Nógrád, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-15 / 64. szám

1990. MÁRCIUS 15., CSÜTORTQK 3 NOC.KAI) MrAsMEonyuralom" Bercelen Agrármérnöknőnek szavazott bizalmat a tagság Sok mindent megélhetett már a termelőszövetkezeti irodának előlépett berceli kúria, de hogy nő legyen falai között az „úr”, azt még valószínűleg nem. Kellő információ hiányában, az ide látogató is meghökken, és keresi a magyarázatot, hogy ebben a férfipusztító, összekuszált- rendü világban, mi vihet rá egy „gyenge nőszemélyt”, hogy szö­vetkezeti elnökként négy falu gondját felvállalja. Az elnökasszony, Ostoróczky Józsefné, született Felföldi Júlia vonzó megjelenésű, sportos menyecske, igazi nőiességgel fogadja a nőnapi jókívánságokat és szabadkozva próbálja elhárítani az in­terjút. — Majd egv év múlva! Amikor már elválik, tud­tam-e, tudtunk-e itt mind­annyian bizonyítani. Az elődöm, Tamasi János ne­ves, sokat megélt mező- gazdasági szakember nyug­díjazásával üresedett meg a berceli termelőszövetke­zet elnöki széke, amire pá­lyázatot írtak ki. Én még csak hét hónapja dolgo­zom Bercelen, pályázat út­ján kerültem ide főköny­velő-helyettesnek. Megle­pett a jelölőbizottság fel­kérése, hogy a fizikai dol­gozók, az adminisztráció­ban dolgozó kollégáim kez­deményezésére elnökjelölt­nek javasoltak. Megtisz­teltetésnek éreztem, és a hármas jelölés mellett is vállaltam. A kétfordulós vá­lasztás után nagy többség­gel választottak meg el­nöknek. Erőt ad az is, hogy érezhetem a tagság döntő többségének támogatását — Hogy kerültem nő lé­temre a mezőgazdaságba? Amit elmondok, szinte me­sének hat. Esztergomban él­tünk, ahol édesapám bere­pülő pilóta volt. Iskolás­ként jó sportolónak számí­tottam, máig nosztalgiá­val említem, hogy 19Bl-ben Esztergom 'város színeiben az újoncosztály éves orszá­gos ranglistáját vezettem ötven méteren mellúszás­ban. A sportkarriert édes­apám szakította ketté, nem tűrte, hogy az edző ordí­tozzon velem. És édesapám­nak kösznhetem, hogy ag­rárpályára kerültem. Ugyan­is, mint pilóta, a mezőgaz­dasági gépészmérnöki kar levelező hallgatója volt, és annyira megtetszett neki ez a pálya, hogy azt mondta; — Kislányom, neked a me­zőgazdaságban a helyed! — De én magyartanár akartam lenni. Apám, saj­nos, lezuhant a Rubik Ernő- féle Góbé-vitorlázóval, ott­hagyott anyámnak hat gyer­meket. Nem volt könnyű addig sem — nyáron min­den gyereknek egy hónapot dolgoznia kellett —, sze­gény édesapám halála nap­ján is éppen krumplit szed­tünk a repülőtér mellett. Anyám éjt napallá téve dol­gozott értünk, hárman egye­temet végeztünk. Igv én az agráregyetemet, mert úgv éreztem; amit apám elkép­zelt, nekem folytatni kell. — A magyartanárkodás­ból a versmondás, az ének­lés maradt, ezt már itt Nógrádban csináltam. Ho- mokterenyén, ahová fér­jemmel együtt, mint kezdő szakemberek, kerültünk. Jó érzéssel gondolok vissza az ott eltöltött évekre. Fejlő­dőképes, jó gárda szol­gált Kajla József majd Bernáth Lajos elnökök, ke­ze alatt. Nekem a legtöbb segítséget ott Fejes Tiborné főkönyvelő adta. Tőle so­kat tanultam. Hagyott dol­gozni. A munkámat elis­merték, már akkor 