Nógrád, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
8 NOGRAD 1990. MÁRCIUS 31.. SZOMBAT Hidak az Ipolyon Interjú Éli Zoltán határőr alezredessel A határaink őrzéséről — civil ember lévén — eddig magam is csak azt tudtam, amit láthattunk: határmenti igazoltatásokat, géppisztolyos járőröket a környező falvak, városok utcáin, s szép nyári estéken az égbe törő jelzőrakéták tűzpiros fényét. A NÖGRÁD-ban Átjárók címmel megjelent írásomra több reagálás is érkezett a határőrségtől. Munkájukat írásom csak érintette, jobban érdekelt az élet a határ mentén, az ország peremén. A lehetőséget azonban, hogy általunk nem látható dolgaikról tudósítsak, örömmel fogadtam. Az olvasók tájékoztatására Eli Zoltán alezredes, a Balassagyarmati Határőrparancsnokság parancsnokhelyettese vállalkozott. — Mitől védenek a határok ma, s mi ellen kell megvédjenek a határőrök? — Különböző jogrendi viszonyok vannak a két országban. A tiltott határátkelések megakadályozásán túl, ezek összehangolása, a feladatunk, mert úgy lehet aktív élet a határon. Nem kitől és mitől kell védelmet nyújtanunk, hanem a határrendet kell biztosítani a kölcsönös érdekvédelemmel. Mi nem a határkövet vigyázzuk. — Mit jelent ez a gyakorlatban? — A határ általunk őrzött magyar oldán 1500 vadász, 6 ezer horgász és a 230 km-es szakaszunkon nagy létszámú lakosság kerül közvetlen kapcsolatba a határsávval. Néhány éve például a szécsényi téeszből 270 tehén gázolt át az Ipolyon, és szlovák oldalon tönkre tett 10 hektárnyi termőterületet. A „száraz” határszakaszokon pedig avarégetéseknél az átterjedő tüzek kárrendezése is az állományunkba tartozó, a Minisztertanács által kinevezett határbiztos feladata. Vizsgáljuk a határsáv 1 kilométeres körzetében az ipari, mezőgazdasági létesítmények működését. Ezek ugyanis nem sérthetik a szomszéd ország érdekeit. Természetesen erre a szlovák fél is kötelezettséget vállalt. A dolog szimmetrikus. Dejtárnál például az ivóvíz szennyezettsége megnőtt a bal oldali erős műtrágyázástól. Ennek kivizsgálásában is segédkeztünk, akárcsak az Ipoly vízminőségének vizsgálatában. — Ezek szerint a Léva melletti atomerőmű építéséről is tájékoztatást kaptak? — Bernecebaráti, Kemence térségétől* — ezek a légvonalban hozzá legközelebb eső területek — az erőmű 25—30 kilométerre van, a határrend szempontjából — eddig?— mélységi, tehát feladat- és határkörünkön kívül eső területnek számított. A határ közvetlen közelében azonban ilyen problémáink nincsenek, itt mindennapos, személyeSj mondhatni, baráti kontaktusban állunk szlovák kollégáinkkal; — A határőrségnél történő változásokból mit észlelhetnek majd a Nógrád megyében élők? — A pártok képviselőit néhány napjá tájékoztattuk az átszervezésekről. Az új Európa-házban szükségtelenné válik a totális határőrizet. A lakosság így csak harmadnyi, de képzett, hivatásos határőrrel találkozik majd. A 12 alegységet 7-re csökkentjük, s a felszabadult legénységi épületek, ingatlanok révén biztosítani tudjuk a hivatásos határőrök lakásszükségletét. Az idén sorkatonai szolgálatot teljesítőt már nem vonultathatunk be alegységeinkhez. Így azok a feszültségek fognak csökkenni, amik egy 18 éves fiatalember kezébe adott élestöltetű fegyver által adódhatnak. A profi határőrök felvétele pályázathoz kötött, kiképzésük pedig alaposabb a korábbiaknál. Fiatal, jól képzett legénységi és tiszti állománnyal készülünk a váltásra. — Határaink nem etnikai határok, hanem a történelem vonalzója által meghúzott sorsmezsgyék. A szakemberekké váló határőrség miben látja új szerepét? Talán egyfajta hídként értelmezik munkájukat majdan? A határ békéjét eddig sem egyedül biztosítottuk. Lakossági segítség nélkül ez szinte lehetetlen. Az új ön- kormányzatokkal is kezdeményezzük majd a kapcsolatfelvételt, s á bűnüldözésen túlmenően a kulturált kapcsolattartást segítjük precíz hivatali