Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-20 / 43. szám

NÓGRÁDI TÁJAI Hí lesz veled kék galamb? ’’ . ' > •: ' • ■ ' ‘ / x 7 Szép gyermekkori em­lékeim egyike az édes­apámmal tett közös kirán­dulás. Most is szívesen gon­dolok arra, amit erdei út­jaink során láttam és hal­lottam. Édesapám egyre- másra mutogatta, az általa már korábban megtalált, erdeiszalonka- és császár­madárfészkeket. Ez idő táj Mátraszelén laktunk, így az idetartozó erdőrészeket lá­togattuk. Itt ismertem meg, az odúja közelében szóló kék galambot, amelynek mélabús hangja máig a fü­lembe cseng. Érdekesség volt számom­ra, hogy akkoriban sok fia­tal erdőrészben is voltak odvas fák. Amikor ezeket a fákat megkopogtattuk, az odúkból egyre-másra re­pültek ki fészkeikről a kék galambok. Sajnos, ahogy múltak az évek, úgy tűntek el ezek az ódon hangulatot idéző százados vén fákból álló szép erdők. Ezekkel egyetemben eltűntek a ga­lambok is, miután nem volt nekik hol költeniük. Ma már nincs, de akko­riban találtam olyan fát, amelynek három odújában, három madárfaj költött. Legfelül a seregély, lejjebb a kék galamb, legalul a macskabagoly. Mint madárbarát, már több ízben szóltam az erdé­szetek illetékeseinek, hogy hagyjanak meg, talán végső MB mmmbh menedékként, néhány od­vas fát a galamok részére. Válaszul azt kaptam, hogy a fakitermelés népgazdasági érdek... Volt, aki arra hi­vatkozott, hogy az ilyen od­vas fák már betegek és fer­tőzik a fiatalabb fákat. Más esetben azt mondták, hogy ütemterv van előírva, amit teljesíteni kell. Az utóbbit azért furcsállom, mert úgy tudom, az ütem­terveket is ember, vagy em­berek csinálják. Meg aztán emberség és jóindulát is van a világon. Vagy téved­nék? Én és mások, nem elle­nezzük a fakitermeléseket. De az erdészetek illetéke­seinek is tudniuk kellene, hogy a csemetésekbe, illetve sarjerdőkbe akkor sem költenek galambok és bag­lyok, ha azokba mesterséges fészekodúkat rakunk ki! A madarak nevében is kérem: hagyjunk nekik menedéket! Tűrjük meg őket és ne siettessük eltű­nésüket azzal, hogy elpusz­títjuk „otthonaikat”! Talán még nem késő! ☆ Korábban kaptam hírt, hogy a mátraszelei erdőré­szekben szól a kék, népies nevén vadgalamb. Először hitetlenkedtem, azért, mert a tavaszi érkezési idejük Bálint napja, illetve február közepe tája. De január 30- án én is elmentem és meg­győződtem róla, hogy a hír valóban igaz! A Cered köz­ségbe vezető út menti bük­kösben meghallottam a nyü- zuk-nyuzuk hangzású tűnő turbékolásukat. Hogy mi okozta a szoká­sostól csaknem egy hónap­pal hamarábbi érkezésüket? Biztosra vehető, hogy a ja­nuári enyhe, tavaszias idő­járás csalogatta őket ha­za Dél-Európából, tenger­parti telelőhelyeikről. Az is bizonyos, hogy nem hoz­tak tavaszt, hiszen az még messze van. Varga Ferenc Magányosan, rettegésben Elfeledjük lassan, milyen is az a vigasságos élet. Éhezzük a megértést, türel­met, s alig merem ki­mondani, a szeretetet. De van-e részünk benne legalább olykor-olykor? Vagy inkább azon vagyunk, hogy még inkább pokollá tegyük a másik életét? A salgótarjáni B. R.-né, mindennapjait megpróbál­ják azzá tenni. Az idős asz- szonv magányosan él vá­rosközponti földszinti laká­sában. Betegen, elesetten — s most már félelemben is. Valakik (bosszúból, tör­lesztésként, goromba vicc­ből?) pénteken éjjel betör­ték az ablakát. Az üvegtáb­lán kerek lyuk, hálóként körbefogva a repedések vo­nalaival, akár ha átlőtték volna. Szombaton éjjel vi­szont a bejárati ajtaján lévő levélbedobó lemezkéjét zör­gették. Moccanni sem mert a koros asszony, de hiába is bátorkodott volna kinézni, a tréfálkozók ugyanis el­szaladtak.