Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
4 NOÍiUAI) 1990. FEBRUÁR 17„ SZOMBAT Napi postánkból Mi is elhatároljuk magunkat! A salgótarjáni evangélikus egyház is megtévesztőnek tartja a Hazafias Választási Koalíciónak a NÖGRÁD február 7-i számában megjelent sajtóközleményét, amely szerint az egyházi szervezetek is támogatnák a HVK jelöltjét. Miután Nógrád megye 1. sz. választókerületében az evangélikus egyház részéről a salgótarjáni evangélikus egyházközség az illetékes, anélkül, hogy más választó- kerületek ügyeibe bele kívánnánk szólni, a magunk területére nézve, az alábbiakat közöljük: A magyarországi egyházak és felekezetik vezetői nyilatkozatban foglaltak állást a választásokról és az egyház politikai szerepléséről. Fontosnak tartják, hogy híveik éljenek állampolgári jogaikkal, és részt vegyenek közös jövőnk formálásában. Ugyanakkor azonban nem helyeslik, ha lelkipásztorok részt vesznek a konkrét párt- politikában. Ezt csupán magánemberként tehetik meg. Ennek megfelelően az Evangélikus Egyház Országos Presbitériuma olyan döntést is hozott, mely szerint, ha eg.y lelkész képviselői megbízást vállalna, úgy annak időtartamára lelkészi szolgálatáról le kell mondania. Fentieket az egyház szolgálatának mibenléte indokolja. Az egyházak és lelki- pásztoraik feladata ugyanis az, hogy pártpolitikai nézetétől függetlenül mindenki számára felkínálják az Istenben való hitnek és az egyházhoz tartozásnak a lehetőségét. Ezért az egyházak csupán arra szorítkoznak, hogy felhívják híveiket; „kísérjék figyelemmel az egyes pártok és jelöltek programját, magatartását, és mindenki lelkiismerete szerint döntsön.” Ezt a döntést semmiképpen sem akarják befolyásolni azzal, hogy bármilyen pártot, illetve jelöltet ajánlanának, vagy támogatnának az egyházak, mint szervezet. Mint a salgótarjáni evangélikus egyházközösség lelkészének, legfeljebb magánemberként állhat tehát jogom bármiféle jelöltet támogatni, de semmiképpen nem felel meg a valóságnak, ho'gy az 1. sz. választókerületben, mint egyház, támogathatnánk a Hazafias Választási Koalíció, vagy más párt jelöltjét. A fentiek alapján erre mód nincsen. Mindezeknek megfelelően, a Hazafias Választási Koalíció közleményétől a salgótarjáni evangélikus egyház- közösség is elhatárolja magát. Balicza Iván lelkész ÚJRA LESZ? Emlékek a vizsgarendszerről A pedagógiában is reform- szelek fújdogálnak. Végre kezdünk kimozdulni a holtpontról. A kivezető utat kutatóink a vizsgarendszer bevezetésében látják: vizsga általános és középiskolában. Tehát nincs új a nap alatt... Hiszen nagyanyáink, szüléink még megélték az efféle záró osztályvizsgákat. De hogyan is történt ez hajdanában? Ezt kérdezem néhány nyugdíjastól, régmúlt idők szemtanúitól. Kiss Istvánná, Chmely Anna és Chmely Jolán az acélgyári elemi iskolába jártak Salgótarjánban, valamikor a tízes-húszas években. Most nyugdíjas pedagógusok mindhárman. — A vizsgák mindig nagy izgalommal töltöttek el bennünket — kezdi Kiss Istvánná, hiszen óriási dolog volt a szülők előtt számot adni tudásunkról. — A koronát ez tette az évre — emlékezik Chmely Anna. — Ünnepélyes keretek között került sor a vizsgára: a terem virággal feldíszítve: ünnepi ruhában feszítettünk mi. gyerekek: a szülők körben ültek, az asztalnál pedig az igazgató, Porázik György. Az éves anyagból mindig a saját tanítónk faggatott minket. Nevezetes személyiség: Paksi Árpád volt az egyik. — Másik tanítónk — veszi át ismét a szót Kiss Istvánná — Rőder Alfréd — szép orgánumú hangja most is itt cseng a fülemben — úgy tanította a természetrajzot, hogy mindent igyekezett „élőben" megmutatni. Egy alkalommal