Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-15 / 39. szám
% érkezett.. ki izemigazgati aegirla levelét... Tűlzott-e az újságíró? A NÓGRÁD 1990. január 22-ei számában megjelent egy cikk, amely a Horror a pálfalvai buszon, Másfél száz méter — élet és halál között — címet viselte. A cikkben B. R. úr azt írta le, hogy „január 19-én, este röviddel 20 óra után a Gorkij-telepi megállóban a többiek után egy idősebb úr is le akart szállni a 36- os jelzésű helyi járatról, de ez csak félig sikerült neki, szerencsétlennek. Mert rázárták az ajtót. Emberünk félig kinn, félig benn, miközben a vezető már gázt adott. Az utas meg utazott tovább... ” A cikk megjelenése után próbáltuk kivizsgálni a történteket. Ez azonban csak félig sikerült. A helyszínen ugyanis az érintett felek az ügyet nem tisztázták — ilyen irányú kezdeményezése a cikk írójának se volt —, és a sértett fél azóta sem jelentkezett. Ezért csak a 36-os járatot végző autóbusz- vezetőt tudtam meghallgatni. Igaz, erre a meghallgatásra meghívtam a cikk íróját, B. R. urat is, de elfoglaltságára hivatkozva ő ezt nem vállalta. így azt sem sikerült pontosítani, hogy mi szorult az ajtó közé: az utas keze, vagy csak a botja, illetve a távolság, amíg az utas az ajtó közé zárva utazott, másfél száz, vagy csupán másfél méter voit-e. ahogy azt az autóbusz vezetője állítja, mint ahogy azt sem, hogy az autóbuszt vezető apa néhány szót vált a lányával, az „bájcsevegésnek” tekinthető-e? Ügy vélem azonban, hogy az eset — a történtek pontos ismerete nélkül is — szolgál tanulságokkal: — A balesetek megelőzése valamennyiünknek (utasnak, autóbusz-vezetőnek) közös feladata. Köszönettel fogadunk minden olyan észrevételt, jelzést, amely ennek érdekében történik, különösen akkor, ha érződik belőle a féltés, a jóindulat, az ügy igaz szolgálata. Ide soroljuk, hogy a fel- és leszállásokkal kapcsolatban az autóbusz-vezető fokozott figyelmet tanúsítson, és mi is helytelenítjük, ha a szolgálatban levő autóbusz-vezető a szükségesnél többet beszél a nyitott vezetőfülke ajtaján keresztül egy-egv utassal, mert a figyelmét ez elterelheti. ,— Hogy baleset ne történjen, abban az első számú érdekelt az maga az autóbusz-vezető, mert vétkessége esetén szigorú felelősségre vonás (börtönbüntetés) vár rá. Fontosnak tartom, azonban, hogy ezek a figyelmeztetések, jelzések olyan formában történjenek, hogy az autóbusz-vezetőket se sértsék meg emberi mivoltukban. — Nem tartom helyénvalónak, hogy egy eset kapcsán nagyfokú túlzásokkal rosszindulatú hangulatot szítsanak egy nehéz körülmények között dolgozó, de feladataikat ellátó autóbusz- vezetői kollektíva ellen, hogy általánosítsanak, abbój' ami nem általános és messzemenő következtetéseket vonjanak le abból, amelyeket logikailag se lehet összekapcsolni. Hiszen a január 22-i cikk így fejeződik be: „...már megint csak félig vettünk át valamit a nyugatiaktól: sztrájkolni már tudunk, tisztességesen dolgozni még nem akaródzik. Mi pedig, utasok, fizetjük februártól a megemelt tarifát. Ördögi.” És tessék mondani, Tisztelt B. R. úr, ott Nyugaton, ahol már megtanultak dolgozni,- ott figyelmetlenségből nem fordul elő baleset? Nógrád Volán Személyforgalmi Üzemigazgatóság, Salgótarján Miklós Ernő üzemigazgató Salgótarján, 1990. január 30. ☆ Időben megkaptuk válaszlevelét, ám megvallom, figyelmes elolvasása után már nem sokat törődtem vele. Mégpedig azért nem, mert érdemben semmit sem cáfol meg benne. S most is csupán azért reagálok, mert mint hallom, írását úgymond közszemlére bocsátotta, nyilván okulásképp, hogy lássa a világ, milyen rosszindulatúak ezek az újságírók. Nos, Miklós úr, az önök szépszámú utazóközönségének a Volánról is megvan a maga véleménye, ám ezt most hagyjuk. Maradjunk inkább az ön válaszlevelénél. Azt állítja, hogy túloz a „tisztelt B. R. úr”, sőt tiszta logikájút is kétségbe vonja. Teszi mindezt a tények ismerete nélkül, hiszen — mint maga is bevallja — a lefolytatott vizsgálat során úgyszólván semmit nem tudtak kideríteni. Hogy túlzott-e az újságíró, ez megítélés kérdése. Végül is kieshetett volna az a szerencsétlen ember, és akkor... De zárjuk most már rövidre. Magam naponta többször is felszállók az önök helyi járati autóbuszaira. És mondhatom, ha valamennyi átélt kalandomat megírnám, mással se lenne tele ez a napilap. B. R„ vagyis Baiäs Róbert M#a culpa a várostól? Gátlástalan fiatalok rémtette Salgótarjánban A rossz példa ragadós! Négy fiatalkorú, mivel nem talált magának jobb szórakozást (tényleg csak zárójelben jegyzem meg az illetékesekre azonban nem zárójelben tartozik: nem is igen találhatott, mert a presszókon kívül alig lelhető fel a városban művelődési, találkozási lehetőség, helyiség, ami a fiatalok rendelkezésére állna), végigverte Salgótarjánt. A Kohász presszóban üldögéltek, beszélgettek, söröztek december 13-án. E programot meglehetősen unalmasnak találták, hiszen minden áldott nap ezt élték végig, így este 7 óra felé felkerekedtek, hátha legalább a Luca-napot megszínesíthetik. A presszó előtti buszmegálló felé haladt egy férfi. Egyedül. Az egyik suhanc felpaprikázott, éppen csak spicces hangulatban, „szórakozzunk egy kicsit az öreggel!” címszó alatt, belekötött M. Károlyba, aki csak hozzájuk képest volt idős. A fiatalkorú B. Béla indította el a lavinát, aki pillanatok alatt komolyan vette a felhívást, és ütött. Egyikük itt még rá is szólt: „ne verekedj!”. Aztán a járókelő beleesett az útmenti árokba, védtelen lett, így mindenki szabadon rugdalhatta. Dolguk végeztével, lementek a párhuzamos utcába, ahol ugyanezt a taktikát követték, s aztán ez már végig így ment. Egy hangadó — vállalkozó — megszólítja a munkába igyekvőt, az megijed. 193*-ben, Szontagh Pál tervei alapján építették o Szent Ferenc-rend sál gótarjáni plébániatemp lomot, melyet 1936 május 17-én szenteltek föl. A templom a ferences rend birtokában volt 1950. augusztus 1-ig, je lenleg az egri egyházmegye kezelésében van netán kővé mered, S ekkor megüti az első „útonálló”. Esetleg védekezik, de jön a maradék három, sok lúd disznót győz alapon. A következő sértettől tüzet kértek, ő adott. Ha nem adott volna, akkor sem biztos, hogy megússza orrcsonttörés nélkül. Ez az eset már a főút torkolatában, a volt munkásőrség épülete előtt történt. Itt elváltak útjaik, mondván, majd találkoznak a Centrum sarkánál, s irány a Bányakaszinó. Az aluljárónál megint bátrabbak lettek egy fiatalabb férfi kárára. L. Csaba sértettet vállánál fogva lódították meg, az arcát ököllel ütötték. Látta, a túlerővel szemben tehetetlen, így szégyen a futás, de hasznos — ezt választotta. Ott történt mindez, ahol nem kevés ember várakozott autóbuszra. Látták tehát, mi történt. Beavatkozás? Értesítés? Nem ezt a kort éljük. Ekkor már biztos volt, hogy a fiúk nem állnak meg. Viszi őket a hév, a fiatalos lendület, az „egymás előtt is megmutatjuk, ki a Jani”, a kikívánkozó durva agresszivitás. Következett a Bajcsy- Zs. út. Bár főút, ám nem a központban fut. Az biztos: szinte nappali fényben úszott. Hárman mégis elmondhatják magukról ezután, hogy nem szívesen mennek arra már 8 óra felé sem. Sajnos, többszöri felhívásra sem jelentkeztek azok a sértettek .akiket itt „ruháztak meg.” (Egyiküket a „Sanyi sütödénél”, a másikat a szemben lévő buszmegállónál.) Vajon miért? Félnek? Ismerik őket a garázdák, s