Nógrád, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 23. szám
IRODALOM Az év első kiállítása Brocky Károly üzenete Megkérdeztük Kovács Katit Mit énekel és ki lesz a férje? A/. 1990. év első kiállítását nemrég nyitották meg Salgótarjánban a Nógrádi Történeti Múzeumban. Brocky Károly (1807—1855) műveit, grafikáit, akvarelljeit, rajzait, tanulmányait a Magyar Nemzeti Galéria anyagából válogatták. Ezzel a kiállítással a múlt század első felének egyik legjelentősebb festőjét ismerhetjük meg. aki portréival, érzéki szépségű aktjaival és félaktjaival, kifinomult mitológiai jeleneteivel a kor magas színvonalán állt. Igaz — és ez is változatlanul tanulság —, főként külföldön, így festészetének tanulságai sajnálatos módon nem érvényesülhettek idehaza. A Művészeti lexikon tanúsága szerint, művei angol magán- gyűjteményekben. a londoni British Museumban, a Victory and Albert Museumban, valamint a budapesti Nemzeti Galériában találhatók. Aki érdeklődik Brocky Károly és kora iránt. elegendő, ha néhány híres portréját vagy mitológiai jelenetét megnézi, utóbbiak közül például a Vénusz és Amor című szépséges képet, némi ízelítőt kaphat a kor hangulatából. A salgótarjáni kiállítás pedig tovább bővíti ezen ismereteket. Most sajnos nem olyan időket élünk, hogy holmi múlt századi festők érdekelnék az úgynevezett nagyközönséget. Pedig meggyőződésem szerint, éppen ilyen agyonpolitizált és hovatovább hisztériába kergetett időkben kellene nagyobb gondot fordítani — márcsak a belső lelki egészség megóvása érdekében is — azon szellemi értékekre, amelyek nem a nyugtalanságot. az életbe vetett hit el- pocsékolását tűzik ki célul, hanem igenis azt a hitet erősítik. hogy nehéz időkben is ember maradhat az ember. Csak kevesebb politikai szónoklatra van szüksége, kevesebb pártharcra és több emberi hangra. Meg kell hajtani a zászlót azok előtt, akik nem üvöltenek egymásra és az égre — bele a vak világba —, hanem hallgatnak, hogy megláthassák a másik ember arcát és az égbolt szépségét. A magyar politikai, gazdasági -és társadalmi viszonyok nem tették lehetővé, hogy a magyar festészet fejlődése szerves legyen. Azt sem, hogy mindig beletartozzon a honi műveltség képébe. Voltak természetesen boldogabb idők, amelyek lehetővé tették, hogy a közönség képzőművészeti ízlése ne hunyjon ki, sőt, időnként erősödjön. Fejlődéstörténeti vázlatra ezúttal sem lehetőség, sem szükség nincsen, ezúttal abban a korban, amelyben Brocky Károly is élt és alkotott. Ez a klasszicizmus és érzelmesebb, meghittebb változata. a biedermeier. amely 1800-tól 1850-ig meghatározta a művészeteket. Az irodalomban csupán egyetlen utalásként említendő Kazinczy Ferenc működése. l.yka Károly pedig megjegyzi a korról: ..Központ htján, egységes társadalom híján, intézmények híján, eleinte egy sor vállalkozó ember elhelyezkedési kísérletéből áll e korszak átlagos művészettörténete”. E kor bizonyos műintézmények, továbbá műkiállítások és a műkritika kialakulásának is kora, a műkereskedelem kezdeti jelenségeivel egyetemben. Meghatározó műfaja volt az arcképfestés, a miniatűr képmás, a hazafias érzeménvből is táplálkozó tájkép, sőt — bár bátortalanul tűnt fel — a meztelen emberi test. A kor első magyar, de európai hírre emelkedett festője Markó Károly, a másik pedig Brocky Károly. Sajnos, délre és nyugatra vitt az útjuk, hírnevük is ott keletkezett. Bejárta a kontinenst, többek között Bécset, Párizst, Itáliát, Angliában halt meg. Hogy menynyi elegancia és előkelőség jellemezte művészetét, azt e korántsem átfogó kiállítás is