munkával. Jómagáin például a balassagyarmati Kiss Árpád Általános Iskola szülői munkaközösségében kezdeményeztem, hogy a szlovák nyelv tanulását — legalább alapismereti szinten — szakkör, fakultáció jelleggel segítsék az oktatásban is. Ez segít a turisztikában és közelebb visz minket egymáshoz itt, a határ mentén. Tarnóczi László Autóval a balassagyarmati Bajcsy utcán, közeledve a vasút felé, egy meglepő tábla mered rám: „Körforgalom!" KRESZ-emlékeimet gyorsan leporolom és beugrik: mindig a körforgalomban lévő járműnek van elsőbbsége. Aztán még valami dereng a villamosról, de ez már csak homályosan. Biztos, ami biztos, körülnézek, villamos sehol, indulnék, bár a biztonság kedvéért újra elismétlem magamban, hogy elsőbbséget kell adni az ottlévő járműnek. Baj van, nincs benn jármű, hogy adjak forgalom neki elsőbbséget, hogy be tudjak jutni. Várok, majd megunva saját tehetetlenségemet, jobbra kis ívben behajtok. Legalább kipróbálom, amíg új, amíg el nem rontják. Egy kör, két kör, tíz kör, már szédülök, de nem jön senki. Biztat a kisördög, haladjak benne fordítva is. Nem teszem, nehogy tömegkatasztrófát okozzak. Szédült fejjel tovább gondolkodom. Ilyen magányos , körforgalmat még életem- ' ben nem láttam. Máshol, ahol ilyen van, autó autó hátán. Kisváros, kiskörforgalom. Ha nagyon sietek, utolérhetem' magam, akkor már ketten leszünk. Azért megértem a várost is, van ahol toronyház dukál, van ahol főiskola, esetleg egy aluljáró húszmillióért. Gyarmat pici, szerény, neki csak egy ilyen minikörforgalomra telik. Becsüljük meg és vigyázzunk rá. (Soós) Nem minden sztori, ami annak tűnik Inába szállt a bátorsága, avagy nem? önkéntes véradás valahol Magyarországon, egy kirándulók által igen kedvelt helyen. Hogy hol? E sorok írója úgy gondolta — lehet, hogy önkényesen — hogy itt és most nem a hely megnevezése a fontos, hanem a meglehetősen érdekes szituáció. Olvasóink között bizonyára szép számban akadnak, akik akár egy alkalommal, akár többször adtak már térítésmentesen vért. Tudják, tudatában vannak tettük jelentőségével, és bizonyos megadással viselik el a gyakran hosszadalmasnak tűnő procedúrát. Ez alkalommal a békés véradók között feltűnt egy magnetofonnal fölszerelt rádióriporter is, aki — helybeli lakos lévén, ■— ha már eljött vért adni, (egy rókáról több bőrt elmélet alapján) riportkészítésre is gondolt. Végtére is ez a foglalkozása. A gondok csak akkor kezdődtek, amikor a vérvételt végző dolgozókat sorra járta, ugyan nyilatkoznának munkájukról. Választ igen hamar kapott, lévén a fehér köpenyes hölgyek így is alig jutottak lélegzetvételhez, mert talán mondani sem kell, önkéntes véradó aztán volt bőven... A precízen dolgozó egészségügyiek, figyelmüket a fehér lepedővel letakart alkalmi véradóágyakon fekvő, vénájukból a steril palackba vért csöpögtető pácienseknek szentelték. — Nézzen körül, látja, mi folyik itt, mondja be a készülékébe. Mi dolgozunk, emberekkel bánunk, egyébként sincs felhatalmazásunk arra, hogy nyilatkozzunk. (Ez utóbbi kijelentésük ugyan meglepett, de szó ami szó, megyei átfogó adatokkal, .információkkal nem a helyi véradáson dolgozó alkalmazottak a legideálisabb riportalanyok). Végére hagyva az „igazi sztorit”, rád'ós kollégánk azt kérdezgette az asszisztenciától, előfordult-e olyan eset a praxisukban, amikor az önkéntes véradó fölfeküdt az ágyra, majd megu látva a vénája felé tartó tüt, fölkelt volna, és ijedtében elinalt a helyszínről? A válaszokat nem részletezem. E sorok írója „szimpla" véradóként szerepelt, és úgy tűnik, élvezte a hölgyek bizalmát. Elmondták, . hogy sok mindenen végigmentek már, de sem ilyen kérdezősködővei, sem az ágyról az utolsó pillanatban fölkelő véradóval még nein volt dolguk. Próbáltam védeni a mundér becsületét, mondván, a riporter az anyagaiból él, azzal keresi a kenyerét, és itt sajnos elszóltam magam: neki ez egy jó sztorinak ígérkezett. .. — Tudja mit. Uram? Ha egy önkéntes véradás valakinek csak egy sztori, és ebben csak az érdekli, az utolsó pillanatban fölugrott-e valaki a tű elől, arról a magánvéleményemet inkább négyszemközt mondom el önnek. . . — sólymos — Az állatvilág „építőmestere” Az állatvilágban a közösségi teljesítmények között a legérdekesebbek közé tartoznak a hódok építményei: a várak, csatornák, gátak. A hódok általánosságban eléggé ismert állatok, bár ma már csak nagyon kevesen vannak, akik valóban láttak is vadon hódot. Egykor hazánkban is gyakoriak voltak, de a múlt század derekán mértéktelen vadáh szatúk miátt kipusztultak. Csupán nevük maradt fenn néhány helységnevünkben. Ma világszerte szigorú védelem alatt álLnak telepeik. Rágcsáló állat, alsó és felső állkapcsában egymással szemben hatalmas, erős metszőfogak vannak, amelyek úgy működnek, mint két szembenálló véső. Ha az állat egy fáról csak egy kg forgácsot rág le, az kb. 100—145 szilánkot tesz ki. Ennek lerágásához hozzávetőleg 1000 harapást kell végeznie. Mindezt kényelmetlen testhelyzetben, a rágás alatt ugyanis felegyenesített felsőtesttel ül a fa előtt. Nemcsak puha fatörKanadai hód. Súlya 20—25 kg, hossza 1 méter zseket rág meg, kemény tölgyfákat is kidönt. Családalapítás előtt a fiatal hód keres egy vízparti öblöt, ahol az építmény kiásásához kedvező a part lejtése. A bejárat rendszerint a víz szintje alatt van, a fészek viszont, ahol laknak, jóval a vízszint felett. Váraik felépítéséhez a faanyagot sokszor nagyobb távolságról szállítják. Megfigyelték, hogy a hódok csatornákat is építenek, hogy a farönköket a vízben könnyebben szállíthassák, s ezzel erőt takarítanak meg. Tartós szárazság esetén, ha a hód lakásának bejárata a víz szintje fölé kerül, a társas életet élő hódok közösen széles duzzasztógátat építenek fából, gallyakból, földből és iszapból. Áz észak-amerikai hódok egész gátrendszert képesek építeni. A hód kizárólag növény-1 evő. A lágy szárú növények és gyümölcsök mellett nagyon sok fakérget is fogyaszt. A hideg téli évszakban ez a fő tápláléka. A hódvár előtt szép rendben héjas fahasábokat halmoz fel, ez az élelemtartaléka. Ezeket jó messziről napok, sőt hetek munkájával hordja össze. Ennek a tartalékgyűjtésnek az előmunkálataként jó vastag, öreg — esetleg több évtizedes — fákat dönt ki. A kidöntött fákat azután ügyesen legallyazza. A fákat úgy dönti ki, hogy kb. 50 cm magasságban parabolaalakban körülrágja a törzset. így egy kettős kúpmetszet keletkezik, amely jellemző a hód rágására. A rágást azután annyira mélyíti, högy a tartását veszített fa kidől. Múltunkból tanulva Az útadó — Az önkormányzatok A világ az utolsó 20— 30 évben egyetlen nagy faluvá vált. A televízió, a rádió és az újságok minden fontosabb hírt elvisznek a legtávolabbi településekre, s mindezeket személyesen is ellenőrizheti a polgár. Felszáll a repülőre Budapesten és néhány óra alatt megérkezik az Atlantióceán másik partjára, jegyet vált a Lehár-expresszre a Déli pályaudvaron és három órával később Bécsben intézheti ügyeit, beül az autóbuszba vagy az autójába és a 22. számú országos főúton eljut a legelső gödörig — ahol eltörik a jármű tengelye. A magyar úthálózat alig különbözik a 150 éve Széchenyi által leírt állapotoktól, miszerint az akkori utakon „életveszély nélkül alig járhatni rajta, mert a zökkenéseknél ha dől, olyat dől a kocsi, hogy örüljön az utas, ha néhány oldalbordájával megválthatja a nyakát”. Azóta a technika annyit változott, hogy az utazónak egy borulás esetén nem sikerülhet megváltania nyakát. Különösen igaz ez a másfél száz évvel ezelőtti helyzetkép, ha a gyanútlan utazó lemerészkedik az első osztályú utakról. Mivel az ország lakóinak többsége nem a főutak mellett él, ezért ritkán élvezik az autósztrádák nyújtotta előnyöket. Még a kétszámjeggyel jelzett második