Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-07 / 32. szám

Segítő kéz Kínzó magány helyett közösségben A 800 méter bosszú. 172 méter magas Yokohama Bay Bridge. A világ második leg­hosszabb drótköteleken függő hídja a Daikoku és a Hontnoku mólókat köti ösz- sze.­Nagycsalád Qz ovodaban... Sokan irigylik az apróságokat és akadnak szép számmal, akik nem. Az utóbbiak az óvodai oktatás hangsúlyossága miatt fejezik ki rosszallásukat, nem­tetszésüket, mondván: túl sok a foglalkozás, olykor merev a napirend és háttérbe szorul a szabad játék. Az előbbi mintha már az iskolai tanórák előírássze­rű előzetese lenne, és ami elfogadhatatlan: idegen et­től a korosztálytól. Leginkább az óvónők ér­zékelik a természetesebb, családiasabb óvodai légkör hiányát, de szerencsére van ellenpélda is, a „kevésbé direkt” nevelés módszerei­nek a kipróbálására: A salgótarjáni 15. számú óvodában a múlt év szep­temberétől működik az úgy­nevezett vegyes csoport, melynek sajátosságaival dr. Csongrádv Béláné vezető óvónő ismertet meg. — Huszonegy kisgyerek jár ebbe a közösségbe, 3—7 éves korúak, különös „is­mertetőjelük”, hogy testvé­rek, barátok és szomszédok. Aki ismeri a gyerekeket, érti, milyen sokat jelent szá­mukra, hogy az új környe­zetben sem kell megválniuk a „párjuktól”. S ez a ked­vezmény rögtön érezteti a hatását; mert itt a beszok- tatással sajnos velejárónak mondott rendszeres reggeli sírás-rívás ismeretlen, akár­csak a nehezen oldódó, nap­közbeni szorongás-szomorko- dás. A gyerekszerető felnőtt adhat ésszerű magyarázatot minderre, de érzelmei élén­ken tiltakoznak ellene, vagyis elfogadni, megszokni — igazából — ezt sohasem lehet. S .van még több hasonló jótékony velejárója is a ve­gyes csoportnak. — A teljesítménycentri- kusságot elvetettük, helyet­te mi az egyéni érdeklődést, kezdeményezést figyeljük, ösztönözzük. Rábeszélés he­lyett rávezetjük őket a gon­dolkodásra, s szinte észre­vétlen szereznek ismereteket. Természetesen ez a megkö­zelítés egészen más hozzá­állást kíván az óvónőktől, de még a szülőktől is. Kö­töttségek nélkül kell a kész­ségeket fejleszteni, a képes­ségeket kibontakoztatni. Ebben a korban a játék nagyon fontos, az önkifeje­zés és személyiségformálás eszköze lehet. Az idejárok gyakorlatilag azzal foglal­koznak, amihez épp kedvük van. A felnőtt legfeljebb in­dítványozhat másfélét, s abban mindig. azok vesznek részt, akik érdeklődnek. A többiek pedig a maguk vá­lasztotta elfoglaltságnál maradnak, ami legtöbbször azonos azzal, amiben a leg­ügyesebbek. S így könnyeb­ben juthatnak hozzá a si­kerélményhez, mely közis­merten a legcsodálatosabb képességfejlesztő, a komfort- érzés legfontosabb összete­vője. — Látni kell, milyen öröm számukra, hogy el­hozhatják a kedvenc babá­jukat, mackójukat. Van egy kis zsákjuk, amiben a fél­tett kincseiket tarthatják — sorolja a kedvező tapasztala­tokat a vezetőnő. Ha nincs visszafogott mo­zoghatnék, nincs féktelen duhajkodás, kiabálás sem, mely szintén elmondható ezekre a 3—7 évesekre. Fel­tűnik, hogy csendesebbek, mint a más csoportbeliek, de persze egészségesen élén­kek, jókedvűek. Ez a kép fogad a csoport- szobában is. Az egyik pici­ke, ki tudja hányadszor gya­korolja a mély légzést a „doktor bácsi” kérésére. A sarokban már kész az ízlé­ses, kipárnázott fekhely, melynek igazi rendeltetése mostanáig még ismeretlen. Az asztalnál pálcikatestű baba készül, apró kezek il­lesztik a törzsre a fejecs­két. Az óvó néni javaslatára fekete fonálból hajat is ra­gasztanak. .. A másik zugban a sár­kány elől menekülnek a fé­lénk, bájos királylánykák, Gergő elszántan készíti a legószigonvt, hogy megvé­delmezze őket. És most va­lami készül. Az óvónéni­anyuka tejfölöspoharakat rak az asztalra, fekete föld és magvak is kerülnek mellé. Nem nógat senkit, mégis egvre többen sompolyognak mellé, tekintetük csupa fi­gyelem, s egyre fogalma­zódnak a kérdések... A szomszédos asztalon ott a reggeli, Zoltán már evett, a többiek pedig, akkor fala­toznak (— persze van egy időhatár —), amikor meg­éheznek. .. — Mihalik — Kun Béla nyár derekán „költözik" A József Attila Művelő­dési Központ igazgatója az­zal a kéréssel fordult a Sal­gótarjáni Városi Tanács el­nökéhez, hogy az intézmény falán található Kun Béla- emléktábla más helyszínre történő elhelyezéséhez já­ruljon hozzá. Az indokolt kérésnek a tanács illetékesei eleget tesznek. Az emléktábla új helvszínének. illetve he­lyének kijelöléséről vár­hatóan a városi tanács vib júniusi ülése után szü­letik döntés, amikor napi­rendre kerül Salgótarján régi hely-, utca- és intéz­ményneveinek módosítása, illetve megváltoztatása. Salgótarjáni Városi Tanács VB meis-osztály Dr. Lakatos Judit osztályvezető Egy kisebb, vagy nagyobb közösség humanitása na­gyon sok tényező alapján megítélhető. Egyik legfon­tosabb az idős emberekkel való törődés, megbecsülé­sük, tiszteletük. A megbe­csülés egyik formája az idősek klubja, ahol a kö­zösség, az együttlét eny­híti a kínzó magányossá­got. Az idős, a munkában megfáradt ember számára a legnagyobb lelki trauma a magányos lélek . tipródá- sa. Szécsényben szeptember­ben új helyre költözött az idősek klubja, jobb feltéte­lek között, kényelmeseb­ben tölthetik csendes nap­jaikat az otthon lakói. Az új otthon elkészítésében, berendezésében a költség­vetési üzem, a tsz, az áfész, a téglagyár, a. Tüzép-te- lep, az erdészet, a háziipari szövetkezet — nagyon sok mellett segített. A tágas épületben 29-en találtak otthonra, közülük hárman csak hét végén mennek haza. — Mivel tölti napjait a nagy család? Erről Hajnal Józsefné, az otthon veze­tője így beszél: — Vannak, akik kézi­munkáznak. Többjüknek annyira rossz a látása, hogv nem tudnak olvasni, így a lapokból rendszeresen fel­olvasunk. Népszerű a tévé­zés. Az orvos gyakran meg­látogat minket, elbeszél­get a gondozottakkal, vála­szol a kérdésekre. Állandó vendégünk Fasching , Ká- rolyné, a könyvtár veze­tője. A művelődési köz­pont videofilmeket vetít. Az általános iskolások Vár- konvi Balazsné vezetésé­vel' műsorral kedvesked­nek. Hogy mennyire őszinték ezek az emberek, akkor ta­pasztaltam igazán, amikor belemelegedtünk a beszél­getésbe. Mindenkinek bőven volt mondanivalója. Egyé­ni sorsok, tragédiák, tartal­mas életutak, nehéz és még nehezebb életpályák bonta­koztak ki az emlékezés­Balesetveszély a Csizmadia úton Tisztelt Szerkesztőség! Hónapok óta őrzi álmát az egyre mélyülő gödörnek a Csizmadia út 58. sz. ház előtt, az úttesten egy elaka­dást jelző hivatalos karó, melynek méltóságát — o jelzőlámpáját — már ré­gen eltüntették. A csatorna- fedlap mind mélyebbre ke­rül, a lyuk tátong és egyre