1974- ben mondta az egyik me­gyei vezető, hogy én le­szek az első nógrádi női elnök. Jó jós volt! — Homokterenyéről fér­jem munkahelyváltoztatá­sával elköltöztünk. Mi már a gödöllői egyetemen össze­házasodtunk — két gyere­künk van. Az indulásnál a Komárom megyei állami gazdaság szakosított sertés­telepén voltam törzsállaíte- nyésztő. Homokterenyén üzemgazdász lettem. de megvan a mérlegképes könyvelői vizsgám is -— éz utóbbi hozott Bercelre. — Hogy így, demokratikus választással, elnök -lettem, a / családom örült a Sikerem­nek, a tagsági bizalom mel­lett ez nagy erőt jelent szá­momra! De itt, az elnöki székben kell is az erő, a ki­tartás, a céltudatosság. Mert szerte az országban sok he­lyen inognak az elnöki szé­kek. Bercelen a tagság vé­leményét ismerve, ennek a formának is jövője van, függetlenül attól, hogy a pártok célbavették a mező- gazdasági nagyüzemeket. Mért, az itt dolgozók a biz­tos jövedelemforrást, a mun kabért, -> háztáji kiegészítő jövedeh: a- bizonvtala nért nehc n adják fel. Az emberek látják, hogy drágák az eszközök, nehéz hitelekhez jutni, nincs vál­lalkozói tőke, a befektetett munkával nem arányos a föld jövedelme és a piac- viszonvok még nem ehhez a formához igazodnak. Áz itt dolgozók tapasztalják a vezetés igyekezetét, hogy új érdekeltségi rendszert akar bevezetni. Nagyobb területű háztáji földet, megfelelő be­vételt biztosító növényféle­ségeket. biztos megélhetést akarunk elérni. Falun mi még nem tudunk kiigazod­ni a pártok mezőgazdasági programjában. ^Meghirdet­tük. hogv ki lehet vinni a földet. Nem nagy a tolon­gás. — A vagyonnevesítést el akarjuk végezni úgy, hogy a szövetkezeti vagyon ötven százalékát vagyonjegy for­májában a dolgozóknak szét­osztjuk. ami után osztalé­kot fizetünk. A tulajdonosi kötődést szeretnénk erősí­teni. Terveink közé tarto­zik, hcgv a vetőmagter­mesztést teljesebbé akarjuk tenni, az állattenyésztés kö­rülményein is szeretnénk javítani. A könyvelésben számítógépes számviteli rendszert tervezünk kiépí­teni. A takarékos gazdálko­dást tartjuk szem előtt. Egv MÉM-pályázaton húszmillió forintos , fejlesztési progra­munkat elfogadták, márci­us .végére eldől a sorsa. Ér­ré és a saját- pénzalapra tervezzek a fejlesztést. Hallgatom az . elnükasz- szőnyt. közben arra gondo­lok, hogy jó pár képviselő- jelölt magába szállhatna felkészültsége hallatán, és arra, hogy a sors ad-e ugyan neki és a falvaknak lehe-, tőséget az életbenmaradás- ra? Szabó Endre Ml magyarok vagyunk! Ünnepidezoben Sämsonhäzän Azt, hogy nekünk, magya­roknak mit jelent a nem­zeti ünnep, tudnunk kell magunkról. De vajon mit je­lent egy szlovák nemzetiségi faluban? — ezzel a kér­déssel indultam el Sámson- házára. A kis faluban aztán nagy meglepetés ért. — Maguknak mit jelént a magyar nemzeti ünnep? — kérdeztem id. Bukrán Pált és feleségét. — Amit magának! Az anyanyelvűnk szlovák, de itt születtünk, magyar állam­polgárok vagyunk! Képes Gyuláné, a falu nyugdíjas tanító nénije töb­bet is mond. — Ugyanúgy ünnepeljük március 15-ét, mint más fa­luban. Bár, amióta nincs ná­lunk se iskola, se tanács, ünneplés sem igen van. Az­előtt a gyerekekkel megtar­tottuk. így ők is csak anv- nyít vesznek észre. . hogy- nem keil iskolába menni. — Mennvire szlovák ez a falu? . ■ vv.yVvt-*.