Nógrád, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
IRODALOM ŰJ HAMG Máthé Andrea versei Emlék Zengő lázas orgonák tengerek lágyan tündöklő ábrá ndos álomnapfény remegése: nevetése pipacsZavaros zajáradat. orkánban XX. század Egy szörnyű május-éjszakán az ezüst-csendbe a halál sikoltott tépve dobhártyánkat és üres lelkeket rajzolt véres ujjával az égre. Vallomás Az emlékek fénylő messzesége, a tündöklő csillagok tengere, karácsonyfadísz, vihar utáni csend vagy nekem. Szép szelíd szőke szíved kéken cseng nevetésemben. Sírni volna jó, de nem lehet. Századvégi Magyarország Idegenül nézel arra. aki aranyos szőkén néz a napba, aki még hisz a meleg nyárban, a lágyan tündöklő holdsugárban, ezüst-tengerek kékjében, izzó szerelmek fényében, az égő csillagok özönében, igazabb hitek győzelmében, a réten nyíló virágokban, világos, viruló hajnalokban, a van értelme-kjizdelmekben, hangja megváltó erejében. Pedig amíg reggel felébredünk, jogunk van álmodni életünk. A kétely kevés A megújulás igénye, sőt kötelező parancsa megnehezítette helyzetünket. Több felelősségre. mesterségbeli tudásra, no és jóval több adag őszinteségre, becsületességre van — lenne — szükségünk. A könyörtelen olvasó új felismeréseket, új látásmódot és ítélkezést követel, de honnan vegye az, akinek (még) nincs? Nem könnyű rátalálni az új hitekre, a friss és tartós reményekre. Nem vezet ezekhez sem egyszerű és egyenes út. Különben is elveszteni valamit. valakit sokkal gyorsabban lehet, mint megszerezni, rátalálni. Sok úton el lehet indulni. de talán a célhoz vezető legrövidebb — igaz legkeservesebb — a kétkedés útja. Mert nem a bizonyosság, nem a rendíthetetlen- ség, nem is a fanatikus meggyőződés vitt és visz előre, csakis a kétkedés. Le kell számolnunk minden bizonyossággal, vélt hitekkel, előítéletekkel, s mindent újra kell gondolnunk, értékelnünk. Mindezekről töprengve, már az önmagámban való kételkedésig is eljutottam: van-e bennem elég erő, ahhoz, hogy leszámoljak tegnapi önmagámmal, hogy megtagadjam magamban mindazt. ami megszokás és kényelem. Néha szégyellem magam, mert többre becsülöm a langyos nyugalmat, mint a szellemi tévelygések termékeny nyugtalanságát és rendetlenségét. Ilyenkor hálás vagyok Marxnak, mert felmentésemre való hasonlatot is leltem ná.la, miszerint a szégyen forradalmi érzés. No, persze az én szerény szégyenem aligha képes ekkora minőségre, de az biztos, hogy erőt ad a tagadáshoz és 'a kételkedéshez. Bár cselekvésre is gyakrabban lendítene! Mert amíg a kétkedésben nem ismerünk mértéket és határokat, tetteink szűkre szabottak, s, nemcsak azért, mert nem elég tágasak ..repülőtereink", s mert szüntelenül nyesegetik szárnyainkat. Ott és akkor sem repülünk, ahol és amikor megtehetnénk. Szándékosan tértem át az egyesről a többes számra, mert ami a cselekvést illeti, nemcsak én, te és xő — mindnyájan fenemód mértéktartóak vagyunk. Lustaságból, hozzá nem értés, vagy tán érdektelenség miatt? Ki ezért, ki azért, ki mindegyikért. Egy biztos: a kételkedés önmagában nagy luxus, társulnia kell a valóság viszonyainak megújításával, s nem pusztán meghaladásával. A kornak megfelelő gyakorlathoz iránytűt is találtam magamnak. Brech- től valót: „Az ősi szokás helyett valami új nagy törvényt honosítsunk meg éspedig azt a törvényt, hogy új helyzetekben újból vegyünk fontolóra mindent." Z. E Üj év — új név Nógrádi Történeti Múzeum Salgótarjánban Csökkenőben Nógrádi Sándor kultusza Amint azt már korábban hírül adtuk, 1989. december 27-i ülésén a Nógrád Megyei Tanács VB testületé úgy határozott, hogy a salgótarjáni múzeum nevét megváltoztatja. Az intézmény ettől az évtöl\ Nógrádi Történeti Múzeum néven működik tovább. Az 1959-ben alapított intézmény a Salgótarjáni Munkásmozgalmi Múzeum nevet viselte, 1980-tól pedig Nógrádi Sándor Múzeumként működött. Az alapítók gondolkodásában két nagy téma szerepelt, a, Tanácsköztársaság eseményeinek, illetve az illegális kommunista mozgalom történetének megörökítése. Látható, hogy egyik sem teljesíthető múzeumi eszközökkel. A múzeum szakmai gyűjtőkö- köre folyamatosan bővült. Először kiterjeszkedett a munkásmozgalom egészére, továbbá gyűjteni kezdték a városban élt . értelmiségiek hiteles hagyatékát. A '70-es évek végétől egyre erőteljesebb lett a művészettörténeti gyűjtemény, a '80-as években pedig a múzeumi profil tovább gazdagodott az irodalomtörténeti szakiránnyal. Ez a szakmai tevékenységi kör, szervesen illeszkedik a megye múzeumi rendszerébe, bővülése nem indokolt, így egy végleges név felvétele természetes indokként vetődött fel. A névváltozással összefüggő kérdésekről beszélgetünk dr. Horváth István megyei múzeumigazgatóval. • ☆ — Mindenekelőtt arról, hogyan került sor a névadásra 1980-ban, s 'ez a későbbiekben milyen ellentmondásokat szült? — Nógrádi Sándor nevét 1980-ban vette fel az intézmény. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a névadás időszakának politikai, irányítási viszonyait. A névadás ugyanis hangsúlyosan politikai szempontok alapján fogalmazódott meg, mégpedig negyven év politikai tradícióinak egyetlen szeletét emelte k/i az indokitáis, amely a munkásmozgalomtörténet kommunista hagyományaihoz kapcsolódott. Ez önmagában leszűkítette a történelem valóságos folyamatát, s kifejezetten á hőskeresés gesztusa jelent meg benne, úgy tetszik, már akkor is ellentmondásosan. Kiderült, hogy ez a név olyan intézmény helyének, szerepének megjelölésére nem alkalmas, ahol egy szélesebb kitekintésű tudományos , tevékenység folyik. Tehát kettős ellentmondás volt a névadás körül. Sem a korszak általános folyamatait nem egyesítette magában a név, sem az intézmény tevékenységét nem fejezte ki. A névadással kapcsolatban a muzeológusok szakmai véleményét nem kérték ki, a döntés politikai szinten történt, amelyet tudomásul vettek a muzeológusok, az adott helyzet viszonyainak megfelelően. — Miért most került sor a névváltoztatással kapcsolatos kezdeményezésre? — Az előbb emlegetett ellentmondást kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan érzékeltük. Továbbá, 1988- tól rendszeresen jelentek meg azok a publikációk, amelyekben Nógrádi Sándor tevékenységét bírálták. E két tényből következően újra mérlegre kellett tennünk a névváltoztatással kapcsolatos kérdéseket, hogy feladatainkat el tudjuk végezni. Mert ugvan nem gyakran fordult elő, de 1989-ben ez a név olykor már tevékenységünket is akadályozta. Végül is Nógrádi Sándor életútja csak saját önírásából volt ismeretes. Ezért természetesnek látszott, hogy muzeológuscsoport vizsgálja meg az életút más dokumentumait is. így a párttörténeti intézet archívumában, a Hadtörténeti Intézet Levéltárában hozzáférhető iratokat is átnéztük. Ennek alapján mondhatom, hogy ismereteink gazdagabbá váltak, különösen az 1944. és 1949. közötti időre vonatkozóan. Viszont lényegében teljesen ismeretlenek az emigrációs évek, valamint az 1950-től haláláig eltelt időszak hiteles dokumentumai. Több forráshoz az.ért sem férhettünk hozzá, mert a miniszterelnök által létrehozott történészb izo tbság kutatásai nem fejeződtek be, így az '50-es évektől keltezett és gz életútra vonatkozó írott eredeti anyagokhoz nem férhettünk hozzá. — Ennek ellenére kezdeményezték a névváltoztatást? — Igen, mert a kutatási tapasztalatok összegyűjtése után így is arra a következtetésre jutottunk, hogy intézményünk! szakmai tevékenységét jobban és hosz- szabb távon kifejező névre van szükségünk. A javaslatot 1989. november 14- én tettük, amikor is muzeológusaink a Nógrádi Történeti Múzeum név felvételét kérték a fenntartótól, vagyis a Nógrád Megyei Tanács VB művelődési, ifjúsági és sportfőosztályától. — Miért éppen eft a nevet választották? — A ..Nógrádi” szó jelöli azt a tájegységet, ahol tevékenykedünk, a „Történeti” utal a szakmai irányultságunkra és magában foglalja az irodalom- és a Dr. Horváth István: „Nem lehet figyelmen kívül hagyni a névadás politikai viszonyait. . E. Tóth Sándor felvétele művészettörténeti irányt is, a „Múzeum" pedig természetesen azt, hogy elsősorban tárgyak gyűjtésével, a feldolgozással és a megőrzéssel foglalkozunk. Egyébként, ez a megváltozott helyzet azt is kifejezi, hogy a munkásmozgalom belekerül a megye köztörténetének egész folyamába, ez lehetőséget teremt a munkásmozgalom-történet teljes körű vizsgálatára, adatainak összegyűjtésére is. — Nem tartozik szorosan a témánkhoz, ámde sokakban fölmerülhet ezek után az a kérdés, miszerint Salgótarjánban egy időben valóságos kultuszt csináltak abból, hogy minél több intézmény vegye fel Nógrádi Sándor nevét, Janzer Frigyes Nógrádi Sándor-szob- ra szintén itt áll a közelben. a mozi előtt, hogyan