Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
1990. FEBRUAR 17.. SZOMBAT Nix; KM) 5 Ipolytarnóc szenzációja: Európa legkomplexebb őskövületi leletanyaga A természet ritkaságaival gazdagon halmozta el megyénket, sokfelé „kócsagos” figyelmeztető táblák jelzik, hogy a térség természetvédelmi terület. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóságához tartozó ipolytarnóci természetvédelmi terület pedig egyedülálló Európában. A vízmosásokkal szabdalt, erősen tagolt, 1954- ben védetté nyilvánított 157 hektárnyi zárt dombvidék geológiai története és a jelenlegitől merőben eltérő egykori élővilága ezekben a tavaszt idéző napokban egyaránt vonzza a hazai és a külföldi látogatókat. A Föld újkorának miocén szakaszában érezheti magát az idelátogató. Az ipolytarnóci tengeri képződésű — felszínre bukkant — kőzeteket 24—21 millió évesnek becsülik. A kőzet-„sorok” főképpen az ezekbe zárt egykori élet nyomai, a kövületek egy csodálatosan szép földtörténeti múltat elevenítenek fel. Itt olyan tengerben képződött és szárazföldön keletkezett kőzeteket láthatunk, amelyek rendkívül gazdag, változatos életről és annak eltűnéséről tanúskodnak. ■— Hogyan várják az érkezőket, miként kalauzolják az idelátogatókat? Gregan Emil kirendeltségvezető válasz helyett azt javasolta: járjuk végig együtt a csodálatos utat. Mindent rögzíthetünk a természetjárásnak is beillő sétán. A község központjában tájékoztató tábla mutat kelet felé, a jobb sorsra váró téglagyár irányába. Arra van a természetvédelmi terület. A völgyön fölfelé haladva, a juhásztanyát elhagyva, dim- bes-dombos a terület. Feljebb érve már a környezet is változik, a kisebb fenyvesek zöld és a gyakoribb akácerdők barna tónusú hátteréből a nap sugarai által megvilágított nyírfatörzsek vakító fehérségükkel kápráztatnak el. Az idelátogatókat a most elkészült fogadócsarnokban, pontosabban: annak kupolája alatt fogadják és köszöntik. Az épület maga is különleges látvány. Itt lehet megvásárolni a belépőjegyeket és innen indulnak el túravezetővel az „évmilliók határköveivel” jelzett útvonalon, az egykori gazdag élővilágot felidéző, életjelenségeket őrző képződmények irányába. Kísérőnkkel a Borókásárok mentén folytatjuk sétánkat, ahol valójában kezdődik a látvány. A kirendeltségvezető szakszerű magyarázata szárnyakat ad képzeletünknek, megjelennek gondolati képeinkben az egykori hatalmas ősfenyők, a mocsárban „dagonyázó” orrszarvúk, a forráshoz siető madarak, patások és ragadozók. Kapkodjuk tekintetünket, nem szeretnénk lemaradni egyetlen igazi látnivalóról sem. — Itt a meredek partok kőzetlapjain kagylók, csigák láthatók — hívja fel a figyelmünket Gregan Emil. — Ezek a „makro” látnivalók, ez pedig itt egy kavicskonglomerátum — mutat egy olyan kőtömbre, mintha cementkötésű lenne. Elhaladunk a függőleges metszésvonalak mellett, melyeket hivatalosan törésvonalnak neveznek. A különböző rétegek változásából és az üledékből következtetni lehet a hatalmas hegyképző erők hatására. Feljebb láthatjuk azt a helyet, ahol a vulkáni törmelék, a riolittu- fa megóvta az életnyomos homokkövet a lepusztulástól. Túra vezetőnk újra megállít: — Itt egy vulkánkitörést idéző kövület van: a tufafalban elszenesedett famaradványok láthatók. A patakmederben csörgedező víz néhol szürke, van, ahol rozsdaszínű. Két-három helyen kis híd ível át a medren, innen már nincs távol az igazi látvány, amelyet a fölé épített védőház óv. Belépünk az ajtón, és itt tárul elénk teljes valóságában a kövületes képződmény, a „húszmillió évvel ezelőtt készült fénykép.” Az ipolytarnóci őslelet első tudományos kutatója Ku- binyi Ferenc földbirtokos, Nógrád vármegye országgyűlési képviselője volt, aki felismerte a lelet óriási jelentőségét. — A kovásodott fatörzs Ipolytarnóc jelképének és szenzációjának is tekinthető — mondja Gregan Emil, aki szakmáját tekintve erdész, a Bárna környéki erdők kiváló ismerője. — Az egész megkövült fenyőfából egykor 63 méter hosszú törzsrészt találtak meg, az élő fa magassága 92—96 méter lehetett. Itt a vulkáni működés vetett véget a nagyon gazdag természetnek, a leletekből arra lehet utalni, hogy a növényi és az állati élet pontosan egyidejű — magyarázza, miközben a kivilágított vitrinekben bemutatja a leleteket. A boltíves védőházban elénk táruló kép szinte templomi érzést ad, észrevétlenül — tájékoztat vezetőnk és a hatalmas „kőasztalra” mutat. — Ez a „kőszínpad” komplexitását tekintve, Európa hasonló leletanyagai között a legjelentősebb — állítja büszkén Gregan Emil. Itt minden lelet a keletkezési helyén látható, kivétel az a 15 ezer levéllenyomat, amely az itt élt 66 beazonosított növényfajra utal. A kivilágított — háttérben elhelyezett — színes diaráma fal szinte „elérhetővé” teszi a 20 millió évvel ezelőtti életet. A beállított fényforrások fokozzák ennek az érzetnek a hatását... Útvonalunk végcélja a védőház megtekintése. De, mint megtudjuk, a túraútvonalnak itt nincs vége, tanösvénnyel folytatódik... A Föld újkorának miocén korába vezető, élményt adó és fantáziakeltő sétánk ezzel befejeződött. Csodálatos föltörténeti ismerettel gazdagodva adjuk közre a látottakat és a hallottakat, melyet, így megjelenített csokorba nyújtunk át olvasóinknak. Rácz András Fotó: Bábel László így adózunk, de tisztelgünk az évmilliókat felidéző látványnak. A vitrinsor ősnövények levéllenyomatát őrzi: fenyők, páfrányok, babér- és diófafélék, platán-, tölgy-, pálmafák levelei láthatók. Sok kagyló- és csigakövületet, cápafogakat is bemutatnak. — Tizenegy állatfaj 1844 lábnyomát láthatjuk; ősemlősökét, ősmadarakét. Négy ragadozófaj, két páros ujjú patásfaj, négy madárfaj és orrszarvú járt ide vizet inni Útonjáró Hogyan alapítsunk hagyományt? Egy olyan rosszhangulatú forradalomban, mint amilyen ez a mostani minálunk, a kölcsönös vádaskodások idején, az adott szó becsületének teljes hiánya mellett, tehát mindenféle alkotói csend nélkül — vajon lehet-e hagyományt alapítani? Amilyen egy városi versmondóverseny. Amikor a verseknek nemhogy megjött volna — de tán’ éppen- hogy elment (átmenetileg?) az ideje. Zúgó ég alatt, alattomosan mozgó földbe lehet-e diófát ültetni, ez itt a kérdés... Csak a magam gondolatait azért nem tartom fontosnak, mert mások is mondtak véleményt a január vége felé Balassagyarmaton első ízben? (felújított) megszervezett és megrendezett középiskolás Madách vers- és prózamondóverseny értelméről. Nagy Ervinné balassis tanár, irodalomtörténész például már abban a levélben is üdvözölte a vers- és prózamondóversenyt, amelyben jelezte egyben — kikre lehet számítani január idusán, közvetlenül a Madách-év- forduló előtt! a nagy múltú gimnáziumból. Fontos lehet ez a néhány sor azért is, mert látszik belőle — ugyanaz a felismerés vezeti a sorokat, mint az a törekvés, amely létrehozni segítette a januári vers- és * prózamondóversenyt: új értékkel gazdagítani a várost, a diákság önmegvalósításában újabb alkalmat teremteni és végeredményben kapcsolódni az újra Balassagyarmatra került Madách-ünnepséghez minden esztendő első hónapjában, a költő születésének évfordulóján (1823. január 21.). Olyan iskola . lépett „szo- rítóba” a verseny megrendezésével, amelyik nagyobbrészt önmaga gondjaival volt eleddig elfoglalva: a Kereskedelmi és Vendéglátóipart Szakmunkás- képző és Szakközépiskola kezdeményezte a városi középfokú iskolák körében abban az esztendőben — és talán ez sem véletlen — a diákversenyt, amikor hosz- szú évtizedek után Salgótarjánból visszakerült Balassagyarmatra a Madách- ünnepség megrendezésének joga. Természetesen nem kizárva ebből a jelentősnek kötelezően megőrzött ünnepségnek a résztvevői közül másokat sem. Dr. Bacskó József, a kezdeményező iskola igazgatója körlevéllel fordult a város iskoláihoz január első felében, amelyben leírta mindazt, amit fentebb magam is megtettem (csak