Nógrád, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
6 NOGRAD 1990. MÁRCIUS 31.. SZOMBAT Bölcsőtől a koporsóig Az utolsó állomás népszokásai Az emberi élet legtitokzatosabb, legdrámaibb sorsfordulója az elmúlás, a halál. Nem csoda hát, hogy az élet utolsó állomásához számtalan népszokás, hiedelem fűződött a régebbi korokban. Már az új házasokat is emlékeztették az elmúlásra. A menyecske eltette menyasszonyi ruháját, mert azt szánta — palócföldi kifejezéssel — „halóruhának”, s a vőlegény ingét is hasonló céllal rakták a láda fenekére. Idős asszonyok, férfiak évekig gondosan vigyázták azt a ruhát, öltözetet, amelyet halálukra tartogattak. Legtöbbször drága, díszes, ünnepi holmi volt ez, mert a falu számon tartotta, kit, milyen ruhába öltöztettek a halotti ágyon, s megvetették azt, aki a hozzátartozójának, családtagjának nem adta meg a kellő végtisztességet. A halál közeledtéről is számos hiedelem járta. Ha a kutya vonítani kezd, ha bagoly jelenik meg a kéményen és huhog, ha a bútorok recsegnek-ropognak, ez mind a halál közeledtét jelezte. Különösen az álmok voltak alkalmasak a haláleset megjósolására. Bagolyéval álmodni — halál: kemencével álmodni — távoli rokon fog meghalni; s, ha álmunkban pap jelenik meg, közeli rokon távozik az élők sorából. A halálos betegről, a haldoklóról való gondoskodásnak is megvoltak a maga törvényei, szokásai. A haldokló feje alól a tollal tömött párnát kivették, s, ha a beteg lekívánkozott a földre, szalmazsákkal, lepedővel együtt tették le, vágy pedig földre terített szalmára fektették — mondván: úgy „könnyebben tudott Halottsiratás (Nyáraszó, 1941.) meghalni"! —, s csak a halál beállta után emelték vissza az ágyra. Amikor örökre lehunyta szemét a megboldogult, a házban megállították az órákat, a tükröket, a fényes, csillogó felületeket kendővel letakarták. Az Ipoly mentén, ha a gazda halt meg, az istállóban elengedték a jószágot, „hogy az elhunyt lelke megnyugodjék”. A halottas házban tüzelni, főzni nem volt szabad, legtöbbször a rokonság valamelyik tagja látta vendégül a megboldogult háza népét. A halottat először megmosdatták, majd felöltöztették. Mosdóvizét olyan helyre öntötték, amerre senki se- járt, mert azt tartották, hogy sárgaságot kap az, aki keresztülmegy rajta. Egyes vidékeken azokat a ruhákat, amelyeket élete utolsó perceiben használt a megboldogult, elégették. Elterjedt szokás volt az is, hogy az ünneplőbe öltöztetett halott lábára húzott csizmáról levették a patkót, hogy ne kopogjon, ha a temetés utáni éjszaka hazamegy látogatóba. A halott „hazajárását" babonás szokásokkal próbálták megakadályozni. A legismertebb közülük az a furcsaság, hogy az elhunytat mindig lábbal kifelé vitték ki a házból, hogy ne találjon haza. Hasonló céllal a kedvenc tárgyait — családfőnél, például a pipáját — rakták be a koporsóba. A halálesetet a papnál azonnal bejelentették, és meghúzatták a harangot. A harangozás elsősorban a közelben levő és ólálkodó lélek elűzését szolgálta, de híradás is volt. Árokszálláson például, amikor megszólalt a harang, a templomtorony két ablakán át a halott nevét is kikiáltották. Szinte valamennyi vidéken szokás volt a felravatalozott halott virrasztása. Rokonok, ismerősök, egyes helyeken felkért virrasztó asszonyok gyűltek össze abban a szobában, ahol a halott feküdt. Imádkozással, temetési énekekkel búcsúztatták a megboldogultat, így