jelzi. Festészetében a Késői klasszicizmus, ez az érzel- mességbe hajló, ma is megragadó irány uralkodik. Brocky Károly érzelmes festő volt, abból indult ki, hogy a világ szép, tehát annak Is látt'a. Ha pedig szép a világ, akkor elegendő egv életre a szépsége, kifejezéséhez pedig jó eszköz az a vérbeli kolo- rizmus, amit még a velenceiektől tanult. Tehát nem arcképei, mitológiai, történeti jelenetei vallásos vagy zsánerképei és tájai szépek, hanem az az attitűd, ahogyan a világot látja. Mi már régóta tudjuk, hogy a világ nem szép és csúnya, hanem — bocsánai a kifejezésért — olyan, amilyen. A sorsunk, társadalmi, gazdasági, politikai viszonyaink határozzák meg, mit látunk benne. Már Brocky életében is változott a világ, amiről ő azonban már nem vett tudomást. Nyeresége piktúránknak, hogy szép világot hagyott ránk. Genthon István kifejezésével élve, „a biedermeier a polgári szív diadala volt, a józanságé, mely pátosz nélküli, a tárgyilagosságé. mely a művészetben többre becsüli az ipari tökéletességet a géniusz vívódásánál". Ezt a világot hagyta ránk, és ne csodálkozzunk azon, hogy ez még mindig szép. Azóta sok. valódi és még több hamis pátosz gyötört bennünket. Most megint úgy tetszik, mindenre inkább számítani lehet, mint termékeny, belső nyugalomra. Kérem, ha van idejük, nézzék meg Brocky Károly finom alkotásait a pártszónoklatok között, esetleg azok helyett. Nyugodtabb lesz egy kicsit az álmuk. T. E. HORKOLÓK, VAN REMÉNY! „Az emberiség számos nagy bajára elöbb-utóbb találni fognak valami megoldást. Kivéve egyet: a horkolástól nem tudják megsza- baditani". A mondást S Maugham angol írónak tulajdonítják. szkepticizmusának oka azonban ismeretlen. Ha megérhette volna, bizonyára jobb kedvre derül a Manchester Herald hírére. Ebből ugyanis kiderül, hogy a helyi kórház, pontosabban a „Wythenshave hospital" speciális klinikai részleget hozott létre a horkolás gyógyítására. Ez egyben a legelső olyan intézmény Európában, amely e sajátos társadalmi beilleszkedési zavar megszüntetését tekinti kizárólagos feladatának. Az alkalmazott te. rápia röviden a következő: szigorú diétával kezdik, melynek során radikálisan megszabadítják súlyfölöslegétől a pácienst. Ezt követően, az alvás idején olyan légmozgást teremtenek a kórteremben, amely az említett lap szerint már-már szélviharra emlékeztet. A gyógyulást dokumentáló adatok egyelőre ismeretlenek. Am az figyelemre méltó, hogy a klinika létrehozását a brit társadalombiztosítási szervezet és egy ágyakat gyártó nagyüzem finanszírozza. A cikkből nem derül ki, hogy a betegek önként, rábeszélésre, beutalóval, vagy netán feljelentés alapján kerülnek az intézménybe. — Most készült el új nagylemezem — mondja a közkedvelt táncdalénekesnő. aki divatok, stílusok ide vagy oda, amióta csak feltűnt, egyéni, sajátos színezetű hangjával, változatlanul az élvonalban áll. — Slágert csinálni nagyon nehéz — folytatja —, pedig a „recept” szóban egyszerű: nem túl komplikált szöveg és fülbemászó dallam. Ennyi az egész. De nehéz nagyon! Szenes Iván irta a legtöbb szövegemet, de vele sem mindig „jön össze". Most már én is próbálkozom szövegírással, és be kell vallanom: igazából nem nekem való. A már kész szövegen inkább változtatok egy-két szót, az könv- ryvebb. Én persze mindig ló dalokat szeretnék, olyanokat, ami nekem is, a közönségnek is tetszik. De ez teljesen kiszámíthatatlan, az ember biztosra sohasem me. Nagyon érdekes és jellemző, hogy éppen azokban a ma már pangás éveinek nevezett időben emlegettük sokszor a gyorsuló időt, amelyben