­— Amíg zárt község volt, " megmaradtak a hagyomá­nyok, de ez mára felhígult. Nem is kötnek már a falu­beliek egymással házasságot. Mindenki szerteszét ment dolgozni. A szlovákság már csak a nyelvhasználatban ér­— Nem. Teljes egészében átvettük a magyar szokáso­kat. Nem tudok kiemelni semmit, mert, ha azt mon­dom, hogy készítünk szlo­vák ételeket, például pe- csenkát, vagy juhtúrós sztra- pacskát, akkor azt mondhat­ja, hogy azt a megyében na­gyon sok helyen készítenek. Mi lehetne még? Az öltöz­ködés... Fehér ingváll, festő­kendő hátrakötve, festőkö­tény (sure) -k, ezt a ruhá­zatot inkább csak fényké­pekről ismerem. Nagyanyá­ink viselték, de igazából nem is nagyon különbözött a töb­bi falu viseletétől. — Akkor tehát nem is ér­ződik, hogy ez nemzetiségi falu? — Nem nagyon! Itt telje­sen más a helyzet, mint Szlovákiában, vagy Erdély­ben. Nálunk nincs semmi probléma, semmi feszültség, Vágy ...akár nemzeti gőg... Az őséihk vágy ötszáz éve itt laknak, Nincsenek szlovák rokonaink, néha átmegyünk vásárolni. Talán, ha elszige­telt maradt volna a falu, ak­kor megmarad a nyelv, de így nem... Én magyarnak érzem magam! , Dudellai Ildikó Fotó: Rigó Tibor Március idusán I 1990. március 15-én az ország immár hivatalos nemzeti ünnepen veszi % végleges birtokába az 1848-as ma­| Qyar forradalom örökségét. Soha nem volt még sürgetőbb, hogy az ünnep ragyogó I eszméi,, a tűnő múlt idézése mellé a ha- | záért, a magyarságért való konkrét ese- | lekvés programját tegyük koszorúnak. Egy egész értelmiségi nemzedéknek ké- I ne elszánnia magát, hogy nem nyugszik bele a mai közállapotok sajátos tehetet- I lenségébe, és újraszövi, újra felmutatja a | nélkülözhetetlen magyarságtudatot, a ha­| zához tartozás új tényeit, új lehetőségeit. | Az első komoly lépéseket ezen a téren bi­| zonvára elsősorban az írók, újságírók, a 1 tömegkommunikáció jélentős személyisé­I gei tehetnék meg, és persze a jó pedagó­I gusok. Együtt mind olyanok, akiknek a I tisztességéhez, nemzetben gondolkodásához | nem férhet kétség! Az általuk kimondott I szavaknak hitele, igazi ereje kell legyen! I Nyíltan vissza kell nyúlni Adyhoz, Szabó | Dezsőhöz, Erdei Ferenchez, Bibóhoz, Né­I meth Lászlóhoz, mikor a nemzeti progra­mi mokhoz olyan támaszokat keresünk, ame­lyek a tévedés legkisebb kockázatát ga- ! rantálják. Akitől a patriotizmus forró ere­I jét kell felmutatnunk, attól mutassuk fel I a hazaszeretet mintáját. Akitől kert-Ma­| gyarországot. művelt parasztképet, vagy I munkás önkormányzatot, működő közös­| ségszervezetet kell tanuljunk, azok építő I gondolatairól mondjuk el: ma is érvénye­sek, ma is hasznosíthatók! A mai szertelen, sokszor bizony nem rokonszenves pártviták ellenében emlé- I kezzünk vissza 1947-re! Gyerek voltam | ugyan még, egészen kicsi gyerek, de a I faluban, ahol éltem, láthattam: március § végén körben kiülnek az emberek kora I este a kispadokra, egy-egy ház elé, őszin­| tén kíváncsiak a politizáló vendég véle­ményére. tudására, mert