tartanak a következményektől? Vagy nem szeretik a hivatalos hercehurcát? Az ő titkuk marad. Ami bizonyos: ezzel nagyobb esélyt adnak egy következő sorozatnak. De még mindig nincs vége ennek sem. Az italboltból kijött egy férfi, hazafelé indult. O. Karcsi látta meg, s felszó- a többieket: „Gye- utána!” Kezelésbe vették tehát ezt a járókelőt is, aki egyébként házmester. A „munkamódszer” ugyanaz: ököllel mellbe, arcon, állón. Elcsúszott. Próbált felemelkedni. egy másik azonban fejbe rúgta. Ekkor, a dulakodás közben esett ki a pénztárcája. Az egyik rabló, garázda felvette. a tulajdonost otthagyták. Szaladtak megnézni, aranyat leltek-e. Igen, azt. Egészen hetven forintot... A következő szembejövő kezében táska. „Ez jó lesz, kapjuk el!" — mondta valamelyik. A munkából hazafelé tartó postás a táskájában vitt egy doboz cigarettáért és egy darab kenyérért szép fizetséget kapott. Ütötték, ahol érték, csakhogy ki tudják tépni kezéből értékes holmiját. Valaki rájuk kiabált az öb-' lösiiveggyár raktárából, de lította rünk többre nem tellett. Ettől viszont megrémültek, s tovább szaladtak. Az írószer Szövetkezetnél még találtak valakit, nem hagyhatták sértetlenül. Majd a Hajek Rezső úti ABC előtt kezdték ütlegelni az utolsó, útjukba került sétálót. Döbbenetes. Iszonyat az írónak, és — gondolom — az olvasónak is. Hol van az a híres közbiztonság, ami keletet és nyugatot eddig megkülönböztette — talán egyedül —, az előző javára?! Elég négy suhanc, és meginog a közrend? Szerencsére csak majdnem.. Mert a jókedvű kis társaság még aznap éjjel rendőrkézre kérült, ami persze a tíz gyanútlan, helybenhagyott járókelőt nehezen vigasztalja. Ha a szemtanúk nem is, ők rögtön vették a telefont és beszóltak a 07-re. Félóránként. A járőrök erről még mit sem tudva, igazoltattak egy ötfős csapatot, melynek tagjai fiatalkorúak és cigány származásúak voltak, s igencsak vígan haladtak a főutcán. A bejelentések és a járőrök egybehangzó leírása, az útirány megjelölése alapján Malomhegyi István, rendőr hadnagy és az általa vezetett forrónyomos brigád viszonylag hamar meglelte őket. Egy helyszíni tanúvallomásra és az eddig befutott információkra alapozva, az azonnali előállítás mellett döntött és igaza volt. Az egyik fiú dzsekijén például még rajta volt a friss vérnyom. Pillanatok alatt felmérték. felesleges tagadniuk. Azért anv- nyi sütnivalójuk mégis volt, mint azt Nagy Imre rendőr százados elmondja. hogy „mindössze” öt verést valljanak be. Azonban ők, maguk is ellentmondó vallomást tettek és a vizsgálók sem tétlenkedtek. Széles körű vizsgálatot folytattak, sikerült még három sértettet felderíteniük. Az egyik szembesítésre én is bemehettem. Bűnbánó arcok, halk sírás az egyik mama részéről, aki úgy van jelen, mint a fia törvényes képviselője. „Szeretnénk, ha azt is megírná: számunkra is érthetetlen, miként tehettünk ilyet. Bocsánatot akarunk kérni a sértettektől, így nyilvánosan, az újságban” — mondja az egyik kihallgatott. Én leírom. Lehet valódi jószándék, lehet praktika. Bár az előbbi lenne igaz. .. De azt hiszem, azt a bizalmatlanságot, félelmet, amit a város polgárainak okoztak, az utólagos mea ■ culpa sem hozhatja helyre. Főleg azért sem, mert ez egy sorozat volt ugyan, de vannak, akik úgy vonták le a történtek konzekvenciáját: hasonlóra ők is képesek. Ugyanis azóta két egymást követő napon, január 25-én 26-án 12—13 éves gyerekeket vert meg egy szintén fiatalabb életkorúak- ból álló csoport. Főúton, fényárban, délután 6-kor. És ez a jel figyelmeztet. Mégpedig a gátlástalanságra, az indulatok elszabadulására, a vészesen közeledő. vagy már jelenlévő anarchiára! Hegy iné Hajdú Gyöngyi t
