Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
Nem támo Nógrád Megye Tanácsa, a közelmúltban elfogadta 1990- re szóló költségvetését. Történetesen éppen az új keletű magyar kultúra napján. Ahogy az ember a költség- vetést böngészi, erősödik, benne a gyanú, lehet, hogy a jövőben tényleg csak egyetlen napon lesz kultúra, a többire ugyanis nem jut pénz. Az elvaduló közállapotokat tekintve, magam részéről inkább az egyetlen napra szűkített magyar kultúrától tekintenék el szívesen, a maradék 364 nap kulturáltságának reményében, de hát ez magánügy. Korántsem az maga a költségvetés, amit természetesen sokféle szempontból lehet vizsgálni. Mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy tökéletesen megfelel a kor átmenetiségének, tehát krí- zisköltségvetésröl van szó. További ismérv lehetne, hogy mennyire őszinte és nyílt, mennyire feszültségcsökkentő vagy -növelő. Bizonyos alapelveket tekintve, említendő, hogy a költség- vetés átmenetiségében nyílt, teret ad az önállóságnak, a helyi kezdeményezésnek, teljesítőképességre - ösztönöz. Miután e három modern alapelvet a költségvetés fölvállalta, alapkérdés, hogy a megvalósulás során mindezekre milyen lehetőséget nyújt? Lássuk ezt most a kultúra példáján. Régen hangoztatott alapelv a prioritás kérdése. Ha megnézzük, a kultúra szférájában hogyan érvényesül a prioritás, a költségvetésben, a következőket látjuk. Itt egyedül a közoktatás szerepel, természetesen jogosan. De mi van a többi területtel (tudomány, művészet, irodalom, zene, köz- művelődés). A választ a költségvetés sommásan a nem támogatott kategóriába sorolással adja meg erre a kérdésre. Azaz. az 1988-as, illetve ’89-es évet ismeri el pénzügyi tekintetben bázisként, és nem veszi figyelembe az azóta bekövetkezett inflációt, árnövekedést, a működési költségek emelkedését, és a bérfejlesztést is saját hatáskörbe utalja. Mi következik ebből'’ Elsősorban az, hogy itt nem prioritásról, hanem kizárólagosságról van szó. És ez alapvető tény. Valójában lehetetlenné tesznek intézményeket és tevékenységi területeket. Ezt ugyan nem mondja ki kerek perec a költségvetés, tehát a nyíltság önmaga által felállított elvét sérti meg. Nézzük ezek után, milyen megoldást javasol a közművelődési intézményeknek? Először is azt, hogy gazdálkodjanak takarékosabban, Ez — ha csak egy feltételt, az inflációt vesszük figyelembe — nem orvoslat. A költségvetés másik javaslata, hogy küldjön el embereket. De hát milyen emberek dolgoznak ezen intézményekben? Mindenekelőtt szakemberek, például muzeológusok, levéltárosok, népművelők, és így tovább. Ha őket elküldik, az intézmények megszüntetik tevékenységüket. A másik foglalkoztatottsági kört az alacsony nyugdíjasok, a szakmák „segédmunkásai'' alkotják, többnyire nyugdíjas ' értelmiségiek. Velük kapcsolatban két kérdés merül fel. Az egyik, növeljük-e az értelmiségi munkanélküliséget? A másik: további körbe tartoznak többek között a múzeumi teremőrök, más kiegészítő munkakörökben dolgozók. Ha őket elküldik, megint az intézmények működése kerül veszélybe. Mindezen felül itt a szakszervezet állásfoglalása, amely arra ösztönzi az intézményvezetőket, hogy éppen e rétegeket ne tegye ki az utcára. Tehát a működés során arra az alapvető _ kérdésre, hogy a fenntartó tanácsnak milyen típusú intézményre van szüksége, és azt milyen formában akarja fenntartani, nem ad világos választ a költségvetés. Mert az jelen helyzetben kissé cinikusan hangzik, hogy oldják meg mindezt az intézmények vezetői. A további következetlenség abból származik, ha ilyen egyenletet állít fel a költségvetés: van az oktatás és van a többi kulturális ágazat. Ebből ugyanis az következik, hogy a kulturális tevékenységet, mint folyamatot megakasztjuk, csak az iskola működik majd úgy ahogy, és a többi tevékenység elsorvad. Ez pedig — szélesebb értelemben — a történelemfelfogás most se magas színvonalát tovább rongálja, a fiatalok és a felnőttek körében is fontos érzelmi hatások a művészetek „besorolt” helye miatt megszűnnek létezni, mindezt pedig valójában egy vagy több generáció szenvedi meg. Tovább nő a személyiséghiányos emberek köre, növekednek az egyéni és társadalmi identitászavarok, amelyektől máris szenved az ország, tovább erősödnek a történel- mietlenség