bíznak abban, I hogy a vendég értük is, a nemzetért is „utazik”, vitázik, tanít, s a bizalom köl­csönös, mert ő is tanulni akar a pa­rasztemberektől. Senki nem számolta ősz-, sze a kispadokon ülők számát," hogy égy’ tucatnyi, két tucatnyi, vagy sok tucatnyi ember volt kíváncsi a kora'esti beszélge­tésre, mert semmiféle önigazoló forma­ságra nem volt szükség, majdnem mind­egy volt, sokan voltak, vagy kevesen, az volt a lényeg, okos, hasznos volt a beszél­getés, vagy haszontalan A magyar falvaknak, kisvárosoknak, vá­rosi lakótelepeknek soha még ilyen !nagy szüksége nem volt efféle, nagyon is régen kitalált és ma megújítható beszélgetések­re, mint most. A politikai pártok prog­ramjai általános, javaslatokat hordoznak a most gyökeresen megváltozó életünk kulcsfontosságú kérdéseiről, de természet­szerűen a részletekről, a hogyanokról, a hétköznapok egymásra épülő . szükséges cselekvéseiről alig esik szó. Hogy akkor mit is csináljunk? Itt, mi az Ipoly men­tén, a Cserhát közepén, vagy a Karancs- völgyben. Mit is csináljunk ahhoz, hogy ne történjék meg velünk még egyszer: minden nélkülünk, ellenünkre kap végső formát. A mutatós, hangzatos ígéretek el­lenére is, ahogy az 1947—49. utáh bekö­vetkezett, hogy álltunk és néztünk: mi történik velünk. Immár a demokráciában is mindent felülről megmondanak, sza­bályoznak, korlátoznak, elrendelnek, mi meg azért vagyunk itt, hogy hajtsuk vég­re, amit kell, ne akarjunk olyan módon dolgozni, élni, gyarapodni, ahogyan sze­retnénk, mert megtiltják a mi jól felfo­gott érdekünkben. 1990 tavaszán, ahogy melegszik az idő, föl kéne engednie az emberek érzelmeibe került fagynak, és pártpolitikai érdekektől függetlenül is beszélni, vitázni, építkezni kellene. Ma az értelmiségnek abban kell segíte­nie az egész társadalomnak, a munkába, megélhetési gondokba belefeledkező, tíz­ezreknek, százezreknek, millióknak, hogy mindenki számára világossá váljon: olyan időket élünk, annyi szép remény van előt­tünk, annyi értelmes tennivalónk van, mint amennyit 1947 tavaszán hinni lehe­tett! Most is hinni kell: birtokba vesszük az országot! A falvakat, a városokát, az intézményeket, a jól termő földeket. Sa­játunkként óvjuk a folyóvizeket, az erdő­ket, a védelmet nyújtó hegyeket. S ehhez a birtokbavételhez kell az értelmiség se­gítsége: hogy sok egymással versenyző gondolat ismeretében megbeszélhessük, mi az, amit ma, 1990 tavaszán feltétlenül meg kell tennünk, mi az, amit önnel jö­vőre, hogy bizonyosak lehessünk a gyö­keres változásokban, hogy az új magyar élet megteremtésében résztvevők, fősze­replők vagyunk. Tisztázzuk, milyen állam- polgári jogaink, új honpolgári lehetősé­geink garantálják a közös cselekvés ér­vényességét. önkormányzat teremtés dol­gában, földtulajdonlásban is, szolgáltatá­sok átszervezése ügyében is, meg új vál­lalkozások, új iskoláztatás, szakképzés jö­vőjében is. Immár nem divatos sláger­fogalmakkal takarózva, de a hétköznapok konkrétságában beszélve. Mit kell tenni itt, hogy jó utak, tiszta kutak legyenek? Mit, hogy működő szolgáltatások terem­tődjenek és virágzó kertek, kisüzemek