Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
IRODALOM Pogány rekviem Hargitai Gyula versei U argitai Gyulának egyet- len verseskötete látott napvilágot. Aztán elment, mielőtt még neve igazán ismertté vált volna a fogyatkozó érdeklődök körében. Annak idején leginkább a Mozgó Világ adta közre verseit, többen figyelni kezdtek rá, monológjaira, balladáira. Valami különös szorongás bujkált bennük, amire figyelt is, nem is az olvasó. Vagy nem eléggé figyelt. Pedig — utólag fájdalmasan tisztán látni — világos volt, a baj, a tragédia itt van a küszöbön. De hát, régen nem tudunk már igazán figyelni, s végképp nem tudjuk — elnézést a kifejezésért — szeretni egymást. Hovatovább már eltűrni sem. Itt jár-kel közöttünk a Gonosz, élet-hiány ruhába öltözötten. Mind többen jutnak el a végső pontra. Van, aki még vissza-vissza- tér, lidérces álmok gyötrik, tovább megy. Van, aki nem képes rá. Olyan ez, mint amikor az ember megáll a lengő hídon, lenéz a folyóra. Egyszerre csak úgy érzi, megindul vele visszafelé a híd, mind szédítőbben, mind megállíthatatlanabbul. Akkor már nem igazán játék a játék. Pedig nem a híd indul meg — azt legföljebb időnként fölrobbantják —, hanem „csak" optikai csalódásról van szó. Á folyó folyik tovább. Viszont az ilyesféle optikai csalódásokba is bele lehet halni. Az élet ilyen. A Héttorony Könyvkiadó gondozásában most jelent meg Hargitai Gyula Pogány rekviem című versgyűjteménye. Alig több mint félszáz vers, öt ciklusba jól elrendezve. Mányoki Endre írt kitűnő előszót a könyvhöz, amelyben emlékezik Hargitai Gyulára (1956—1982), miközben megdöbbentő erővel szól a kortárs irodalom állandóan növekvő veszteséglistájáról. „Nézem a névsort. A magam veszteséglistáját" — írja. — „Most éppen a háknál tartok. Hajnóczy és Hekerle között Hargitai (Haitsch) Gyula fejfája. Egyikük sem él már (?) De arcvonásaikat, jellemüket, személyiségüket le- törölhetetlenül ráírták arra a portréra, ami szembenéz velünk. És amivel nekünk is szembe kell néznünk. Mert ha (továbbra is) csak elhárítani vagyunk képesek, könnyen megeshet, hogy már nem lesz, amivel szembenézzünk, és nem lesz, aki szembenézzen velünk.” E sorok — költészettől függetlenül — mindennapjaink fenyegetően időszerű gondjára hívják föl a figyelmet. Farkasüvöltésnél is kísérte- tiesebb az a közéleti artiku- lálatlanság, ami már korántsem valamiféle esztétikai érzéket sért, hanem magát az embert pusztítja. Űgv tetszik, semmiféle kódex sem állíthatja meg azt az indulatomlást, ami fenyeget, a belső, erkölcsi gátta- lanság elképesztő méreteire utalva. |Tgyszólván az időszerűt*- íenségnek kijáró lomtárba kerül hovatovább az irodalom, a művészet, a kultúra, holott sohasem volt olyan időszerű, mint ma. Nem a költők miatt! Azok legföljebb meghalnak vagy elnémulnak az artikulálat- lanság viszonyai közepette. De hol lesz az emberi szó, az emberi arc, az emberi tekintet? Hol a szabadság, ami rend nélkül csak anarchiába fúlhat? önazonosság nélkül hogyan maradhat életben az ember? Lám, költői kérdéseket sorolok. Bár azt gondolom, korántsem csak költői kérdések ezek. Az életünkről van szó. Mit mond a költő? Hargitai Attila így sóhajt: „A felhőknek van igazuk, vándorolni kéne egy életen át”. Csakhogy mindannyian a felhők alatt élünk, s maga a költő is elvándorolt. Az ember azonban legalább vigaszt keres, ha már tűnőben a remény. Mányoki Endre, a társ így fogalmaz: „Mindenki, akinek az élete bár fiziológiai értelemben lezárult, ám szellemileg műalkotásfokiban reinkarnálódott, él. Nem gyakorlatilag és nem elméletileg, hanem valóban. Él, mert érthető. Él, mert megismerhető, átélhető, befogadható, sajáttá tehető vagy elutasítható. Csak az nem él, aki az életét nem képes (hajlandó) valamilyen formában közössé tenni.” A költő élete pedig akkor a közösségé, ha versei azok. Amelyekben mindent elmond, ami csak rátartozik, mert hiszen csak ez az, ami mindenki másra is tartozhat, aki képes észrevenni a legnagyobb csodát, az életet, az univerzum e legnagyobb — valószínűleg véletlen — csodáját, és hogy „fönt milyen nagyok testvéreink, a csillagok”. (Esti fények). IIargitai Gyula költésze- 11 te voltaképpen olyan kísérlet, amely mindannyi- unkat foglalkoztathat. Nevezetesen, az a kérdés, hogy kivel vagyok azonos? Asz- szociációi, lélekből kiszakadó versszövegei látomásai és végtelenül komoly tudatos „játékai”, balladái, monológjai kristálytiszta intel- lektualitás hordozói. A költő, aki tudja, hogy angyal- sírok a felhők. Szabályok négyszögében című versében pontos létállapotot rögzít: „Szabályok négyszögében álltam végig, eltörpült egyszer előttem egy aranymadár, bárányok közt farkasra leltem.” T. E. Folyóirat-tallózó