légüres terét már most is mind erőszakosabban kitölteni kívánó „ordas eszmék”, a lassan mindent elöntő demagógia és vészes intolerancia. Mindez már napjainkban is az instabilizáció tényezők közé tartozik, a hangos pártcsatározások mögöttes tartományát jelenti. Ha mindehhez hozzá vesz- szük a helyi intézmények állapotát, a még létező helyi kezdeményezések körét, azt kell látni, hogy a költség- vetés sommás kizárólagossága tönkreteszi azon helyi törekvéseket is azzal, hogy diferenciálatlanul „intézkedik”. Ez tehát nemcsak krízisköltségvetés, hanem következetlen is. Arról már nem szólva, hogy minden, a kulturális területre vonatkozó korábbi megyei döntés ezzel automatikusan érvénytelenné válik. Tehát, a költségvetés nem kultúrabarát. A kérdés mindössze annyi, a régió gazdasága megfelelő kondícióban van-e ahhoz, hogy újabb szponzorálási módszerek alkalmazásával, hosz- szabb távon saját érdekében is, enyhítsen a jelen helyzet gondjain, ezzel is mérsékelve a kultúra süllyedésének várhatóan meggyorsuló folyamatát. Lassan ugyanis nem lesz hová süllyedni. Márpedig korántsem csupán az üres zsebű, hanem — részben ezzel összefüggésben — az üres lelkű tömegtől lesz ok a félelemre. T. E. i lumniwn " ■»» ... w ................... ........ S zalay Ferenc: öregember szekérrel CSÓK ISTVÁN j AZ ÉLETÖRÖM FESTŐJE aáj. Szorongásos, gondter- 1 helt napjainkban rit- I ka a felszabadult derű néhány pillanata. Ilyen percekben részesít ma is Csók István, a modern magyar festészet klasszikusa, ha képeivel bárhol találkozunk. A 125 éve, 1865. február 13-án, Sáregresen született, matuzsálemi életkort megért Kos- suth-díjas, kiváló művész, a kortárs festészet egyik legvonzóbb egyénisége, aki nyílegyenesen felfelé ívelő pályáján mindig ember tudott maradni. A siker, a nemzetközi hír sohasem kábította el, a művészet szolgálata volt fő célja a haláláig. Az „életörömnek, a szív és szellem derűjének és az érzékeknek, e pogány szentháromságnak" volt korszerű szószólója minden művében. A falusi molnárgyerek túláradó temperamentuma, kirobbanó tehetsége hamar utat kért. Tehetsége már az akkori képzőművészeti főiskolán, a Mintarajziskolpban jelentkezett, ahol Székely Bertalan és Lotz Károly növendéke volt. Tudását, mint sok kortársa, a müncheni festőakadémián fejlesztette tovább. 1880-ban Párizsba utazott, a Júlian-akadémiára vették fel. A francia fővárosban ismerkedett meg az új irányzatokkal, de őt is, mint Ke- let-Európából jött kortársait, nem az impresszionisták művészete ragadta meg, hanem az a csillogó, ezüstszürke derengés, amely Bas- tien-Lepage képeit jellemezte. Előadása a „finom késői naturalizmus” hatása alatt gyöngyházfényűvé vált, a körvonalak erőteljes hangsúlyozásával. Korai remekei, a Krumplihámozók és az Űrvacsora (1890) a Párizsi Szalon nagy aranyérmét, 1894- ben pedig Bécsben az állami nagy aranyérmet nyerték el. Ezután tanulmányutat tett Itáliában. A velencei festők ragyogó színessége felszabadította, palettája a századforduló után felélénkült. Hazatérve a nagybá- nvi festőcsoporthoz csatlakozott, a népies életkép témáihoz tért vissza. Ekkor keletkeztek sokác tárgyú képei, melyek felszabadult színességükkel festészetét a Fauve-ok (Vadak) törekvéseihez közelítették. Csaknem egy évtizedre visszatért Párizsba. Itt festette 1910-ben saját művészetében és a modern magyar festészetben egyaránt korszakalkotó képét, a Tulipános ládát. Életművének magas színvonalú, bensőséges családi örömét sugárzó képsora, a Züzü- sorozat az első világháború körül készült, a budapesti lakása ablakából festett, madártávlatból megörökített utcaképekkel együtt. Csók festészetének jelentős vonulatát képezik aktképei. Egészséges érzékiség, a női szépség iránti mély hódolat árad artisztikus, színpompás képeiből, melyek a két világháború közti nagy- polgárság körében nagy sikert arattak, virágcsendéleteivel és tájképeivel együtt. Tájképei közt kiemelkedő helyet foglal el a pogány életörömöt sugárzó Amalfi (1937), a Keresztapa reggelije (1932) pedig a békevilág egy darabja, búcsú a polgári tegnaptól. Felfedezte a Balatont is, figyelmét lekötötte a fények, párák, színek változó játéka a vízen (Szivárvány a Balaton felett, 1930). 