ígérjenek biztos megélhetést, polgároso­dást, gyarapodást. Milyen szövetkezet szolgálja holnap az érdekeinket, és milyen nem? Hogyan lesznek jó legelők? Milyen összefogással szervezhetünk ter­melési, feldolgozó rendszereket, hogy a málnát, a tojást, a sertéshúst egyaránt magunk hasznára adjuk el a hazai és külföldi piacokon, ne mammutcégek hasz- I nára. Hogy lehet hűtőházhoz, vágóhídhoz, ' üzemhez tőkét szerezni? Milyen iskolát, f milyen kultúrházat, milyen dalárdát kéne | létrehozni magunk és gyermekeink érdé- | kében? Egyáltalán: falut, tanyát, várost | milyen rnódon teszünk alkalmassá arra, hogy a‘ XX. század végére az állampolgá­rok természetes módon saját településű- I kön dolgozzanak, boldoguljanak? S ép- | pen, és csakis ott, szeressenek élni! Ugye belátható: ezekben a kérdésekben | már réges rég nem elég budapesti, salgó- I tarjáni szakértelem, a központi vezénylés, | a jó kerettörvény ígérete, a banki finan- | szírozás reménye; a részvétel lesz meg- | határozó! Felelős vita, eszmecsere után i felelős konkrét döntések, cselekvések! Eh- | hez kell önbizalmat teremteni, hogy a | magabiztos állampolgár-személyiségek sa- | ját ügyükként dönthessenek legfontosabb I ügyeikben, és éppen ezáltaj legyenek tér- | mészetes módon hazafiak, magyarok, pol- I górok! Ebben a folyamatban kell segítsen | az értelmiség! Hozzunk létre új magyar | műhelyeket, szellemi centrumokat, ame- | lyek egy-egy térségben megszerveznék, ta- | lálkoztatnák a gondolatokat és a hétköz- 1 napok tennivalóit!­Salgótarjánban, Nógrád megyében, ilyen | szellemi központ lehetne a Palócföld fo- | lyóirat köré szerveződő magyarság-műhely, | nemzetijövő-társaság. összegyüjthetné, | mozgósíthatná a közhasznú munkára, cse- 1 lekvésre jelentkező értelmiségieket. Or- | vost, tanárt, írót, mezőgazdászt, politikust! I S a jelenlétünk, szellemiségünk fedezeté- | vei gazdálkodva valósulná meg a halaszt- | hatatlan helyi változtatás, a közösségek | újraélesztése. | Március eszméit munkával, összefogással | kéne ébren tartani, mért az idő sürget, ta- | vaszodik. Erdős István ződik. Én 57 éves vagyok, ez a legfiatalabb korosztály, akik még beszéljük á szlo­vák nyelvet. A fiamék értik, de nem használják, az uno­kám pedig már egyáltalán nem. Az óvodában heti két­szer 25 perc jut a szlovák nyelv oktatására, ami önma­gában is kevés, úgy meg az­tán nem is ér semmit, ha otthon sem használják. A luc- falvi általános iskolában ok­tatnak szlovák nyelvet, de az innen elég nehezen köze­líthető meg. Ezért inkább Nagybárkányban, Pásztón, Salgótarjánban tanulnak a gyerekek, ott pedig nincs ilyen foglalkozás. Ez züllesz- ti szét a falut. Nem alakul­nak ki kiskorban a közössé­gek, nem játszanak együtt, nem is ismerik egymást. — Mikor volt , itt-;'igazi ün­neplés? —ri. A háború. előtt min­dig megtártotfük má'r'cSus 15-i ünnepet, egy 1,1. világ­háborús emlékművünknél. 'Ugyanolyan- ünnepi vélt min­dig nekünk is,- rntht a ma­gyaroknak. A’ háború után az iskolában emlékeztünk, de a körzetesítéssel ez is megszűnt. — A szlovák ünnepeket megtartják?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents