Nógrád, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-20 / 17. szám

1990. JANUÁR 20.. SZOMBAT

5

NCKÍRÁI)

ILATXJ^L

itt születtem én Tótújfalván. Amerre csak néz, hegyeket meg erdőket lát mindenfelé. Gyermekkoromban sokat jártam a környéket édesapámmal, és mikor kiértünk a gerincre, messze-messze elláttunk tiszta időben.

— Látod, fiam, akármerre nézel, csak hegyek meg erdők minden irányba. Mis- kolcig eljuthatna innen egv vándor úgy, hogy kilépne a sűrű rengetegből. Jó búvóhely lehetett ez a vidék valamikor az üldözötteknek. Hej, dehogy gondoltam akkor arra, hogy egyszer én is bujdosó leszek, ez a rengeteg, meg a kis tanyám lesz a menedékem hosszú évekig.

A második világháború után mindjárt megnősültem. Szépen kezdődött az életünk, volt mit aprítanunk a tejbe. Tizenhárom hold szántón meg tizenhárom hold legelőn gazdálkodtunk. Az istállóban két tehenünk, két ökrünk, az akolban ötven-haí- van darab juhunk. Cselédet nem tartottunk, csak a testvérekkel négyen fogadtunk fel egy juhászt.

Három esztendő múltával kezdődött el a kálváriám, mikor 1949-ben kuláknak nyilvánítottak. Attól kezdve amivel <;sak tudtak, ütöttek a

hatóságok. Ha egy szalmaszálat megláttak az udvaron, azt mondták:

— Miért van az ott? Miért nem tiszta az udvarod? Kétszáz forintot fizetsz ezért, büdös kulák! Elmentek a disznót megnézni.

— Hej, piszkos a disznó alja, ezért is kétszáz forint büntetést kapsz! Aztán felsorolták, mennyi búzát, kukoricát, krumplit, tejet kell kötelezően beadnom.

Bizony, mikor elmentek, csak pergett a könnyem, honnan teremtem elő azt a sok mindent, amire köteleztek. Szaladtam édesapámhoz.

— Jöjjön, édesapám, rrfert itt voltak a gonoszok, ekkorra és ekkorra be kell adnom a termést!

Mikor aztán a gabonát kicsépeltük. a krumplit felszedtük, a kukoricát letörtük, kocsira pakoltunk, és vittük a futurához. Ha maradt belőle otthonra, maradt, ha nem maradt, nem maradt. Csak a tejbeadással voltak egv kicsit elnézőek, mert akkor született meg a kisfiúnk.

No, de nem sokáig tartott a jóságuk, mert januárban a legnagyobb hidegben becsörtetett hozzánk a tszcs elnöke, hogv elviszi az asztalspar- heltunkat.

— Ez a sparhelt nem illeti meg magukat, mert ingyen szerezték meg a zsidótól a háború végén.

— Jaj, dehogy ingyen, megvettük mi azt rendes áron, nem voltunk rászorulva senki ajándékára.

— De bizony ingyen szerezték, ezért most ingyen el is visszük!

öt hónapos volt a kisfiam. Ügy kértem kölcsön egy tűzhelyet, hogy meg ne fagyjon a gyermekem.

Aztán mindenemet elvették: a földemet, az állataimat. Én meg favágó lettem az állami gazdaságban. De akkor már beteg voltam. A sok keserűség ráment a gyomromra, hogy kétszer is műtötték a tarjáni kórházban.

1950 elején kezdték ösz- szeszedni az embereket, akitől tartottak, akire haragudtak. Kezdtem félni. Pestre mentem egy régi fogtechnikus barátomhoz, neki panaszkodtam.

— Anti, nem

tudom.

mi

van felénk, de

minden

tanyáról, minden

faluból

elhurcolnak az ÁVH-sok

eg.vegv embert.

— Hallod-e,

nagyon

vigvázz, nehogy

téged is

elvigyenek,!

— Miért?