- Sirósan csuklik a hangja, amint az újságírótól kér tanácsot. Mitévő legyen ? Kérhet-e védelmet a rend­őrségtől? Foglalkoznak-e ő- vele egyáltalán? Nyugalma, élete kinek fontos? S ha megírja is a feljelen­tést a rendőrségnek, békéjét elnyeri-e ■> általa? S attól, hogy rettegésben múlik min­den órája, kinek a leikébe költözik napsütéses derű? A kérdések állnak a leve­gőben. Ki tudhatna rájuk válaszolni? — sz. m. — Össznemzeti jelmezbál Szokványosnak igazán nem nevezheti senki az idei farsangot, s most il­lik csak rá igazán a jelző: téltemető... Fénypontja természetesen a nagy bál lesz, mely igazi össznem­zeti népi mulatságnak ígér­kezik: a parkettra kivo­nul majd’ minden létező párt, pártocska, s persze, nem maradnak otthon a párt-talanok és az örök té­továzók sem. Közeledik a nevezetes esemény, s a hétköznapok szokványosnak tűnő fel­színe alatt a hangulat egy­re pezsgőbb. S szinte biz­tosra vehető, hogy az el­ső bálosok már most lám­palázasak. A zajos előké­születeknek szem- és fül­tanúja lehet, aki még nem unja a kérők fontoskodá­sát, a készülődök hangos­kodását. Újszerű vonása a mos­tani farsangnak, hogy nem ajánlatos maskarát visel­ni, s hogy a szorongató szükség húzza a talpalá­valót. A táncrendet sem lehet különösebben meg­szabni, hisz’ nálunk még mindig divatos a „min­denki megy a saját feje után" módi. Nem kétséges: a bálki- rálynö-választás mindenkit próbára tesz majd, mert ehhez aztán a jó ízlés édeskevés. A pletykára éhesek is fenik már a fo­gukat: vajon kik lesznek azok, akik petrezselymet árulnak... Kiderül majd, de addig is a toalettel kell a leg­kevesebbet törődni. In­kább érdemes gondolat­ban végigzongorázni, kik a legesélyesebb, legráter­mettebb partnerek. Aztán kezdődhet... Ami még hátra van... Fő, hogy a jókedvünket, józanságunkat ne veszít­sük el, mert a magas tétű táncrendezvény bevétele nem úszhat el! — Azzal táncolunk át a jövőbe... (M. J.) Brinkmannék A kedd esti idill főhő­se, a tv révén családtaggá vált Brinkmann professzor- körül összecsapni készül­nek a magánélet hullámai. Klausjürgen Wussow a schwarzwaldi klinika mel­lett ugyanis több és hosz- szadalmas bírósági per­nek is főszereplője. Akivel hadakozik, nem más, mint a törvényes felesége, Ida Krottendort. A megcsalt és elhagyott asszony ugyanis nem hajlandó válni. És a volt férj nemcsak pénzzel és szép szóval, hanem per­rel is erősködik a házas­ság felbontásán. Ida asz- szony ellenperrel válaszolt. Ügyvédje szerint anyagi kö­veteléseket nem érint a do­log, egyszerűen még min­dig szereti a volt férjét. Wussow azonban már hosszabb ideje egy francia újságírónővel él, és ABZ Magazine tudomása szerint két gyermeket szeretne, de mindenekelőtt törvényes há­zasságot. A jövő? Ha betel­jesedik, amit a volt feleség jogi képviselője ígér, nos akkor nem reménykeltő. „Wussow már régen ga­lambősz öregember lesz, amikor még mindig csak epedezik a válásért.” És ráadásul most már Christa doktornő is kínoz­za. Bujákon, Bujákon sok szoknya van a lányon... Piriké néni babái l l——— ...... ........................................................................ 