talán ő rövidebben szólt) hozzátéve a célhoz a szépjó szándékot is, miszerint mások is „részesítsék előnyben Balassagyarmat irodalmi hagyományait, az itt élt, vagy élő alkotó írók, költők műveit bármely korról legyen szó egészen napjainkig. . Iskolánként öt tanuló jelentkezhetett, s jöttek is hosszú idő óta újra a diákok; a verset, prózát mondók, talán egyedül a szakmunkásképző intézetiek maradtak távol, amit őszintén sajnált mindenki, de feltehetően a rövidre tervezett jelentkezési határidő zavarta meg őket. Érdekes azonban, hogy mégis mindenki egyszerű véletlennek (félreértésnek) tekintette a szakmunkásképzősök távol- maradását, tehát mindenki eleve úgy vette, hogy „majd jövőre, amikor még nagyobb, még szebb lesz ez a városnak tervezett, de iskoláinak tekintett verseny, itt lesznek ők is...” Diákság körében talán a helybeli családi ünnepeket rendező iroda tehetség7 kutató szándékú vers- és prózamondóversenye volt az utolsó hasonló rendezvény, amit még a régi művelődési házban rendezett,' hívott egybe Csikász István irodavezető, előadóművész és csapata. Akkor is feltűnt néhány tehetség, most is hasonló volt a helyzet, bár igaz az is, hogy a mezőnyben „tarolt” a Balassi Bálint Gimnázium gárdája minden helyezést elérve. A „nagytekintélyű zsűri" szinte már a jövő Madách vers- és prózamondóversenyének zsűrije — Oroszlánné Mészáros Ágnes könyvtár- igazgató (maga is régi előadóművész) és Tibay András általános iskolai igazgatóhelyettes és versmondó előadóművész és mások személyében. Maga a zsűri nem iskolákat és nem személyeket értékelt. Kizárólag a teljesítményre ügyelhetett, amikor számokat (indulási-sorsolási „rajt- számokat”) figyelt, először szinte a neveket nem is nézve. A tapasztalatok jók, a fellépő diákok között jó néhány valódi képességű, tehetséges fiatal tűnt föl, a velük törődés mindenképpen az a feladat, amelynek megfelelni elsősorban az indító iskola és az ottani (mindig háttérben maradó) pedagógus tudhat. Különösen, ha mint most először — ezek a diákok Madáchhoz kötődnek, a város művelődési életének új hajtású megnyilvánulásaként külön rangot kapnak, ha szabad ilyet mondani egészen fiatal' emberek esetében. De hát a város! A felpártolás legfőbb kerete még a jövő lehetőségei között van. Megírtam máshol, most is megismétlem: első alkalom volt, hogy már Komjáthy Jenőtől, a múlt század tragikus-nehéz, de egyé- nített sorsú költőjétől, aki maga is kötődik a városhoz — nos, hogy tőle ketten is mondtak már verset! Régi színpad körül csellengő vagyok magam is, ez Volt az első alkalom, hogy szülőföldjén, Nógrádban diákok egymástól függetlenül, másoktól nem vezérelten Komjáthyt választottak. S ha csak ez lenne az eredmény... Közrejátszik ebben természetesen az a jó tény is, hogy nemrégiben a Szépirodalmi Kiadó talán valóban utolsó áldozatot hozva (mostanra meghatároz mindent az anyagi) megjelentette azt a könyvet, amelyben Komjáthy valamennyi verse és prózai írása helyet kapott és amelynek bevezető tanulmány-előszavát Rába György írta. A hagyományok tehát valahogy így keletkezhetnek. Akár Madáchról, akár Kom- játhyról lett légyen szó... Valaki, valamikor elkezdte, elkezdi. És akkor még ott a sok értelmes lehetőség a Madách vers- és próza* mondóverseny és a helyben jó tíz éve működő Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaság alkotói közössége között. És akkor még ott a lehetőség, hogy a januári balassagyarmati Madách-ünnepség valóban városi szintű ösz- szefogást testesítsen meg, amikor talán egyszer újra Madách Társaság (megszűnt 1944-ben!) koordinálja a város jelenleg, időnként egymás mellett és néha bizony egymás nyakában, egymás eseményeire torlódva megjelenő rendezvényeit. S hiába nem kedvez a kor. Olyan ez így (ma), mint amikor diófát ültetünk. Arról a suhángról mindig tudhatjuk, hogy nekünk nem hoz igazi nagy termést, nem ad árnyat. Mégis tele van vele a föld. T. Pataki László