— Mert kuláknak nyilvánítottak, veszélyes vagy a rendszerre. Ráadásul tudsz egy illegális kisgazda-szervezkedésről, és ezt nem jelentetted nekik. Kemény időket élünk, bizony börtönbe csukhatnak, de még föl, is akaszthatnak.

— Miért ölnének meg engem? — csak ezt hajtogattam, és valami iszonyatos félelem fogott el. Akkor már tudtam, hogy nem megyek haza. Inkább a vadállatokkal lakok az erdőben, minthogy engem kínozzanak, rabságba vigyenek.

Milyen jól tettem, hogy nem tértem be a portámra, mikor hazajöttem. Már akkor kerestek az ÁVH-sok, de ezt csak később tudtam meg. Éjszaka zúgatták az autójukat a házunk előtt, zörgettek az ablakon.

— Kit keresnek? — kérdezte a feleségem megrémülve.

— Sótér Józsefet. Nyissa ki az ajtót!

— Mit akarnak? Elment az uram Pestre.

— Mikor jön haza?

— Nem tudom.

— Ha megérkezik, azonnal mondja meg neki, hogy jelentkezzen a ceredi tanácson !

Szegény feleségem nem tudta lehunyni a szemét egész éjszaka, csak reszketett félelmében.

Én meg nem messze a házunktól húztam meg mafeam. Egv barlangban csináltam szállást. Majd megfagytam. Április eleje volt, hűvösek voltak az éjszakák. Mikor másnap besötétedett, elhúzódtam a házam közelébe. Apámat láttam meg az udvaron.

— Édesapám! — szólítottam meg egy fa mögül.

— Te vagy, fiam?

— Pakoljanak be egv tarisznyába kenyeret, zsírt, szalonnát, hagymát. Adjanak

egy takarót is, mert éjszaka foga van az időnek!

Vizet nem kértem, mert volt egy jó forrás odakint.

Az erdő lett a szállásom. Hej, de féltem mindenkitől! Ha észrevettem valami neszt, füleltem, mint a nyúl, és bújtam a lyukba, mint egy féreg. Gombázók jöttek néha-néha a barlang felé. Olyankor lekucorogtam, még a lélegzetemet is visszafojtottam. Nem tudott rólam senki, csak az erdei állatok.

Így telt el a tavasz, a nyár, az ősz, közeledett a tél. Egyre jobban fáztam. Haza kellett mennem.

A szobaajtó mellett két széles padlót felbontottam, és éjszakánként hordtuk a (földet kifelé. Persze először ■»egnéztük, hogy tiszta-e a levegő. Csináltunk a feleségemmel olyan bunkert, amiben nyugodtan megbújhattam. No. itt tartózkodtam évekig, ha valaki megfordult nálunk, vagy ha gyanús személy közeledett.

A feleségem a tszcs-be járt dolgozni, én meg otthon próbáltam besegíteni, meg is főztem sokszor. De bizony hiába fűtöttem fával, csak meglátszott a kémény füstje. Ha felénk járt valaki a tanyán, észrevette.

— Nálatok meg. füstölt a kémény, mikor nem voltatok otthon.

Hej szegény feleségem,

mit állhatott ki, mikor ilyeneket hallott. Abba kellett hagynom a főzést, ha veszélyt jelentett.

Ahogy tellett az idő, megint bátrabb lettem, besegítettem a kinti munkába is. Persze, hogy ügyesebben végeztünk, hát ez is feltűnt .valakinek. Jöttek az ÁVH-sok, szimatoltak.

— Só-tár néni, de ügyesen megkapált. Az ura segített?

— Ne gúnyolódjanak velem, tudják, hogy nincs itthon az uram, talán már nem is él.

Az Is'ten megáldja, soha nem szólta el magát, nem árult el semmilt.

A legkeményebb napunk, 1956 tavaszán volt, mikor 18 ÁVH-s keresett. Befordultak a házunk elé egy személykocsival meg egy teherkocsival. Körülállták a portát. Én iszikiri, a bunkeromba, a feleségem megvárta őket halálsápadtan. Reszkettem a padló alatt, és minden szavukat figyeltem.

— Kicsoda maga?

— Sótér Józsefné vagyok.