vonalba tartozó utakon — mint például a 22-es — is olyan egyenetlen a felület, hogy a legjobb rugózattal rendelkező gépjárművekben sem célszerű menet közben elengedni a kapaszkodót. Az egy nyomsávú mellékutakon rendszeresen megforduló gépkocsi- vezetők a megmondhatói, hogy helyenként nagyképűség ezeket az aszfaltcsíkokat hivatalosan közútnak nevezni, talán marhajáróknak jók lennének. A rettenetes állapotban levő úthálózattal kapcsolatban minden javaslatra egyetlen rövid mondat a válasz: „Nincs pénz erre”. A megoldás pedig egyszerű és régen megvalósult már: be kell vezetni az útadót. Azt az útadót, melyet mostanában újból emlegetnek a szakemberek, de teljesen téves úton járva kívánnak megvalósítani. Jelenleg az az elképzelés, hogy az üzemanyag árának növeléséből képeznék az útadót. Teszik ezt akkor, amikor a világpiacon alacsony árakon, lehet olajat kapni és a Szovjetunióból érkező szállítmányok is mind kevesebbe kerülnek, — ha megérkeznek. Valójában az üzemanyagon az állami költség- vetés keres és az emelések szinte kizárólag a kincstárból hiányzó milliók pótlását szolgálják. Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy a mostanában felemelt árak esetében a kormány már arra a szemfényvesztésre is lusta volt, hogy a háromforintos többletet megindokolja. Arról pedig teljesen megfeledkeztek, hogy néhány hónappal korábban ígéretet tettek: ap emelés bevételéből fedezik áz útfejlesztést. Emiatt kellene biztos, stabil bevételre alapozni az útadót, amely nem pillanatnyi és rövid távú pénzügyi döntésektől függne, hanem biztosítaná az évtizedes fejlesztéseket, azok ütemezését és megvalósulását. A tanácsi rendszer bevezetéséig — 1950-ig — megkülönböztettek állami, törvényhatósági és községi közutakat. Az állami utakat a kincstár építette és tartotta fönn. míg a másik két közút esetében, alkalmazták az útadót. Az ország minden egyes állami adót fizető polgára köteles volt útadót fizetni 1890-től. A kivetési kulcsot az állami adó 10 százalékáig (rendkívüli esetekben 13 százalékáig) a megye, a város és a község maga állapította meg lakói számára. Aki kevés jövedelme miatt nem fizetett adót és 18—60 év közötti állampolgárként élt e hazában, annak az útadó fejében három kézi napszámot —, vagy ennek ' pénzbeli megválását — kellett teljesítenie. Ahol gyorsan kiépültek a közutak, ott keveset fizettek a lakók — 3 százalékos útadót több megyében is megállapítottak, mivel magasabb összegekre nem volt szükségük. Ezzel a pénzzel csak és kizárólag a közösség rendelkezett és a testületek döntöttek a fel- használásról. A századfordulótól kezdve utakat építettek a befolyt összegből, de sok megyében erre alapozva vették föl a kölcsönt, a vicinális vasutak kivitelezéséhez. (így készültek például a Balassagyarmatra befutó vasutak is.) Helyi érdekeket figyelembe vevő helyi fejlesztést jelentett az útadó, amit mindenkori ' önkormányzat döntött el. A megyék, városok és községek maguk határozták meg a kivetett útadó nagyságát, de ezekkel a pénzekkel évente el is számoltak. A helyi újságban közzé tették az előző évi költségvetést, amelyből minden állampolgár megismerhette, hogy mire költötték az útadót. Senki országos szintről nem szólt bele abba, hogy a képviselőtestület mire használja a pénzét. „Csak” a polgároknak tartoztak elszámolással a köz- igazgatásban dolgozó — kis létszámú — hivatalnoki kar tagjai. Amíg nem áll helyre ez az eredeti állapot és nem a települések dönthetnek saját sorsukról addig hiába próbálkoznak jóhiszemű elképzelések megvalósításával. A begyűjtő és újraelosztó „ál- lambácsi”-szemléletet kell (vissza) alakítani a helyi érdekeket szem előtt tartó módszerré. Az ehhez vezető út jelenleg igen rögös, de egy mindenki által elfogadott és mindenkit erejéhez mérten érintő útadó bevezetésével jó minőségűvé válhatnak a legrosszabb bekötő utak is. Majdán János