virrasztot- tak mellette reggelig. Amíg a halott a lakásban volt, az ablakokat nem nyitották ki, még az összesöpört szemetet is tilos volt kivinni. A temetés lebonyolításáért a halott legközelebbi rokona, jó barátja, szomszédja, sok esetben- a család megbízottja — Sajó menti elnevezéssel — a „fugerátor” felelt. Gondoskodott koporsóról, a halott felöltöztetéséről, a sír megásásáról, a temetési ceremóniáról, a papról, a búcsúbeszéd főbb adatairól. A temetési szertartásnak is minden vidéken megvolt a világi rendje, amely megszabta, ki állhatott a halott fejénél és közvetlenül a koporsó mellett, s kinek kellett a népes rokonságból távolabb állnia. A temetés után a gazdag, tehetős családokban hozzáláttak az elhunyt végakaratának a teljesítéséhez,' a vagyon felosztásához. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy régen a végrendeleteknek csak egy kis hányadát foglalták írásba, a szóbeli végrendelkezés legalább olyan gyakori volt, mint az írásbeli. Hagyománytisztelő helyeken a szóbeli végrendeletet az örökösök éppúgy megtartották, mint az írásbelit, különösen, jia az abban foglaltakat a helyi szokások is megerősítették. Kiss György Mihály Pálinkásbutella a fazekasságról Nép, művészet, népművészet Beszélgetés Kresz Mária néprajzkutatóval „Ne tűrj házadban semmit, ami nem hasznos és nem szép!” A sokoldalú angol művész, William Morris intését a múlt század második felében sokan megszívlelték — és nemcsak a ködös Albionban, hanem Európának e táján is. Mennyire bizonyulunk ma Morris úr jó tanítványainak? — A népművészet, a kerámiakutatás nemzetközi hírű szaktekintélye, Kresz Mária válaszol: — Nem nagyon. A magyar lakáskultúra lehangoló. Ez összefüggésben van a vizuális nevelés szomorú állapotával. Természetesen akad a lakásokban néhány egyszerre szép és praktikus holmi is, de ezeket elnyorh- ja a többi, az egész hatása. — Az elmúlt évek divatja következtében szinte nincs olyan lakás, ahol ne lenne valamilyen népművészeti tárgy. Egyesek efelé, a „tiszta forrás” felé fordulásban vélik megtalálni a látásra nevelés, a vizuális kultúra fejlesztésének nagy lehetőségét. -V — Szerintem ebben a népművészet csak az egyik összetevő. Egyébként én — hűen a morrisi gondolathoz — a modern lakásokban nem látom örömmel a paraszti élet egykori tárgyait — akkor, ha azok csupán díszek. Más az, ha valóban használják a régi, vagy mai fazekasok cserépedényeit. Ezeknek a korszerű háztartásban is van, lehet helyük. S természetesen megint más az, ha egy tárgyról a jelenlegi gazdája tudja, hogy ezt a nagymama még az esküvőjére kapta. Az ilyen ereklyeként megőrzött holmik nemzedékeket kötnek ösz- sze, szinte megelevenednek. Ez esetben jogosult, ha már csak, mint dísztárgyak funkcionálnak. Ha ezt tapasztalom, akkor nincs szívem elkérni még a múzeum számára sem, bár sejtem, hogy így a későbbiekben egy műtárgykereskedő kaparinthatja majd meg. — A népművészet a néprajz egyik legérdekesebb', s egyben legnehezebb, legingoványosabb területe. Hogyan látja, mennyire felkészültek e szakágban a néprajzosok? — A néprajz azon tudományok közé tartozik, »amelyeket alsóbb szintű iskolákban nem tanítanak, csak egyetemen. A magyar etnográfusok mégis Európa egyik szakmailag legerősebb gárdáját alkotják. Ennek látszólag ellentmond az, hogy egyetemeinken a népművészet ismereteinek oktatása nem megoldott. Sajátos módon a magyar néprajzosok nemzedékeinek