1 A község nevének hallatá­ra bizonyára mindenkinek először is a népviselet színes pompája jut az eszébe. Né­hány évvel ezelőtt Buják még egyike volt a leghíre­sebb nógrádi „viseletes” községeknek. Többek között Glatz Osz­kárnak, a jeles festőmű­vésznek is köszönhette or­szágos hírnevét, mert a fes­tészet számára felfedezte ezt a szép fekvésű falut. Művé­szi munkásságának jó részét itt töltötte, úgyszólván min­denkit lefestett, akit ecset­jére méltónak tartott. Ha Buják asszonynépe végképp „kifordul” a tarka népvise­letből, akkor sem enyésznek el a színek, a szépségek az időben, mert a képek meg­őrzik. Nem utolsósorban pedig él még egy asszony a falu­ban, aki a színpompás bujá- ki népviseletet megörökítet­te, a saját otthonában ren­dezett kiállítást. Ez a ma­gángyűjtemény hűen repre­zentálja a bujáki népvisele­tet és népszokást. Zsuppányi Ferencnével családias, szé­pen berendezett otthonában beszélgetünk erről a magán- gyűjteményről. — Hogyan indult a pálya­futása? — kérdezem. — Ennek bizony kicsit furcsa indítéka volt — kezd beszédébe Piriké néni. — Ugyanis évekkel ezelőtt nagybeteg voltam. Orvostól orvosig járogattam, siker­telenül. Mígnem egy orvos azt tanácsolta, fogjak vala­mi olyan munkába, amely­ben örömöm lelem. Ez je­lenti majd számomra egyben a gyógyulást is. Kicsit kétel­kedtem a mondataiban, de azért már hazafelé azon gondolkodtam, mi lenne ez a munka. Hirtelen eszembe jutott: mi lenne, ha hozzá­kezdenék varrogatni bujáki népviseletet. Ezeket babafi­gurák öltenék magukra, s lakásomnak egy szobáját er­re a célra rendezném be. Egyszóval a bujáki népvise­letet örökíteném meg, amely már akkor, 1981-ben is ki­halófélben volt. Amikor ha­zaérkeztem, közöltem fér­jemmel az orvos tanácsát, nemkülönben a tervemet is. — Hogyan fogadta férje ezt a csodálatosnak tűnő el­képzelést — faggatom to­vább. — Részletesen elmeséltem a férjemnek, aki figyelme­sen végighallgatott, majd így szólt: „Ezt verd ki a fejed­ből anyukám, úgy sem tu­dod megvalósítani! Hiszen, te csak kislánykorodban láttál bujáki népviseletet, amikor édesanyád varrogat- ta, készítgette a szoknyákat. Meg különben is, ehhez ren­geteg pénzre, időre, energiá­ra van szükség.” Én úgy ér­zem apukám, képes vagyok e feladattal megbirkózni — válaszoltam. „Jó, ha úgy ér­zed, akkor kezdj hozzá!” — válaszolt a férjem. (Mert bizony, mit sem adott vol­na, ha tényleg ez jelenti majd a gyógyulásom!) — Mi történt ezután? Hoz­zákezdett tervének megvaló­sításához? — Természetesen. Belülről valami azt sugallta, kezdjek hozzá, s aztán megy minden, mint a karikacsapás. De ez­után kezdődött csak a nehe­ze! Leültem, elkezdtem gon­dolkodni, felidézni emléke­zetemben, hogyan is nézett ki az a bujáki népviselet, amelyet édesanyám varrt an­nak idején. Majd tervezget­tem, utána nekiláttam var­rogatni. Hamarosan kész lett az első „művem”, amely egy nvoszolyólány volt. — A környezetében be­szélt-e valakinek a hobbijá­ról? — Áh, dehogy! — le­gyint. — Miért tartotta titkon? — Jómagam sem voltam biztos abban, meg tudom-e valósítani az ötletemet. Gon­doltam, ha már majd a gya­korlat igazol, úgyis elterjed a híre, mivel foglalkozom. Mert tudja, itt falun min­denki ismer mindenkit, fu­tótűzként terjed a jó és a rossz hír egyaránt. — Hogyan fogadták a fa­lubeliek magángyűjtemé­nyének a hírét? — Vegyes érzelmekkel. Volt, aki irigyelt, de voltak olyanok is, akik örömmel fogadták elképzelésemet, tá­mogatták a munkámat. Kisvártatva visszatér a „titoktartásra”. — Képzelje el, a testvé­remnek sem adtam tudtára, mit is csinálok. Hanem, ami­kor az egyik kedves falubéli ismerősömnél a lánya meg­látta az első munkám, rá­kérdezett: „Ki csinálta ezt a csodálatos, élethű bujáki babát?” „Zsuppányiné" — volt a rövid válasz. Na, ek­kor jutott tudomására a ter­vem, azután