1923-tól 1932-ig a Képző- művészeti Főiskola tanára volt, de képei a Horthv-kor- szak vezető körei számára tűi modernek voltak, ezért nyugdíjazták. A felszabadulás után, a tiziani korban levő festő jelentőségéhez méltó elismerésben részesült, Kossuth-dí- jat, Népköztársasági Érdemrendet kapott. 1949-től 1961- ben bekövetkezett haláláig ő volt a Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke. A koalíciós idők viharosan szervezkedő, egymás ellen hadakozó művésztársadalmában megfontoltságáért, józan emberségéért a szakma tisztelete és szeretete övezte. Látásának romlása miatt ekkor már alig vette kezébe az ecsetet. Utolsó jelentős műve az 1951-es Béketriptichon. A modern magyar művészetben ő képviseli leginkább a franciás szellemet a hazai táj ízeivel átitatva. Megvalósította munkásságában azt, amit példaképeiben Párizsban annyira csodált: „Felismertem az ifjú francia művészgárdát (a Vadak): Matisse, Maurice Denis, van Dongen, Vlaminck, Derain törekvéseit, kik a legmagasabbat a művészetben — önmagukat adták.” B. I. Tehetséges diákok Nógrádban IRODALMI EMLÉKEINK Madách-pályázat előiskolája A Magyar Irodalomtörténeti Társaság nógrádi tagozata és a Nógrád Megyei Pedagógiai Intézet múlt év áprilisában pályázatot hirdetett középiskolások részére ,,Irodalmi emlékeink” címmel, tájékoztató ajánlásokkal ellátva: gyűjtő-feldolgozó munka, önálló, eredeti alkotásra. műelemzésre ösztönözte. A pályázat célja — az irodalmi hagyományápolás mellett — az volt, hogy lehetőséget kínáljon, teret adjon ifjú érdeklődők, kutatók irodalmi próbálkozásainak. A jeligés pályamunkákat 1989. december 10-ig kellett leadni, az eredményhirdetésre idén január 26-án, a Madách-emléknapon, az irodalomtörténeti tagozat közgyűlésén került sor. Miként azt már korábban röviden hírül adtuk, összesen 18 dolgozat került a szaklektorokból, pedagógusokból, a meghirdetők képviselőiből álló lektoráló- és , bírálóbizottság elé. Az eredmény kihirdető napon tíz fiatal vehette át a megérdemelt díjat. A gyűjtő-feldolgozó kategóriában az első díjat a „Megtartó Hagyomány” — Az emberi élet fordulópontja, temetkezési szokások Terestyén” című pályamunka írója, Marosi Judit, a balassagyarmati Szántó Kovács János Gimnázium tanulója vette át. Dolgozatában a halál előjeleinek tartott hiedelmektől, a halott felkészítésével, ravatalozással, temetéssel kapcsolatos szokásokat követte végig a helyi hagyományokban. Érdekessége még, hogy a pályázó egy népi verselőt is felfedezett. Gyurkó Szilvia, a salgótarjáni Táncsics Mihály szakközépiskola diákja „Népköltészet és szokások Mátraalmáson” című munkáját második díjra értékelték. Két harmadik díjat adott ki a bírálóbizottság: Gréczi-Zsoldos Enikő „Régi szalmatercsi lakodalom” és Pásztor Angelika—Hídvégi Kinga „Pásztó története” (a pedagógiai intézet különdíja) című pályamunkákra, mindannyian a Szántó Kovács János Gimnázium tanulói. Az önálló eredeti alkotás kategóriában „Befizetek egy középkori útra,” tréfás útirajz, Heinz Frigyes Ferdinand, a salgótarjáni Bolyai János Gimnázium diákjának pályamunkája nyerte el az első díjat. Munkája igazi diákhumor, önironizáló hajlammal, látásmódja groteszk, de eredeti. „Az idős emberek nem öreg felnőttek” — Mit adhat egy város (szociográfi- kus esszé a balassagyarmati szeretetházról), Kádár Viktória, a Szántó Kovács János Gimnázium tanulójának dolgozata második díjat kapott. Megosztott harmadik díj átadására került sor: Kukucska Bernadett (Szántó Kovács János Gimnázium) „Álmodj szépeket barátnőm” novellája, valamint Pál Andrea (Bolyai János Gimnázium) „Ö” című versei között. Műelemzések kategóriában első és második díjat, a zsűri nem adott ki. A két harmadik díjas Kiss Anita (Táncsics Mihály szakközépiskola) Szécsény szülötte, Komjáthy Jenő életművét, és Szabados Mónika (Madách Imre Gimnázium) Madách Imre Csák végnapjai című drámáját elemezte, s ezzel elnyerte a Nógrádi Történeti Múzeum külön- díját. Az irodalmi pályázat szakmai értékét dr. Kerényi Ferenc, a nógrádi irodalomtörténeti tagozat társelnöke foglalta össze. Kifejezte a meghirdetők, pedagógusok, irodalmárok azon véleményét is, miszerint a pályázatot rendszeressé kívánják tenni, hiszen a Madách-pályázat olyan előiskolája is lehet, amelynek résztvevőivel majdan a felnőtt pályázók körében is találkozhatunk. Nem támoaatott kateaóriák