— Hol az ura?

— Honnan tudnám? Lehet, hogy maguk jobban tudják. '

— Miért van ennyire

megijedve, nem bántjuk

magát. Az-tán a gyerekhez

fordulhattak, mert azt kérdezték.

— Hol- van apukád?

— Nekem nincs apukám.

— Minden kisgyermeknek van apukája.

— Nekem nincs. Biztosan

agyonütötték az erdőben.

Egyszerre csak nagyot si- koltott a feleségem.

— Hova viszik a gyereket?

Később tudtam meg, hogy a hegytetőre vitték, ott faggatták, cukrot adtak neki. Szépen beszélhettek vele, mert a gyerek nyugodtan tért vissza az anyjához. Gonda Bertalan főhadnagy vallatta, aki nem volt rossz az ÁVH-sok között.

Közben a többi ÁVH-s' feltúrt mindent a házban. Megtalálták az esőköpenve- gemet a szekrényben sárosán. Az lett nekik gyanús. Azt mondja az egyik ÁVH-s:

— Sótér néni. nincs itthon az ura?

— Nincs.

— Akkor miért sáros az ' esőkabátja?

— Magamra kapom, ha kiszaladok. A disznókat, a jószágokat abban hajtom,

ha esiiik az eső.

— Hej, nem hiszek magának. . . Egv szép szekrénybe nem szoktak sáros esőkabátot rakni! — tromfok vissza az ÁVH-s.

Ezen az esőkabáton majdnem lebuktunk.

Aztán egyszerre fogták magukat, elmentek. Utoljára azt mondta a vezetőjük:

— Mondja meg az urának, hogy bújjon élő a rókalyukból, nem les« bántó- dása. mert más szelek kezdenek fú.jdogálni.

Igaza volt. A rádió akkoriban már jóformán csak a rehabilitásoilcról beszélt. Elhatároztam, hogy feladom magam.

Ügy is volt, aztán Utas- pusztára vittek a laktanyába. Kihallgattak. Az éjszakát ott töltöttem. Reggel kérdezi tőlem egy szakaszvezető:

— Mit enne? Mit inna? Kávét, szalámit, konzervet? Azt hozunk, amit kér.

Hát még olyan kiszolgálási, amit ott kaptam! Az egyik katona hozta a lavórban a vizet, a másik a törülközőt, a harmadik a szappant. Három ember szolgált ki. Mondom magamban:

— Nem rosszul csináljátok, ha ez így megy tovább.

Tíz óra tájban jött értem ■Gonda Bertalan, kocsival hozott haza. Mondja a fiamnak, ahogy a kapun beértünk:

*— No, most már ez az ember lesz az apukád. A gyerekem meg csak nézett egy nagyot. Soha nem mondtuk neki, hogy az apja vagyok, nehogy kikoty- tyantson valamit. Csak Feri bácsinak ismert.

— Ez nem az én apukán), hanem Feri bácsi.

— De ezután ö lesz az apukád. A gyerek meg szaladt a fejszéért, mert gondolta, hogy megint elvisznek. Szeretett engem nagyon, ha évekig Feri bácsi is, voltam neki.

— Kivágom az autógumit, hogy ne vigyék el Feri bácsit. Gonda Bertalannak még a könnye is kiesett a szeméből, mikor ezt látta.

Én meg hunyorogva a napba néztem egv pilllanat- ra, mert egésiz életembn a fényt szerettem a legjobban. mindig irtóztam a sötétségitől.

Nagy Zoltán

A BUJDOSÓ

Teli csendélet

Mozgóképe(se)k

felelőssége

Mozgóképek százai és ezrei osztogatják a „recepte- két", valóságos ..szakmai oktatást" adnak a legijesztőbb kegyetlenségekről- rémségekről. Krimik, horrorok, a legrafináltabb embertelenségek, durvaságok, rettentő gyilkosságok sorjáznak a nehéz valutáért beszerzett mozi- és tévéfilmek kockáin, valamint az illegális forgalomban pergő videoszalagok tízezrein.

