöttünk egyesével, de a film alatt együtt nevettünk, együtt hallgattunk, együtt összpontosítottunk, végül némán néztük a film készítőinek névsorát. A film hatása mindannyiunkba mélyen beleívódott. Aztán hirtelen szétnéztem, mintha akkor ébredtem volna fel, a teremből lassan mindenki szétszéledt és megszokott természetességgel merült a mindennapok gondjaiba. Kinn, a lámpák fényében nem ismertük meg egymást, újra idegenekké váltunk, ki-ki a maga útján sietett tovább... Fráter Veronika A kiválasztott Ha ez a kis fácska beszélni tudna, elmondaná miért bontott ilyen korán rügyeket: ő a kiválasztott, a tavasz ékes hírnöke. fotó: Bábel L. EMLÉKEZZÜNK Egy elmaradt búcsúztatás helyett A Népsport 1988 őszén külön cikkben méltatta id. Gyi- mesi János kosárlabda-mesteredzőt. Majd egy kassai olvasói levél is foglalkozott vele. Ez ültetett le az írógép elé. Eszembe jutott, hogy egy kitűnő tarjáni sportember két évvel ezelőtt milyen örömmel említette, hogy középiskolás testnevelője Kassán Gyimesi János, a többszörös válogatott kosaras, a „vörös ördög” volt. Ez a kitűnő sportember 1945 után Tarjánba került. A város egyetlen olyan sportolója, aki két sportágban is NB I-es volt, mindkettőben tarjáni színekben!!). 1948 49-ben, az SKSE kosárcsapatának a színeiben. Bizonyára jónéhányan emlékeznek társaira: Földi Károlyra, Kovács Emilre, No- vák Józsefre, dr. Oppe Emilre, Scholz Rezsőre és a többiekre. Amikor a kosárlabda visz- szaszorult Salgótarjánban, sportágat váltott. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején, a Salgótarjáni Vasas (ZIM Vasas) hét éven át NB I-es röplabdacsapatának a tagja. Az állócenterből (akkor még nem volt 30 másodperces és 3 másodperces szabály) elsőrangú leütő lett. ö és kiváló társai sok-sok örömet szereztek a tarjáni sportbarátoknak. Galló, Monori, Félegyházi, Szirmai, Farkas, Za- lánfi (ma NB I-es játékvezető) neve jut eszembe a csapatból. Továbbá, hogy egy másik NB I-es játékvezetőnk, Korim Kálmán cserejátékosként szóhoz jutott a ZIM Vasasban. Gellérthegyi Gyula (Suna) edző és Kovács Mihály intéző legénysége a labdarúgást leszámítva a legtovább ftidott NB I- es közösség maradni (1958/ 59—1966/67). Néhány NB Il-es év után a kispadon folytatta, mint edző. A nyolcvanas évek elején egészségügyi okokból egy időre abbahagyta az edzősködést. Amikor azonban a női röplabdát átvette az SVT SC (az St. Vasas utódja), gondolkodás nélkül kisegítette az edző nélkül maradt csapatot. Előbb az NB II. Keleti, majd a Közép csoportjában, a legjobbak közé tartozó csapatot épített, amelynek most Farkas Róbert az edzője. 1988 tavaszán, s egyre inkább az őszi meccseken az általa lerakott alapokra szép felépítményt húzott az egykori NB I-es játékostárs. Az 1988/89-es bajnokságban, az őszi 2. csapat a negyedik lett. A legjobb feladó Takácsné Schuyer Nóra az idény közben befejezte a pályafutást. Az 1989/90-es bajnokságban ismét változott a csapat. Langárné Szép Zsuzsa, a legjobb játékos családi okok miatt abbahagyta a játékot. Ugyanígy döntött az időközben férjhez ment Szkiba Margit, a legjobb ütő is. A három legjobb tehát hiányzik, a csapat ennek ellenére nem a kiesés ellen küzd a középcsoportban. Segítőtársával, Szatmári Szilárddal és a korábbi utánpótlásedzővel, Hanyi Györgynével 1987 őszén egy kitűnő tarjáni sportember végleg felállt a kispadról. Ha nagyon vázlatosan is, de legalább írtam róla és társairól. Kőbán László — mert róla van szó — a hét végét, a meccsek idejében, elsősorban Somlyói telkén tölti. A megyeszékhely egyik legnagyobb sportembere — közel négy évtized után — végleg befejezte aktív kapcsolatát a sporttal. Miskolczy István Gyermekek pártja Nyolcéves lányom pancsol a fürdőszobában és kiabál: — Anyu, gyere csak! — Tessék. — Megalakítom a gyé- kápét. — Micsodát, kislányom? — Hát a gyékápét, a gyermekek külön pártját. — Hűha! ... És programod van már? — Az még nincs, de majd holnap az iskolában megbeszéljük a gyerekekkel. — Helyes. . . No, és emblémátok mi lesz? Mert kell valami jelvény is! — Egy gyermekfej — gondolkodik el a gyerkőc. . . — Nem, kettő! Egy fiú és egy |ány — és mind a ketten nevetünk. Másnap, az iskolából hazatérve, újból kérdem tőle : — Megtárgyaltátok a GYKP-programo.? — Nem volt rá . idő, tanultunk! (No lám, ők dolgoztak.) — Mégis, mit szeretnétek elérni? — veti közbe most már a nagymama is. — Azt, hogy a felnőttek ne csak magunkra, hanem a gyerekekre is gondoljanak! — vágta rá határozottan. — Hiszen gondolnak rátok . . . Azért emelik fel például a családi pótlékot — magyarázná a mamika, de ez már nehéz a csemetéknek. Hatéves fiam gyorsan le is zárja a témát: — És mama lesz a miniszter, mert ő mindig gondol ránk. gyerekekre és mesél nekünk. Kislányom az osztályfőnökét is felkereste ötletével. S miután a tanító néni értesült a pártalapítási szándékról, felderülve sóhajtott fel: — Végre! Most már tudom. hogy kikre szavazzak! Boros Agnes Miért éppen én?! Először és utoljára A véletlenen múlott, hogy megtudtam a nevét és a címét. Kissé idegenkedve fogadott, de beleegyezett a beszélgetésbe. Esete intő példa mindenkinek. Fiatal nő, alig túl a húszon. A halálos AIDS-ví- russal megfertőzve. — Ahogy a főiskolán végeztem, elutaztam Budapestre a barátnömhöz — meséli. — Neki már volt állandó kapcsolata, nekem még nem. Sokszor elment a partnerével. Olyankor beültem valamelyik presz- szóba, ahol megismerkedtem egy arab fiúval. Nagyon szimpatikus volt. magyarul is tudott. Elmondta: itt tanul, s hogy az apja olajmágnás. Minden költségét állja. Valóban gavallér módjára viselkedett és mindig ő fizetett. A legpompásabb szállodákba jártunk szórakozni. Menő fej volt tényleg! Szórta a pénzt. Rögtön eszembe ötlött: jó lenne megfogni férjnek. Mindenem meglenne, amíg csak élek. Egyszer aztán terhes lettem. Mikor közöltem vele, határozottan követelte, hogy szakíttas- sam meg a terhességemet. Mivel ennyire rám szállt, és én sem éreztem még magamat elég felnőttnek ahhoz, hogy megtartsam a gyereket, az abortusz mellett döntöttem. Soha nem voltam vérvizsgálaton, s azt sem tudtam, milyen a vércsoportom. A küret előtt el kellett mennem vért vetetni. Akkor derült ki, hogy meg vagyok fertőzve... AIDS- szei! A gáláns arab lovag ajándéka megpecsételte az életemet... Nekem ő volt az első (s az utolsó is). Neki viszont nem én. Szakítottam vele. Azt sem tudom él-e. hal-e. — Mit érzett, amikor tudomást szerzett a valóságról? — Azt nem lehet így elmondani. Ilyet még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék (bár azt hiszem, nincs Is ellenségem). Első gondolatom az volt, hogy öngyilkos leszek. Aztán mégis élni akartam. Először is megcsinálták az abortuszt. Minden további nélkül. Semmi szükség rá, hogy egy AIDS-szel fertőzött gyermek lássa meg a napvilágot. Az orvos, aki végezte a műtétet, úgy félt tőlem, mint a tűztél. Szörnyű volt. Leprásként kezelt. Van is ebben valami. Sajnos. Sokszor elgondolkodom, hogy miért én? Van. aki fűvel-fáva! lefekszik nap mint nap. Mégsem kapja meg a halálos kórt. Az egyik kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor feküdtem le vele, mégis... Lehet, hogy banális a történetem, de így van. — Milyen tünetek jelentkeztek eddig? — Még semmilyenek. Teljesen egészségesnek érzem magam. Csak a tudat elviselhetetlen. Még a szüleimnek sem mondtam meg. Járok dolgozni, de nem tudja senki. Senkivel nem érintkezem. Eljárok moziba, de csak egyedül. Nem ismerkedem, sokat sétálgatok a friss levegőn. Nekem most már mindennap ajándék. A régi barátnőimmel is felszámoltam minden kapcsolatomat. Teljesen magamra maradtam. Rettegek, hogy mikor tör le a betegség. Minden este imádkozom Istenhez, hogy találják fel az ellenszerét. Borzasztó ez a gyötrődés. Nyomasztó gondolatokkal kelek és fekszem. Nincs menekvés! A halál itt suhogtatja a kaszáját felettem. A megbánás ugye. a sokadik. azok közül, ami foglalkoztatja? — Senki ne álljon szóba külföldi alakokkal. De még ha magyar, akkor is gondolja meg kétszer, hogy kivel fekszik le, mert nincs senkinek sem a homlokára írva, hogy „AIDS- szes vagyok!” Örülök, hogy végre elmondhattam valakinek ezt a rémséges titkot.