nagyobb a balesetveszély. Dr. Gajzágó Aladár Salgótarján, Csizmadia u. 62. ben. Az emlékképekben volt valami csodálatos azonos­ság: az élni akarás, a min­den tragédián felülkereke­dő vitalitás, a munka, az értékeink megbecsülése. — Én az alapító tagok kö­zé tartozom — tréfálkozott Hábel Bözsi néni, de a kö­vetkező pillanatban elko­morult az arca. — A töb­biek mind elmentek, ma­gáim maradtam azok közül, akik 1972-ben az otthon la­kói voltunk. Áldja meg a Jóisten azokat, akik lehető­vé tették és teszik, hogy mi itt lakhatunk. „Ezt föltétlenül írja meg” — mondták főbben is. — Otthon a négy fal vár rám. A férjem és a fiam meghalt — kesergett Hábel Józsefné. — Itt legalább emberek között vagyok, gyorsabban telik az idő. — Bizony, valamennyiünk­nek a legnagyobb baja, hogy fogytán az erő és egyedül vagyunk — így Kucsera Jánosné. — A fiam Pécsen, a lányom Dunaúj­városban lakik. Igaz, hogy havonta meglátogatnak, de mégis egyedül vagyok. — Azoknak a helyzete sem könnyebb, akiknek a gyermeke itt él Szécsény- ben. Menni kell a megélhe­tés után. Nem ülhetnek ve­lünk otthon — tárta fel az igazságot Zsíros Lajosné. — Este viszont együtt va­gyunk. Szita Andrásáé térítőt hímzett: — Ameddig dolgozni bí­rok, addig nincs baj. Min­ket a munkára neveltek, én is így neveltem' a gyer­mekeimet. — Nézze meg a kezemet, milyen kék. Megszédültem, elestem. Jártányi erőm alig van. Én egész héten itt va­gyok benn — mondta Szi­geti Ferencné. — Ügy látom, hogy az otthonban „nőuralom” van. — Tényleg kevés a férfi. Sándor János bácsi a kor­elnök, a 92 évével. Széles János rosszul lett és bevit­te a mentő a kórházba. Fi­gura János és Rektoriik István nemrég mentek ha­za — tájékoztatott Vincze Béláné, a területi gondozá­si központ vezetője. — Nem rossz itt. Nem kell otthon egész nap fű­teni, főzni, egész nap töp­rengeni, ecsetelte az ott­hon előnyeit Jánoska Ist­vánná, majd hozzátette: — Hét végén a lányom és a vöm gyakran meglátogat­nak. Kanyó Krisztina az uno­káiról, dédunokáiról lelken­dezett, Dudok Györgyné megerősítette azok vélemé­nyét, akik az otthon elő­nyeiről beszéltek. Ahány ember, annyi élet­út, annyi sors. Öröm, bá­nat, keserűség, siker, ku­darc övezte életútjukat. A munkában becsülettel meg­öregedtek, dolgoztak önma­gukért, családjukért, a tár­sadalomért. Kell, hogy érez­zék a feléjük nyújtott se­gítő kezünket... Sz. F. Fotó: Szenográdi Tamás Uram, érzem, hogy öregszem! Őrizz meg mindattól, ami miatt az öregeket • olyan nehéz szeretni. Őrizz meg a fecsegési hajlamtól! Ne engedd, hogy nekem a családban minden alkalommal és mindenhez hozzá kell szólnom. Segíts belátni, hogy néha talán nincs igazam. Szabadíts .meg attól a hiú törekvéstől, hogy én akarjam rendbehozni mindenkinek a dolgát, őrizz meg attól, hogy mindennapi életem minden apró-cseprő dolgával másokat untassak. Adj türelmet, ha mások panaszolják el nekem szenvedéseiket, de pecsételd le számat, ha én szeretném egyre súlyosbodó fájdalmaimat kiteregetni. Add, hogy ne legyek túlbuzgó! Gondoskodjam' másokról szívesen, de ne akarjak másokon uralkodni. S végül ne hagyj elmagányosodni, szükségem lesz néhány barátra, néhány jó barátra. De mindenekelőtt Rád van szükségem, formáld ki hát bennem arcodat! Ámen. (Egv NSZK-lapból kölcsönvette: N. Z.) Napi postánkból:

Next

/
Thumbnails
Contents