A mozgókép hatása óriási. szinte felbecsülhetetlen. Nem véletlen, hogy amióta csak létezik, igyekeznek is a tömeghatás szolgálatába állítani, akár a direkt módszereket felhasználó dokumentumaim e'-zközeivel, «kár közvetve- játékfilmben kínálva a mondandót. Minden, film hat valami módon. (Film alatt itt és egész gondolatmenetemben a mo/gók’ép minden megjelenési formáját értem, tehát a moziban és a tévében láthatókat, meg a videóra alkalmazottakat egyaránt.) A látszólag politikamentes film is hat. valami módon, mert bemutatás irigylésre érdemessé tesz, vagy elítéltet egv életforma-jelenséget, egv-egv ■ i apró- az adott társadalomtól el nem választható mozzanatot. A kalandfilm nézője a filmhős sikereiben éli át. a maga sikervágyát, s.közben örül. hogy helvette valaki más verekszik, és esét- leg kapja is az ütlegeket. Persze, a kényelmes mozi- székből ez veszélytelen. Ám a példák sokszor rosszabb hatást is gyakorolnak. A kung-fu filmek jelentkezésekor hamarosan lehetett látni két lábbal mellen rúgott áldozatot, a filmekről eltanult fogások szenvedőit. Megjelent a filmek mintájára a megfélemlítő külső- az ijesztő öltözet. egy időben szerepet kapott még a fegyvernek minősülő nun- csaku is. Stallone után most Schwarzenegger a bálvány, az ő látványos kalandjai a_ példamutatók. Azt persze’”’ kevesen gondolják végig, milyen precízen begyakorolt műverekedéseket látnak, hogy a korszerű film- technikának mennyivel több szerepe van a látvány borzalmasságában. mint a szereplők többségének. Amikor pedig ezeket az életben utánozni próbálja a rajongó néző, ott hiányzik a film trükktechnikája- ott sérülés van. Testi és lelki sérülés egyaránt.

Napjaink mozgóképválasztékában a kegyetlenség, a rémísztgetés, a durvaság dominál. A televízió íilm- piogramjaiban is a kelleténél nagyobb helyet foglal el, a mozik kínálatában már régen domináns szerepet játszik, a felmérhetetlen vi- deoforgalomban - pedig — becslések szerint — még rosszabb a helyzet, mint a mozikban. A művészi értékű-. gondolatokat is adó, intellektuális élményt kínáló film. és a durvaságot, kegyetlenséget propagáló filmipari készítmények aránya a- mozikban egyenesen ijesztő. (Aki netán kételkedik ebben, csak nézze meg a napi moziműsorokat.) Az amerikai filmipar tucattermékei, a horror,- a krimi, a kaland, az álwes- tem és egyéb hasonló mozidarabok éllepik és beszennyezik a magyar mozivásznakat. kiszorítva onnan a nagy múltú és igen magas szintű európai filmhatalmak — olaszok- franciák, skandinávok slb. — értékes műveit is. Peregnek az értéktelen. csak időtöltést szolgáló, ám veszedelmes hatású mozidarabok számo- latlanul, hintik a szellemi konkolyt.

A filmek hatásáról többször szólt Szabó István is, mindeddig egyetlen, magvar Oscar-díjas játékfilm alkotója. Számot adott Európa legkiemelkedőbb filmalkotóinak újabb akciójáról: Ingmar Bergman elnökletével megalakították az Európa Filmtársaságot, hogy nyomatékosan felhívják a figyelmet a filmalkotók, általában a mozgóképeket teremtő művészek felelősségére a társadalom iránt1. A mozgókép és a mozgóképesek felelőssége szinte felmérhetetlen Európában: n maguk művészi eszközeivel kell az emberiséget szolgál- niok- küzdeniök azért, hogy a mozgókép ne legyen és ne lehessen a rossz, az embertelen, a kegyetlen propagálója, és az értéktelen amerikai gyártmányok uralma szűnjön meg Európában.

Bergman, Szabó, Fellini és a többiek a mozgókép felelősségét átérezve a társadalom szellemi védelmére szövetkeznek.

B M.