megkopasztott csirkét hozott be az órára, s szemléltetésül én mutattam meg az egyes részeket. Akkor elnevezett „Csirkének” — még a vizsgán is úgy szólított — mindenki derültségére'. „Gyere ki, kis Csirkém!” — Milyen tantárgyakból volt a vizsga? — Számtan, olvasás, nyelvtan, történelem és egy kis földrajz Nógrádról. — Ezek szerint szóban zajlott a vizsga? — Írásbelivel kezdődött — meséli Chmely Jolán. — Díszes vizsgalapot kellett készítenünk, amire a tollbamondás szövege került, és egy kis másolás. Miután balos voltam, igen-igen meggyűlt a bajom a szépírással. „Vigyázz, paca nincs!” — figyelmeztetett a tanító bácsi. Sajnos, első dolgom volt, hogy a pennát ráejtettem a papírra. Tíz lapot kezdtem el, végül mégiscsak az elsőt fogadták el. — Én Inászón jártam elemibe, a bányai osztatlan tagiskolába — mondja Csincsik Gyúláné, Valika néni. —• Környei Jóska bácsi volt a tanítónk. A nyílt vizsgán a szülőkön kívül megjelent az igazgató és a tisztelendő is. A feleleteket egy-egy szavalat szakította meg, vagy énekkel színesítettük. Nekem kitűnő volt a bizonyítványom, tehát mindig feleltettek, hol a táblánál, hol szóban. — Kellemes, vagy kellemetlen élmény? — Rajtakaptak súgáson. Büntetésül padtársam szövegét nekem is le kellett írnom, többszörösen. — Sárika néninek milyen emlékei vannak ebből az időből? — kérdezem Magyar- fy Károlvnét, aki szintén nyugdíjas tanítónő. — Az iskolaszék engedélyével öt és fél éves koromban kerültem be a váci Szent Vince-szer- zetesrend Karolina leányiskolájába. Itt négy elemit és négy polgárit végeztem. A nyilvános vizsgán részt vett a kanonok és az iskolaszéki elnök, aki szintén pap volt. A mai szóval élve, a „bemutató tanítás” imával, vagy a Himnusszal kezdődött. Először hittanból kaptunk kérdéseket, majd az alapvető tárgyakból: a készségtárgyakból nem. Tanítóink úgy igyekeztek feleltetni, hogy senkit ne kelljen „leégetni”. Tele volt a terem! A jelenlevőkön illetődöttség, meghatottság uralkodott. — Ezek a vizsgák ’45 után már nem éltek, ugye? — Szakfelügyelő koromból emlékszem még vizsgára 1949- ben, Karancsságon — válaszolja Chmely Jolán. — Én pedig még ’56-ban vizsgáztattam Zagyvapálfal- ván — emlékezik Magyarfy Károlyné — Czégény Sanyi bácsi elnökletével. Nagyon sok szülő volt kíváncsi a vizsgára, ahol az a vágy vezérelt bennünket, hogy bemutassuk: mit tudunk, mit tanultunk az évben. — Igen! Ez most is a legfőbb cél, s ezentúl a tájékozódás, a hiányosságok felfedezése, majd a teljes tudásanyag felmérése. Boros Ágnes RUHAPÉNZ A Beszélő új, első évfolyama, első számában Kőszeg Ferenc viccelődik a csacsi, öreg belüggyel: A Duna menti lehallgatási botrány minden „magas labdáját” öreguras, már-már megbocsátó humorral, már-már kérkedő, laza fölénnyel kezeli, de végül is elsöprő erővel üti le... Védhetetlenül, de nem örök haraggal! Mindegy, ki, hol áll érzelmileg ebben az ügyben, Kőszeggel lehet együtt gondolkodni, vagy lehet vele vitázni. Miért is ne? Elkerülhetetlen, hogy átmenetileg kiegyezzünk ezzel, azzal, ha élni akarunk... Kicsit szánakozó, sajnálkozó mosollyal borítunk fátylat a múltra, hogy megélhető legyen a közös jövő. A fővárosi ellenzéki centrumokon túl, bizony egy-egy város értelmiségi közegében is eljátszadoztak néha macska-egér játékszabályokkal, a gyanús elemekkel. Így volt ez az ország sok vidéki városában is, de a városok neve talán mellékes is... Egy-egy város értelmisége, már évek óta ezzel a Kőszeg-féle kínos-laza derűvel viccelődött-élcelődött, ha a „gyanús elem” itt-ott összefutott a jól ismert rendőrtiszttel. Szőkébb, tágabb hivatalos összejöveteleken, ünnepségeket az Elhárító Lajosoknak már messziről átkiabált az „otromba” újságíró, az alanyi költő, no, mi újság az elhárítás frontján? Hogy áll ma az üldözőverseny? Leleplezted-e a mára kiszabott ellenzéki penzumot? „Benne vagytok a zsákban” nevetett a vakítófehér inges, nyakkendős fiatal tiszt, és erősítette azt a meggyőződést, hogy nem kell azért ezt az egészet túl komolyan venni, élesben kezelni, hiszen ő is csak azért nyüzsög ezekben a piszlicsáré értelmiségi meg álirodalmi ügyekben, mondvacsinált ellenségkeresésben, mert elsején azért kapja a fizetését. Ebben aztán kényszeredetten mindenki kiegyezett. Noha itt-ott komolyan kellett félni egy elvárható beidézés fenyegetésétől, autóátvizsgálástól, de mégis szinte játékosan adtak át az illetékesnek „baráti” üdvözleteket hajdani kuncsaftoktól: a régi kedves üldözöttje üdvözli, innen, meg onnan, és aggódva, kétségbeesetten gondol rá, mi lesz az Elhárító Lajosok munkája, ha az utolsó csepp ellenzéki gyanús személy is a fővárosba költözik? Miből él majd, ki a francról irkái jelentéseket? Vicces, vagy nem vicces a dolog, ezzel együtt kellett élni; a „csacsi, öreg bel- ügyünk” dolgozóik, konspirál, bele-bele- kukkant a leveleinkbe, de majd csak túléljük valahogy. Sok-sok telefonbeszélgetés úgy is kezdődött: tudjuk le a fülelő baj- társat, aki együtt lélegzik velünk, ma is le van..., amint tegnap le volt... Így játszódott az értelmiség egy-egy szőkébb, tágabb csoportja sok kisebb-na- gyobb városban is odáig, míg egyszer csak fölröppent, megizmosodott egy hír, egv másik hír, egy harmadik hír: az elit értelmiség köréből ez besúgó, az titkosügynök, amaz meg magas rangú elhárító... Nofene. Ennyi álruhás királyfi!? Higgye el, aki akarja! De aztán egyik-másik hír a sok közül a nagy nyíltság idejére igaznak bizonyult. Sőt, egyik-másik úrnak állítólag az éves ruhapénz-elismervénye is kikerült az utcára valahogy. Aláírva. Az átvétel igazolásaképpen. Hitték is, nem is az elhihetetlent, de ez már több volt a viccnél. Külső munkatárs sose kap ruhapénzt, kontráztak a jól tájékozottak... De a hajszál ott volt a levesben... Mi újság, cicamica, néztek egymásra régi barátok, ha kényes témáról kellett beszélni. Annyira azért nem vagy eladósodva, ugye? Ezen aztán megint lehetett nevetni, de a gyanakvó körültekintés elkerülhetetlen lett... Mit lehet tudni? A lehallgatási botrányig, jól besavanyodva, valahogy így nézett ki az ábra. Azóta megint meleg, forró minden ilyen ügy. Hiszen, történik, ami történik a politikában, de egy-egy városban azért az élet megy tovább. Ha az elhárítótisztből, közismert al- és főrendőrből a demokratizálási folyamat végén személyzetis lesz holnap valamelyik nagyvállalatnál, ugyanúgy kérdezik majd tőle holnapután is, no, mi újság az elhárítás frontján? Mit üzen a régi üldözőverseny résztvevőinek? Ez akkor is kinevethető lesz... És emberi... De hogyan és miről beszélünk majd hol- ’ nap, holnapután emezekkel, a nem hivatásosokkal? Mennyi volt a ruhapénz? Ha volt egyáltalán... Erdős István Filmszemle után (1.) Te még élsz? A főcímet a huszonkettedik alkalommal megrendezett magyar filmszemle (Budapesti Kongresszusi Központ 2—8.) egyik jeles alkotásától kölcsönöztem, s remélem, a rendező, Sára Sándor nem sértődik meg ezért az elorzásért. Tettem indokolja, hogy a kérdést rendkívül találónak és pontosnak érzem a magyar filmgyártás egészére vonatkozóan. Ugyanis néhány éve már tisztán érződik, hogy valami nagyon nincs rendben a honi filmipar és filmművészet háza táján. Az utóbbi években már csak bizonyos ügyeskedésekkel (például a dokumentum- filmek játékfilmmé való minősítésével) sikerült a magyar játékfilmszemlét eredeti minőségében