megvetettük sok mai problémánk alapjait. Igaz, gyorsult is az, de kívül az országunkon. Hogy mást ne mondjak, éppen ekkor indultak fejlődésnek az ázsiai kistigriseknek nevezett országok, Malaysia és társai, s más, nagyobb ázsiai tigrisek meg a legnagyobb lendületben voltak. Számukra gyorsult az idő, s vele gvorsultak ők is. Oda jutottak, mint Dél-Korea, amely huszonöt évvel ezelőtt talán éppen olyan messze volt mögöttük, mint mi most va- gvunk mögötte. Manapság — míg a politikai folyamatok rohanni látszanak — gazdaságunk egy helyben topog. S ez a jelenség nem új. Ha belegondolunk, hogy az első energia- és anyagár-emelkedésekről már 1975-ben megállapítottuk, hogy nem fognak begyűrűzni, s hogy ennek már tizenöt éve, bizony látszik, nem sokat tettünk a világgazdasági kihívás elfogadásáért. Tudom, minden hasonlat sántít. különösen a történelmi, de gondoljunk csak arra, egvkor milyen kis idő kellett túliparosított túlcentralizált gazdaságunkban annak felismerésére, hogy új gazdaságpolitikára van szükség. Az 1950-es nagy áremelkedések, a hiányok, s annak a felismerése óta, hogy a vas- és acélgyártás mellett még éhen is halhat a vas és acél országa, csak szűk három év telt el Nagy Imre 1953-as júliusi beszédéig, amelyben felvázolta reformterveit. Más kérdés, hogy ahhoz sem kellett néhány hónapnál több, hogy a Rákosi-birodalom visszavágjon, s lesöpörje őt a politikai porondról. Ehhez a három évhez képest bizony nagyon hosszúnak tűnik az emlegetett tizenöt évt amelyben az előrelépés helyett gazdaságpolitikusaink nemesfémmel tömték be a népgazdaság fazekának egyre szaporodó és szélesedő lyukait, amelyeket most — kölcsöneink fogytán — puszta kézzel töm- ködne be a kormányelnök, ha nem kellene kezét minduntalan kapkodnia, mert forró a víz... Persze ne higgyük azt, hogy mindig ilyen lassan kapcsolnak nálunk a gazdaságpolitikusok. Például az 1968hot. mert három ember, az énekes, a zeneszerző meg a szövegíró együttes munkájáról van szó. Szóval, hogy úgy mondjam, a függvényei vagyunk egymásnak... És végül is, minden kérdőjeles ezen a pályán. — Hol lépsz fel mostanában? — Mindenhol, ahova csak hívnak. Az utóbbi hónapokban főleg a vidéki nagyvárosokban énekeltem. Szeretek szórakoztatni, szeretem az élő kapcsolatot a közönséggel. Általában háromtagú társaság kísér. — Bárokban nem énekelsz? — Nem. Nem szeretem a bárokat. Ott nem figyelnek az énekesnőre az emberek, inkább egymással vannak elfoglalva... Még kezdő koromban. jó huszonöt éve, az Astoriában meg az Emkében léptem fel. azóta sem. — Nyáron mit csináltál? — Remek nyaram volt! Hóban elindított gazdasági reformunk lendületét megtörni mennyire elegendő volt néhány röpke év! Pedig talán sohasem volt nagyobb szükségünk arra, hogy a gazdasági racionalitás érvényesüljön a döntésekben, mint éppen abban az időben. Hiszen az épp emlegetett világpiaci energia- és anyagárrobbanás előestéjén következett volna be kedvező változás. Jól példázza ezt a magyar személygépkocsigyártás csírájában elhalt kísérlete. Gyorsuló idő? 1968 után került először komolyan szóba, hogy működjünk együtt japán cégekkel személyautó-összeszerelésben, -gyártásban. A Nissan céggel tárgyaltunk, sikertelenül. Magam akkor kezdtem a gazdaságpolitikai újságírást, s merészen sík- raszálltam volna az együttműködés mellett, ha a szerkesztő közölte volna a cikkemet. De nem közölte. „Tévedsz — mondta —, rosszul látod a dolgot”. Hozzátette még: „Hiszen egy autógyár csak akkor lehet gazdaságos, ha évi 100 ezer kocsit gyárt, s ugyan, mondd már, hol tudnánk eladni évi 