Ügy látszik, vannak megszokhatatlan dolgok. Ilyen az is, hogy már hosszú évek óta egyre csökkenő reménnyel várjuk az új esztendőt. Milyen új esztendő vár a magyar művészetekre? Az irodalomra? A folyóiratokra? Egyelőre nem sok jót láthatunk, inkább a riasztó tények gyülekeznek. Egyre lehetetlenebb helyzetbe kerül minden művelődési intézmény és orgánum, s minden, ami közvetlenül kimutathatóan nem termeli a pénzt, csak viszi. Máris megszűnt az Űj Tükör című kulturális hetilap, amely pedig a színesképes hetilapok közül vitathatatlanul a legigényesebbként működött, s értéket közvetített. S hasonló veszély fenyeget más lapokat, folyóiratokat is. Néma csönd van e területen, vagy zavart magyarázkodásokat olvashatunk: felháborodott tiltakozásokat és változatlanul kioktató hangvételű hivatalos válaszokat, s mindezt a reform jegyében. Az elvek és a gyakorlat nemigen kerültek közelebb egymáshoz: miközben egyre csak az Európa-házról beszélünk, . mintha nem tudnánk, hogy Európa elsősorban kultúrát jelent. E zavart és zavarodottságot növelő helyzetről szól Vekerdi László esszéje a Liget téli számában. Eligazító már a cím is: Szólásszabadság, inflációval. Arról a furcsa helyzetről van szó, amelyben a megteremtett nyilvános szólásszabadság néhány hónap után nem örömet és felfokozott cselekvőkészséget hozott magával, hanem — Csoóri Sándor kifejezését idézve — fáradtságot, „fáradt forradalmat”. Vekerdi egyrészt a korábbi évtizedek cáfolhatatlan értékeire hívja fel a figyelmet, mondván, hogy ne mindent utasítsunk el, hiszen az irodalomnak például nem sivár, hanem inkább fénykora volt az elmúlt három évtized, másrészt arra figyelmeztet, hogy a szabadsággal visszaélni is lehet, s ez semmivel se jobb, mint a sajtószabadság hatósági korlátozása volt. A minőség eszméje, az erkölcsi elv nem fog önmagától érvényesülni, s ha nem „segítünk” neki, kaotikus lehet a helyzet. Ilyen segítő a Hitel, amely első teljes évfolyamát zárta, s most januárban némileg megváltozott külsővel és szerkesztőséggel kezdte az új évet a „független irodai-, mi, társadalmi, kritikai lap”. Második évfolyamába — bár még nem teljesbe — lépett a 2000 is, amelynek januárban a legizgalmasabb közleménye Vajda Mihály írása: A filozófus és a politika, amely Heidegger és Lukács György kapcsán elemzi a címben föltett kérdést. A konkrét anyag alapján merül fel a gond: lehetséges-e, hogy a filozófia az ördög cimborája? Hiszen Heidegger egy ideig kapcsolatban állt a nácizmussal. Lukács pedig mindvégig bolsevik, sőt — a cikk megfogalmazása szerint — sztálinista volt. Heidegger később kritikusan szemlélte korábbi önmagát, s „utolsó gondolkodói korszakában nem akarta már politikai eszközökkel megoldani az életkérdéseket”, Lukács viszont „művét tekintette eszköznek, amely csakis a mozgalom céljait kell hogy szolgálja”. Az 1945 után leghangsúlyosabban Lukács György által képviselt kulturális politika döntően hozzájárult ahhoz, hogy Márai Sándor mind idegenebből érezte magát, s 1948-ban az emigrációt választotta. 1989 nemcsak tragikus halálának, hanem művei hazatérésének esztendeje is. Könyveinek hazai kiadásáról ugyan még csak megállapodás született, de néhol már — folyóiratokban — találkozhatunk egy-egy írásával, s még inkább életművének elemzésével. Úttörő szerepet vállalt ebben a munkában az Életünk. A nemrég megjelent novemberi!!) szám — a 75 éves Határ Győző köszöntése mellett — Márai előtt tiszteleg egy összeállítással, amelyben Méliusz József verse, Habsburg Ottó, Po- mogáts Béla, Vatai László és Rónay László esszéi mellett összeállítást olvashatunk az író 1983-as naplójegyzeteiből. A Napló Márai egyik fő műve, s a megjelent kötetek Magyarországon gyakorlatilag hozzáférhetetlenek, akárcsak az író egyéb munkáinak nagyobb része. Ez a mostani szemelvény- gyűjtemény végre méltóan mutatja meg azt a szellemi és stiláris teljesítményt, amely nélkül csonka lenne a magyar irodalom. V. G. Ötágú síp Tépett zsoltár — méltósággal A nyugati magyar költészetről A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza Üntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván égyüttjáró megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava — legalábbis a legjobbaké — mesz- sze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, légyen lakhelye a szülőföldtől közel, vagy távol, költeménye éléven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA-ban levő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen o't<t is, ahogy 'itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóirá- tokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Falu- dy György (szüli.: 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921 —1981), de idevehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Os. Szabó Lászlóit (1905—1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben its kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mindahnyduk életműve monográfiát érdemelne. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad: a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre kerüld írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon indult — életpályák teljesedtek kit, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek — volt, ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál — Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Görnöri György — Cambridge, András Sándor — Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György — Toronto, illetve Montreal), mások munkásként, vállalkozóként, újságíróként keresték-ikere- sik kenyerüket, s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia stb. lírában. Többen közülük poéta doetusként művelik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jói eredménnyel. (András Sándor Mondolatok; Siklós István Csönd erdeje előtt; Vitéz György Missa Agnosti- ca; Kemenes Géfin László Fehérfólia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és vállfák nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem sízabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányosan” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igazi szólás, az önfelmutatás szellemhőjét és -energiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csdky Ágnes Mária (1918) és Mo- noszüóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Baku ez József (1929), a magyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Za- la Lajos (1930), az etnográfiára és sámániszti'kára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamennyire rokon vüilágú Készéi István (1935— 1984), aki egy párizsi hónaposszobában lehelte ki lel-, két. S hol van akkor még a folyóirat-alapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Báklich Gábor (1923) és Cso- , kits János (1928) — Csokisnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete —, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól is híres Szabó Ferenc (1931), a — sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929—1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és peformance szerelmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó ALpárnak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágines (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Siimándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mind-mind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyílván el fogja végezni, de addig is kötelességünk számba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sok száz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. Szakolczay Lajos L Henryk Berlevi: Mechano- faktúra kompozíció (1924) Avantgárd, konstruktivista lengyel és nemzetközi anyagot állít ki Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában a lódzi Múzeum Sztuki. A múzeumnak két jelentős gyűjteménye van. Az egyik a 20-as, 30-as évek lengyel művészetét öleli fel, a másik, a modern európai kollekció, amely a művészek ajándékozása révén jött létre, az 1930-as években. Számunkra mindkét gyűjtemény bemutatkozása rendkívül érdekes. A korai lengyel avantgárd azért, mert azt alig ismeri a magyar közönség. De még a kutatás se tud pélKonstruktivizmus Lengyelországból Kiállítás a Nemzeti Galériában dául arról, hogy a lengyel—magyar avantgárdkapcsolatok intenzívek lettek volna. Mégis, Kassák lapjában, a Mában megjelentek a lengyel lapokról szátó híradások, csakúgy, miint, ahogy a Biok, a Praesens, vagy a Zworotnica is közölte' magyar aktivisták írásait, grafikáit. A nemzetközi gyűjtemény pedig olyan művészek révén vonzó, mint Arp, Calder, Theo van Doesbuirg, Max Ernst, Léger, Picasso, Qzenfant, yagy a magyar származású Huszár Vilmos. Absztrakt festmények, grafikák, térkompozícióik, építészeti tervek, plakátok, dokumentumok láthatók a kiállításon. Jelentős, még a 60-as évek művészetére is közvetlenül hatást gyakorló alkotók — Strzeminstai, KobHenryk Stazewsky: Kompozíció (1930) ro, Stazewsiki — kompozíciói. ^ A lengyel avantgárd legfontosabb irányzata a konstruktivizmus volt; ennek sokszínű, sajátos változata a 20-as, 30-as években bontakozott ki. Ez az irányzat a ^nűvészet forradalmát a társadalmi for radalmi-sá ghoz hasonlította, azzal azonosította. A művészetet a társadalmi változások részesének, cselekvő tényezőjének .vélte. E felfogás ma már .illúziónak tűnik. Ám a művészetben ebből az utópiából ,nagy erejű művek és művészeti tények születtek.