megtartani, mígnem mostanra ez sem sikeredett, s a fesztivál — benne amúgy is túlsúlyra jutván a dokumentum — filmszemlévé „egyszerűsödött”. A magyar játékfilm, még inkább a magyar filmművészet ugyanis 1990-ben lényegében alig él. A legutóbbi szemlén 43 produkciót vetítettek versenyben, s ebből mindösz- sze 16 volt a játékfilm, melyek művészi kvalitásai meglehetősen ellentmondásosak, illetve kérdésesek. E sommás, ám jellemzően igaz bevezető után lássuk, filmeseink miféle játékfilmekkel mutatkoztak be a hagyományosan nemzetközi érdeklődésű seregszemlén. A filmek töredéke továbbra is — részint folytatva a régi mesterek közelítéseit, törekvéseit — a múlttal foglalkozik. Deák Krisztina — elnyerte az elsőfilmes alkotói díjat — Eszterkönyv című munkája az úgynevezett ötvenes évekről szól, miközben az ábrázolt problémák gyökerei a háborús időkhöz nyúlnak vissza. A mű értékei vitathatatlanok, nyilván ezeket ismerte el a zsűri is, ám a film egészében és főként a szimpla néző szemszögéből szemlélve kissé vontatott, nehezen élvezhető. Zsombolyai János, az egykori híres operatőr rendezte A halálraítélt című filmet több 1956-os cselekményeiért (vagy inkább helytállásáért) halálra ítélt, majd kegyelmet kapott férfi visszaemlékezése alapján. A film vegyes fogadtatásra talált a fesztivál közönsége körében. Magam jobbára csak az elismerés hangján tudok szólni róla, noha belátom, hogy ebben a témában már korábban is születtek figyelemre méltó alkotások. Csakhogy azok a problémakör — igaztalan szenvedés, véres megtorlás és a diKtatorikus hatalom átmentése — egy-egy szeletét érintették, míg A halálraítélt a teljes képet vetíti elénk. A film gondolati, érzelmi hatását rendkívüli mértékben erősíti fel a bravúros operatőri munka (Szabó Gábor), s egyben ellensúlyozni is képes az esetenkénti sablonokat, a gyengébb színészi játékot. Zsombolyai János egészében véve azonban méltán kapta meg a filmszemle díját a játékfilm-kategóriában, mert hibái ellenére is a legjobb produkció volt, és joggal kapott díjat az operatőr is. Fehér György Szürkület című filmje visszább megy az előbbi produkciónál az időben: a két világháború között vidéken játszódik. Egy nyomozó megszálot- tan keresi a 10 év körüli kislány bestiális kéjgyilkosát, míg végül — meglepetéseket sem nélkülözve — meg is találja. Artisztikus, atmoszférikus, a francia filmek aprólékos kidolgozottságára emlékeztető film a Szürkület. Olyannyira művészi igyekszik lenni, hogy helyenként már-már művészkedő, bántóan modoros, továbbá szinte elviselhetetlenül lassú sodrású, terjengős. Fele időben remek produkció lenne. Jellemző azonban a mezőny színvonalára, hogy a zsűri a fentiek ellenére díjjal jutalmazta. S .miként a Szürkületet, úgy Elek Judit nagy költséggel forgatott filmjét, a Tutajosokat is jellemezte némi „lila köd”, lassúság. Az első fél órája folklo- risztikus elemekkel teli. Akkor gyorsul a ritmus, és köti le a néző figyelmét a történet, amikor megtalálják a Tiszába fúlt leány holttestét (de kár, hogy látszik, műanyag baba) és az éppen arra járt zsidó és ruszin tutajosokat gyanúsítják a rituális gyilkossággal. Az eset 1882-ben történt meg Tiszaeszláron, és a szerencsétlen Solymosi Eszterről, a perről rengeteget írtak az újságok, illetve olyan hírességek, mint a politikusíró Eötvös Károly, Krúdy Gyula. Nem állítom, hogy értéktelen Elek filmje, de kiváló műnek sem tudom elfogadni. Ahhoz nem eléggé drámai, megrázó és meggyőző, noha látványvilága káprázatos, a színészi teljesítményeivel együtt. Torzónak érzem a vérvád- pernek ezt a feldolgozását. Ennek ellenére a jobb játékfilmek közül való. (Folytatjuk) Sulyok László