iskolázottságából a mai napig is hiányzik a művészettörténeti, iparművészeti alapozás. S ez alól nem kivételek a néprajzi katedrákon helyet foglaló, egyébként jeles kollégák sem. Tehát, aki arra szánta rá magát, hogy a népművészet valóban rendkívül összetett világával foglalkozzék, az önképzésre és szakmai ráérzéseire van hagyatkozva, amelyet finomít, csiszol a muzeológiai gyakorlat is. Jó néhányan nem szakképzett etnográfusként kutatják a népművészet problémakörét, olyanok például, akiknek bizonyos művészettörténeti, iparművészeti, vagy technológiai képzettségük van. Ennyiben előnyben lehetnek velük szemben. Viszont belőlük hiányzik a társadalmi-történeti, néprajzos szemlélet, amivel mi rendelkezünk. — Azt szokták mondani, hogy a magyar népi kultúrának mind a szellemi, mind pedig az anyagi ága rendkívül gazdag. Mégis, ha előveszem a népművészeti könyveket, szinte sorra ugyanazokat a tárgyakat látom. — Sajnos, amilyen erős szakmailag a magyar néprajztudomány, olyan gyenge a művészeti bemutatása. Múzeumaink anyagának jó, ha a tíz százaléka van publikálva. Ez hihetetlenül alacsony arány. S ebben elsősorban a könyvkereskedelem a hibás. Persze, nyilván mi is tehetnénk többet, hiszen a húszas években alapjában véve nem jobb körülmények közepette, szinte házilagos kivitelben Viski Károlyék színes albumokat adtak ki. — Külföldön, s nemcsak Nyugaton, több szocialista országban is sorra láttak napvilágot színes, bőven illusztrált, reprezentatív nép- művészeti sorozatok, gondolva a hazai igényeken túl a turisták érdeklődésére is. Ezzel szemben nálunk' a kiadók — nem tudom milyen megfontolások alapján — leginkább nagy, összefoglaló munkák megjelentetésére vállalkoznak időnként. S az összegzésekben természetes, hogy ugyanazok a képek köszönnek vissza. Nagyon hiányoznak az olyan kiadványok, amelyekben egy-egy tájegység, népcsoport népművészetének egy-egy ágát részletesen, bőséges képanyaggal mutathatnánk be. De ez álom marad mindaddig, míg oly hosszú esztendőket kell várnunk, hogy megjelenjen egy-egy munkánk. Sz. J. / J Az egyik udvari ember azzal akart ráijeszteni Mátyás királyra, hogy az ellenségei mérget készülnek kevertetni az ételébe. A király azonban nem ijedt meg. Hangosan hirdette aznap az asztalánál helyet foglaló uraknak: — Azt hallom, meg akarnak mérgezni valakik. Látjátok, milyen jóízűen eszem, holnap is gyanútlanul nyúlok majd a tálba. Mert én nem h'szem, hogy az olyan uralkodónak, aki a törvény és igazság szerint országot, félni kelljen akármelyik alattvalójától. A kis szózat után a besúgók elnémultak, a bősz- szúvágyó urak is magukba szállottak, senki se próbált alattomos módon Mátyás életére törni. Mátyás egyszer egy gonosztevőt halálra ítélt. Kegyelemből azonban megengedte, hogy a halál nemét az elítélt válassza meg. A bűnös összetette a kezét: — Kegyelmes királyom, ha már megengedted, hogy a halálom nemét magam válasszam meg, engedd meg azt is, hogy végelgyengülésben haljak meg! Anekdoták Mátyás királyról A Hajdúság népe között ez az anekdota maradt meg Mátyás királyról: A király egyszer, jártá- ban-keltében találkozott egy öreg favágóval. Beszédbe elegyedve vele, megkérdezte tőle, mennyi a napi keresete? — Négy garas — felelte a favágó. A király elcsodálkozott: hogy lehet annyiból megélni? Az öreg azt válaszolta: Egyik garasomon ételt- italt veszek Egyet interesre jó kézbe le'eszek Eggyel fizetgetem