100 ezer személyautót?” „Itt, nálunk" — feleltem, inkább mérgemben, semmint húsz évvel előre látva. A jóslat azonban nem hatotta meg a főszerkesztőt, s hogy végképp letorkolljon, lehalkított hangon megkérdezte: „S mit gondolsz, a Zsigulikat kinek adnák el az oroszok, ha nekünk telítve lenne a piacunk?” Erre is mondhattam volna valamit, de ha kimondom, lehet, hogy más pályára kellett volna átmennem. A fiatalabbak kedvéért hadd tegyem hozzá, hogy a japánok már akkor igen takarékos autókat gyártottak, nem lévén még annyi olajuk sem, mint nekünk a hazai olajmezökön. Már a hatvanas években olyan motorbicikliket csináltak, amelyek három és fél liter benzint ittak százkilométerenként. (Akkoriban még a kétkerekűeket kísértem figyelemmel, realista módon.) Azóta sem tudok nyugodtan gondolni arra, hogy ha 1969-ben fi Gézával turnéztam, tobb- felé léptünk fel. ö zseniális színész, élveztem a közös szereplést. — Ügy hallottam, a tévében is készült műsorod. — Igen, mostanában csináltunk egy önálló tévé- showt, Gianni Morandi, Mikó István és Déri János voltak a vendégeim. Óriást munka volt, sokat készültem rá. Az egész stáb olyan lelkesen. szeretettel és vidáman dolgozott együtt, hogy én csak ámultam; így is lehet... — Terveid? — Meghívásom van Kanadába, fél év múlva indulok, három hónapig leszek távol, ami nekem nagyon hosszú idő, mert külföldön rögtön honvágyam van... A magánéleti terv pedig: hamarosan összeházasodtunk Pálinkás András tévés szerkesztővel. Eöry Éva elindult volna egy takarékos közép-, vagy kiskocsi gyártása, milyen előnnyel álltunk volna európai versenytársaink között egy — mondjuk 6—7 litert fogyasztó Lada nagyságú, vagy 4—5 litert ivó Daihatsu Cuore méretű kiskocsival a — megsokszorozódó benzinárakkal az egész világot sokkoló — energiaválság hajnalán. S a nagy üzleti siker, s az autógyártó ágazat egész gazdaságot húzó hatása mellett talán ma már mutatóban sem lenne nálunk kétütemű, benzingőzokádó autó... Na, de erről — és sok minden másról — igazán lekéstünk. Jöttek a pangás évei, megszínesítve a reformvisszarendeződés visszarendezésének idejével, ami azért hozott némi élénkséget. Itt-ott liberalizálva a gazdaságot, lehetőség nyílott arra, hogy ki-ki többet dolgozzon, esetleg vállalkozzon. Nem túl merészen, mert hiszen előttünk állt a rossz példa: aki a szemétből kihalászott meggymagból aranyat csinált, hamar börtönben találta magát. S amíg az újságokban azon vitatkoztunk, vajon hány fős vendéglő és szálloda jelentheti a holtbiztos visszatérést a kapitalizmushoz, bankáraink szépen hozták a fejlődés látszatát keltő dollármilliárdo- kat a konyhára. Örök rejtély marad, hogy a vezető bankárunkkal golfozgató Rotschild-utódok miért nem voltak bizalmatlanabbak, miért vették biztosra, hogy pénzüket vissza tudjuk fizetni. Igv telt el ez a tizenöt év, ez a másoknak gyorsuló idő. S aligha van még tizenöt évünk, amit a mozdulatlanságnak áldozhatunk. Végleg elroboghat mellettünk a gazdasági fejlődés vonata, ha nem kapaszkodunk fel rá az utolsó pillanatban. Mint föntebb írtam, a politikai változások sebességéért nem aggódom, legföljebb azért, amiért a ránk kacsingató tőke is aggódik: nehogy túl viharos változások legyenek, amelyek bizonytalanná tehetik belső életünket, mert ki bolond befektetni abban az országban, amelyikben nem tudni, mit hoz a holnap. De ha már megvalósítjuk politikai céljaikat, megteremtjük a jogállamot, akkor gyorsítsuk hát fel a mi időnket is, s lássunk végre a jövőteremtő munkához! Gőz Jóasef Steven Campbell: Gesitikulálái kék halakkal