értsék ezt a mai nemzedékek? — A mi névváltoztatá*- sunk azt a történeti tényt nem változtatja meg, hogy Nógrádi Sándor ténylegesen partizánvezérként tevékenykedett ezen a tájon, csak a kép itt is árnyaltabb, amint azt korábban mondtuk. Árnyaltabb például abban az értelemben, hogy a felsőbb vezetéstől sem hadi, sem politikai értelemben nem kapta meg a szükséges támogatást ez a csoport. Ennek is következménye az, hogy a tömegbázisa sem volt túl nagy. Mindenesetbe, a jövőben ügyelni kell arra, hogy a névadásdömping ne kérdőjelezze meg a valóságos értékeket sem. T. E. Világszerte siker — itthon érdektelenség Beszélgetés Erdei Péterrel p kodályi koncepcióról Erdei Péter, a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet igazgatója a múlt éviben egy amerikai társintézményben tetlt látogatást. Díszvendégként hívták meg egy születésnapra: a legelső amerikai Kodály-inté- zet fennállásának huszadik évfordulójára. Találkozásunkkor Erdei Pétert a látogatás előzményeiről kérdeztem. — 1968-ban, a zsebemben friss diplomával, ösztöndíjasként érkeztem az Egyesült Államokba. Az volt á feladatom, hogy a zene- akadémián elsajátított; Kodály nevéhez kötődő zenei nevelés alapelveít interpretáljam, ültessem át a gyakorlatba egy amerikai általános iskola diákjaival. Egy első osztályban, hatéves gyerekekkel kezdtem el a tanítást, napi egy órában, ugyanúgy, mintha ittthon ének-zenei általános iskolában tanítanék. Híre ment aztán, hogy az egyébként nágyon mozgékony, nagyon nehezen leköthető amerikai gyerekek mennyire megszerették az éneklésit, s menynyire motiválhatók Ijeftek a zenével. Egyre többen tudtak a kezdeményezésről, egyre több látogató érkezett az óráinkba- Végül is a Ford-alapítvány jelentős összeget, száznyolcvanezer dollárt ajánlott fel egy amerikai Kodály-i'ntézet létrehozására. 1969-ben, egy iskolaév eltelte után, megszületett az intézmény, koncepciójának kidolgozásában magam is részt vettem. Fennállásának huszadik évfordulójára meghívást kaptam igazgatójától, akii anpak idején á budapesti zeneakadémián egy egész tanév folyamán ismerkedett meg személyesen is a népszerű XX. századi magyar zeneszerző, zenetudós eszméivel. — Milyen tapasztalatokat szerzett látogatása alkalmával? Milyen hatékonysággal tevékenykedett az elmúlt két évitized alatt a testvéri ntézet ? — Kellemes meglepetés volt számomra, hogy a mozgalom elterjedi az egész észak-amerikai kontinensen. A kodályi nevelési, elvek tanítását számos egyetem zenepedagógiai tanszéke felvállalta, gyakorlatilag beépült a tanárképző intézmények tananyagába. Ennek köszönhetően aztán nagyon sok általános, vagy középiskolában ezzel a módszerrel oktatják az éneket, a zenét. Ma már egy nemzeti Kodály-társaság is tevékenykedik az Egyesült Államokban. — A hazai intézmény népszerű a világ sízámos országában. Ezek közül melyekben foglalkoznak szervezett — a magyar intézetéhez hasonló — formában e koncepciók átadásával? — Az Egyesült Államok mellett számos nyugat-európai országban, de Kanadában, Ausztráliában és Japánban is létesültek társintézmények. — A legutóbbi években, a Kodály-intézet — újabb egyetemekkel, pedagógiai központokkal 'kapcsolatba lépve — még tovább bővítette nemzetközi kapcsolatainak hálózatát. Amilyen mértékben népszerűvé lett külföldön, annyira elszigeteltté vált viszont Magyar- országon, — Pedig nagy erőfeszítéseket tetttünk a kezdetek óta azért, hogy a magyar énekzene pedagógusok képzésében minét nagyobb szerepet vállalhassunk. Volt például olyan időszak, amikor ezen a területen sikerekről is beszélhettünk- Az utóbbi években azonban részben a pedagógusok és az intézmények általános megélhetést gondjai, réseiben a továbbképzések rendszerének állapota miatt a megyék, városok nem támogatják kellőképpen a tanárok1 továbbképzési szándékát. Az évek előrehaladtával mindinkább összeszűkültek a tanárok továbbképzésének már meglevő lehetőségei is. Több mint tíz év óta folyamatosan küzdünk azért, hogy az intézeten belül, énektanárképző létesülhessen. Különböző koncepcionális, vagy pedig személyi okok miatt azonban e2t az elmúlt években mindig megakadályozták. Meggyőződésem pedig, hogy az énektanárképzésnek csakis ’ egy szemléletileg megújított, teljes mértékben átszervezett formája lehetne segítség ahhoz, hogy ne félkész tanárok kerüljenek az iskolákba. K. J.