régi adósságom Negyedik garasom mindig sárba hányom Mivel a király nemigen értette a dolgot, a favágó megmagyarázta: egy garast eleségre költ, egyet a fiának ad, eggyel az elaggott szülőit segíti, egyet meg a nagy lányára költ. Mátyás király egyszer meglátogatta az egyik töm- löcöt. Néhány rabot maga elé sorakoztatott, és megkérdezte őket, hogy miért kerültek börtönbe. A foglyok persze szépítgették a dolgukat, és egyik sem vallotta magát bűnösnek. Feleletükből kitűnt, hogy valamennyien „ártatlanul” szenvednek. Végre a cigányhoz fordult: — Hát te miért vagy itt? — Birkát loptam, felséges uram. Erre a király így szólt a fogház} elügyelőhöz: — Bocsássa rögtön szabadon ezt a gazembert! Még utóbb elrontja ezt a sok ártatlan, becsületes embert! Mátyás király udvarában sok külföldi tudós élt. Jöttek olyanok is, akik szónoklástant akartak tanítani. Egyik közülük azzal dicsekedett a király előtt, hogy akármilyen jelentéktelen dologról is hosszú beszédet tud tartani. Elfordult tőle Mátyás, és így szólt a kísérőihez: — Még a csizmadiában sem szeretem, ha kis lábra nagy csizmát varr — s egy intéssel menesztette a dicsekvő tudóst. Mátyás király egyszer éjnek idején Tétényen utazott át. Az úton malomkő hevert, a kocsi kereke beleütődött, és eltörött. A király nagyon megharagudott, maga elé hívatta a falu elöljáróit, s azt mondta nekik:" — Mivel hagytátok a malomkövet az úton heverni, az lesz a büntetésiek, hogy mire harmadnap visszajövök, a malomkövet megnyúzzátok. Az elöljárók törték a fejüket, hogy mitévők legyenek, de nem jutott eszükbe semmi. Meghallotta ezt a bíró lánya, s azt mondta, bízzák csak rá, majd ő elintézi az ügyet. Mikor a király visszatért, és követelte, hogy mutassák meg neki a megnyúzott malomkövet, a lány így válaszolt: — Hogyan kívánhatja felséged, hogy megnyúzzuk a malomkövet? Ha már az a kívánsága felségednek, először vétesse vérét! A királynak megtetszett az ötletes válasz, s nem büntette meg a tétényieket. Egy nemes úr komiszul megtréfálta Mátyás udvari bolondját. Markai — így hívták a bolondot — csak alkalomra várt, hogy a kölcsönt visszafizesse. Végre eljött az alkalom. Mátyás vendégségbe ment a nemes úrhoz, s Markait is magával vitte. A bolond úgy intézte a dolgát, hogy mikor a király a nemes úrral sétált a kastély kertjében. ott leljék őt is. Fűmagot hintett a kapálat- lan földre. — Hát te mit vetsz itt? — kérdezte a nemes úr. — Bolondokat vetek — válaszolt Markai. — Miért nem vetsz inkább okos embereket? — kérdezte a nemes úr. — Mert a kegyelmed földje csak bolondokat terem! — vágott vissza Markai. Mátyás király egyszer munkától fáradtan kikönyökölt szobája ablakán. Egyszer csak látja, hogy az udvari bolondja sietve közeledik. — Hová, hová, fickó, ilyen sebbel-lobbal? — ki- áltott le neki a király. — Téged akarlak meglátogatni, komám! — Hadd el, nem lehet azt. — Nem? Es miért nem? — Azért, mert bolondnak nem szabad ebbe a szobába bejönni. — Hát akkor te hogyan jutottál be? Amikor Mátyás király 1485-ben Bécs városát ostromolta, a seregen nyugtalankodni kezdtek. — Sose búsuljatok! Van nekem a várban két hű szövetségesem, akik nemsokára a kezünkre játsszák Bécset — biztatta őket a király. Amikor a katonák tudni akarták, kik lennének azok, Mátyás így folytatta: — Az egyiket Éhségnek, a másikat Lázadásnak hívják. Nem telt bele egy hét, s Bécs — az övé lett. Gyűjtötte: K. Gy. M. »SSäiÄS 's' ' :