fejtettem ki neki bővebben, mit akarok, mihez is kezdtem. — A többi látogatónak mi­ként jutott tudomására gyűj­teménye? — kérdeztem to­vább Piriké nénit, miköz­ben lapozgatom a vendég­könyvet. A bejegyzések kö­zött látom Farkas Bertalan és Magyari Béla nevét. De van itt. kínai, dán, japán, holland, olasz, francia, auszt­rál vendégek kezétől szárma­zó beírás is. — Nem propagáltam kü­lönösképpen. Hiszen saját kedvtelésemből tettem, a gyógyulásomra, s nem azért, hogy én ebből meggazdagod­jak! — feleli. — Csupán szájhagyomány útján terjedt el ennek az állítólagos „mú­zeumnak” a léte. Az első csoportos látogatóim a helyi üdülőben pihenő vendégek voltak, akiknek a kultúros hívta fel a figyelmét. — Bizonyára voltak na­gyon kedves, emlékezetes vendégei. — Nekem minden vendég egyformán kedves. De azért megmaradt annak az auszt­rál hölgynek az emléke, aki évekkel ezelőtt járt itt. Ugyanis az ő keresztneve Bujáki volt. Már vissza akart térni a hazájába, ami­kor meglátta Magyarország térképén ezt a kis falut. Meghosszabbította a tartóz­kodását, Budapestről taxival jött le, tolmács kíséretével. A kíváncsiság hozta el Bu­jákra, amely az ő kereszt­nevével azonos nevet visel. Tüzetesen végignézte a „mú­zeum minden tárgyát”, majd egy mennyasszonyt ölelt ma­gához. Ezt vitte el a hazá­jába emlékbe. Még a taxi­ból is nagy boldogan inte­getett. — Milyen további elkép­zeléseket melenget? — te­szem fel az utolsó kérdést. — Szeretném tovább gya­rapítani ,a gyűjteményem. Sajnos, átmenetileg szüne­teltetni kényszerülök ked­venc időtöltésemet, mivel a férjem beteg. De ez nem jelenti azt, hogy ha bekö­szön egy vendég, akkor el­küldöm. Készséggel állok rendelkezésére. Remélem, a férjem hamarosan felépül, s én ismételten jókedvvel ne­kiláthatok majd a munká­nak. fogadhatom az érdek­lődőket. S. J. Híre jó a busa húsa? Annyi csodaszer vesz már körül bennünket — csoda, hogy még mindig halálo- zunk (vagy inkább az, hogy élünk?). Az egyik felröpí­tett szenzáció a busa. Ez egy közismert halféle. Ha­tása is közismert, de, hogy csakugyan hatásos-e? ...Mert ez a következő len­ne: aki megeszik évente 14—15 kg-ot belőle, azzal elkerülheti a szívinfark­tust, A halpiac bizonyítja a tétel igazát. Délelőtt már nincs egy deka busa se, el­fogyott kora reggel. Azt mondja az árus, amióta elhangzott a tévében a fent említett busareklánv azóta nagyon megnőtt a kereslet. Már annyi busa fogy, mint a pinty, illetve, mint a ponty, és ez nem kevés: heti 4—5 mázsa. Jó az ára is, élve 45, szeletel­ve 72 forint kilója. És mit mond az orvos- tudomány? Dr. Pártosfal- vi András belgyógyász ezt: — Nem valószínű, hogy a busa fogyasztása megelőz­né a szívinfarktust, bár tény, hogy a halhús egész­séges. Én inkább úgy gon­dolom, hogy prózai, anya­gi okai vannak a halvásár­lásnak... Dr. Gyepes Péter bel­gyógyász főorvos: — Csak akkor jelenthetnénk ki, hogy ezzel megelőzhető, ha biztosan tudnánk, hogy mi az érelmeszesedés oka, de nem tudjuk. Olyan ez, mint a Béres-csepp. Egy nagy reklám, és máris mindenre jó! Valamilyen hatása biztosan van a bu­sának a koleszterin-zsír- anyag-cserében, de, hogy ezzel megelőzné az infark­tust!?... Na, összegezzük! Egy biz­tos: amíg busát eszünk, addig nem cigarettázunk* addig nem iszunk, ezzel máris kisebb a veszély, hogy infarktust kapunk. Nagybecsű kollégám sze­rint tehát a busa fogyasz­tásának annyi köze van az infarktushoz, mint a Kal- mopyrinnek a fogamzás- gátláshoz... — dudellai —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents