Nógrád, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-06 / 289. szám

1989. DECEMBER 6.. SZERDA NOÍÍRAI) 3 Szabadáras árak — elszabadult árak Ki tudja, mi lesz jovore? Aki kiszolgáltatott, kénytelen elfogadni a tényeket Az áraknak manapság egyre nehezebb a nyomába eredni. Lassan figyelműnél követni is nehéz az árválto­zásokat, hiszen nem minden esetben jelentik be azokat. Sokszor csupán azt vesszük észre, hogy újabb árcédula kerül a zacskókra, dobozok­ra. De bejelentett drágítások­nak sem vagyunk hiányában. A legutóbbiról éppen teg­nap adtunk hírt. Többe ke­rül ezután a kolbász, a téli­szalámi, egyes hűtőipari ter­mékek és a szeszes italok. Ezek szabadárasak. Kíván­csiak voltunk, hogyan véle­kednek a salgótarjániak az árak „elszabadulásáról". — Mi is csak a rádióból értesültünk az áremelések­ről, — mondja Nagy István, az ÉVI ABC vezetője. Eddig semmifajta eligazítást nem „Lehet, hogy téliszalámira már 'nekem sem telik. Ezt az árat nem tudom megfi­zetni”. kaptunk, de nem jelent kü­lönösebb gondot, hiszen té­liszaláminak, hónapok, pa­rasztkolbásznak hetek óta hírmondóját sem láttuk... A hűtőpultnál szólítok meg egy vásárlót. Csodálko­zó tekintettel néz rám: nem is tudtam, hogy már me­gint emeltek. — Mi [ehet a véleményem, hiszen nyugdíjas vagyok! Egyre nehezebb a pénzt be­osztani, az a szerencsénk, hogy a férjem még dolgo­zik. Én sem tartozom ki­mondottan a kis nyugdíjasok közé. de már eddig is csak elvétve jutott nagy néha pél­dául téliszalámira. Most még ritkábban tudok venni. De lehet, hogy ezt az árat már egyáltalán nem tudom meg­fizetni. Én Lengyelország­ból kerültem ide, itt men­„Nera lehet előre kiszámí­tani semmit. Ki tudja 1 mi lesz jövőre? Ami biztos, az biztos, most vásárolok”... tem férjhez. A rokonaimtól hasonló híreket kapok onnan is. Nem igaz,, hogy ott nincs áru,'de .az infláció miatt már náluk sem tudja a többség megfizetni az élelmiszert... Mi talán még mindig jobb helyzetben vagyunk, de meddig? Kilószám kerül mérlegre a lángolt kolbász. A pult előtt egy idősebb úr áll, külsején látszik, szintén nem tarto­zik a tehetősek közé. Meg­kérdezem hát, hová ezzel a sok kolbásszal? — Nem lehet már előre kiszámítani semmit. Most volt pénzem, ez pedig eláll egy darabig. Ki tudja, m; lesz jövőre? Inkább megve­szem most, mielőtt még job­ban felmegy az ára. Elkese­rítő a helyzet. Azt mondják' hogy azért kell emelni az árakat, mert a termelőnek így nem éri meg. Szerintem hiba volt az államnak kien­gednie a kezéből az irányí­tást. Ha jobban szerveznék a munkát, nem nekünk kelle­Nem foglalkozom az árak­kal. Inkább bízom Istenben, és abban, hogy felemelik a fizetésem.... ne megfizetni a tandíjat. Persze, akik az egészet el­rontották, azoknak ezek az árak sem magasak, hiszen a ,,jól megérdemelt nyugdíjból” még telik. Egy fiatalasszony éppen átkelni készül a zebrán amikor megszólítom. — Most jövök a boltból. Füstöltárut akartam venni. Nincs. Sehol sincs. Én úgy vagyok, hogy mindenben a jót keresem. Felmentek az árak? Hát örülök. örülök, hogy legalább nem lehet Őket kapni, így kevésbé bosszant a dolog. Minden rosszban van valami jó. Nem? A Palócz Imre téren egy fiatal lány könyvet árul. Toporog a hidegben. Le­heletével rnelegíti a kezeit. — Az árak? Nem foglal­kozom velük. Nem érdekel­nek. Nem. nem vagyok elke­seredve. Én bízom. Hogy miben? Felemelik majd a Süket duma az iegész. Ma jd jövőre emelnek. A nyugdi­jakat is... fizetésem! Hogy miben bí­zom?.... Istenben. A piac mellett, viseltes ru­hában szaporázza fáradt lép­teit egy ember. A koránál is idősebbnek látszik. — Majd jövőre. Aikkor mennek fel az árak. A mos­taniból nem lesz semmi. Egyébként is majd megírják az újságok... Hogy már meg­írták? Süket duma az egész... Ügy sem merik meg­tenni. Jövőre is csak a luxuscikkeket emelik. A liszthez, cukorhoz, kenyér­hez nem nyúlhatnak. Ami kell a szegény embernek. A nyug­díjakat pedig felemelik. Négyezerről nyolcezerre... Ez biztos. Egy ilyen körkép sosem le­het teljes- Nem tükrözheti egészében a valóságot. Mé­gis levonhatók talán követ­keztetések. Az ember ha ki­szolgáltatott, nem tehet egye­bet, mint elfogadja a ténye­ket. Van aki azzal védekezik, hogy nem vesz tudomást a dolgok alakulásáról, csak megszenvedi a következmé­nyeket. Van aki cyránói ön- gúnnyal szemlélődik, így lep­lezi elkeseredettségét. Van aki hisz Istenben, bízik sor­sa jobbra fordulásában. Biz­tos, hogy vannak akik igye­keznek tenni is a holnapért. Sajnos azonban egyelőre zuhan az életszínvonal, és félek, még sokáig így marad. Mégis kell lennie kiútnak. Aki tudja, mondja meg... — csfala V— Engesztelő — 33 év után emlékezések egy filmbemutató után Schiffer Pál filmrendező és szociológus társai, Dávid János és Geskó Sándor do- kumentumfilmjét — Hargitay Lajos és Hadad y Rudolf salgótarjáni acélgyári munkástanács-vezetők és nemzetőrpa- rancsnakok tragikus sorsáról — nemcsak a megyeszékhelyen mutatták be nagy érdek­lődés és elismerés mellett, hanem az ese­mények másik helyszínén, a néhány száz leiket számláló Hugyagon, illetve a köze­li településeken. ■Örhalomban és Balassa­gyarmaton is. A két mártírt, a több nyel­ven beszélő, 33 éves műszaki fordítót. Ha- dady Rudolfot és az Ózdról elszármazott, 28 éves gépészmérnököt, mellesleg gépipari technikumi tanárt, Hargitay Lajost az Ipoly-parton történő lemészárlásuk után a balassagyarmati kórház számára fenntar­tott temetőrészben földelték el, de földi maradványaikat — az exhumálási kísér­let ellenére — máig nem sikerült megta­lálni. Nem tudjuk, kik és hogyan temették el, részesültek-e bármi — akár parányi — végtisztességben. A két baloldali gondol­kodású, munkásérzelmű hazafi harminc- három éven keresztül Nógrád megye első számú közellenségének számított. Nem pusztán tiszteletlenség volt róluk beszélni, hanem egyenesen tilos, mintha pttól féltek volna az álarcos diktatúra, a pártállam és az állampárt egymást kitüntetgető és anyagilag (nagyon sokszor nem is egyenes úton) folyvást gyarapodó urai, hogy szel­lemük táptalajra lel, megerősödik, és el­söpri a hazugot, a méltatlant és alkalmat­lant. Ami megtörtént, megtörtént, jobb hallgatni róla. Különben is: ne szólj szám, nem fáj fejem. Hát bizony hadd fájjon csak az a fej ! Hadd fejtődjék le a hazugság, a torzítás burka a közelmúlt valóságáról! Nem élhetünk tovább tudathasadásos életet. Nem lehetnek különgondolataink és mondataink az ünnep- és hétköznapok­ra, a nyilvánosság és a baráti-családi asz­taltársaságok számára. S, hogy ezeket mind többen értik a saj­nálatosan konzervativizmusáról, politikai szűklát'őkörűségéről és alacsony művelt­ségi szintjéről ismert szűkebb pátriánk­ban is, annak örvendetes jele volt az En­gesztelő 1956—1989 című dokumentumfil­met követő ankét izzó hangulatú, tisztázó és tisztító erejű eszmecseréje. Az alábbi­akban az itt elhangzottakból adunk — ahol tudunk, névvel — egy csokorra va lót. Balázs László címfestő (1956. december 8-án, 32 se­besültet. rakott; fel az au­tóbuszra, amelyből egy pitszíkos fehér rongyot rázo- gatva1 jelezte békés szándé­kát. Két és fél év börtön­büntetést szenvedett; érte.): Aki az 1956-os salgótarjáni eseményekről beszélt, az az életét kockáztatta. Oroslzi Károly, az MSZMP dédelge­tett Karcsi bácsija azt molndta, ha 40 éves lenne, klóra taná a belem,et. Két héttel ezelőtt Aczél Béla és a gorillája még rámtámadt, követtek egészen a Stécé- k'lUbig. De ne féljenek em­berek! Ne féljünk az effé­léktől! Mondják el a történ­teket úgy, ahogyan voltak, mondjuk el azt, amit gon­dolunk. Dr. Várkonyi József, a Palócker Kiskereskedelmi Vállalat igazgatóhelyettese: A félelem oszladozóban van. Persze az emberek 1957-ben is beszéltek az események­ről, közel voltak, és nem lehetett megkerülni. De csak suttogva szóltak, egy­más között is. Hiszen pu- t ajka sok járták az Utcákat, tereket. Akkoriban nagyobb félelem uralkodott!, mdn't a legsötétebb Rákosi-konszak idején, 1950—51-ben. Éppen a puflajká&ok miatt... Balázs László : Szükség volt olyan emberekre, akik­re rá lehetett kenni a dol­gokat. Bűnbakokra. Rám is soktat rámfogtak. Lázítot- tam, sztráj'koltattam — és pontosan az ellenkezőjét tet­tem. Az első tárgyaláson nem is ltudtak elítélni. 1957. január 29-én tartóztat­tak le, a moziban, előadáts- ról hívtiak kli, és a folyosón már ott várt rám géppisz­tollyal a Mrázik-banda. Ki­léphettem volna az oldalaj­tón, de miért... Én a fron­ton is kimentem a legna­gyobb golyózáporban a ba­rátomért. Ott se féltem, és itt se félek. Még ha börtön­be is kerülök újra. .. Futó István: Aki nagyon pontosan vissza tud emlé­kezni a történtekre, az zse­ni. Annyit azonban hozzá tudok szólni a dolgokhoz, ez a filmben is elhangzott, hogy sok ártatlan ember halt meg, értelmetlenül, fö­löslegesen. Olyan ártatlanok, mint az utcai járókelő a kisiskolás, 'a kenyeresko­csis, akit a kocsiról lőtték le, a szülni indult asszony, a Culi gyerek, de jó have­rom volt... S tulajdonképpen én is meghaltam. December 8-a után két héttel lehetett, sebesülten feküdtem a kór­házban. Nyolc ágyat tettek be a négyágyas kórterembe. A lábamnál egy etesi fiatal­ember feküdt, két gyereke volt, a nevére nem emlék­szem, meghalt, és az egy­más mellett lévő lázlapja­inkat véletlenül összecse­rélték. Kiírták, hogy meg­haltam. Jött a pár hónapos terhes feleségem, az öcsém, keresnek a boncteremben, nem vagyok, a folyosón, ott sem, végül csak megtalál­tak a szobában... Szóval én csak azt akarom mondani, hogy sok ártatlan ember meghalt, és mi, akik itt va­gyunk, adózzunk most az emléküknek egy félperces néma felállással! Szabó János: Nagyon örülök annak, hogy az or­szágban akadnak olyanok, akik filmre mertek venni egy ilyen drámát. A film hatására talán a gyilkosok­ban is lesz aranyi becsület, hogy ki mernek állni az em­berek elé. Egy férfi: Emlékezetem szerint három-, legfeljebb * négyezer ember lehetett a megyei tanács és a megyei rendőrség előtt. Ezek nem tüntetők voltak, hanem gyá­ri dolgozók, bányászok, akiket odaküldtek, és az ut­ca népe, bámészkodók. Vé­gül azt akarom még mon­dani: a temetőbe délután két óráig, fél háromig 102 halottat vitték ki, a többit a kórházba szállították. Farsang János: Arról sen­ki nem beszél, hogyan rob­bant ki a népfelkelés, ho­gyan indultunk el. Olyan örömmámorban még soha nem láttam Salgótarján né­pét, mint október 27-én, a szovjet emlékmű ledönté­sekor. Ölelgették, csókol­gatták egymást az embe­rek, énekeltek. Később az emlékmű helyreállításának a költségeit kártérítés cí.- mén nekem kellett kifizet­ni, holott részt se vettem a ledöntésében. Milyen jogon? Ma sem tudom. Közben négy gyerekem volt... Egy idős, 55 év körüli írót, mi, acélgyári nemzetőrök en­gedtünk szabadon. A Du­nántúlról jött Salgótarján­ba valami távoli rokonához, aztán az ÁVH letartóztat­ta, és már két hónapja a rendőrségi fogdában volt. A megyei rendőrségről a fő­nökök már leléptek, csak egv öreg törzsőrmester tar­tózkodott ott. Kérdezem tőle: Van-e politikai fogoly? Van — mondja. Az volt az író. Erre mondom: Hozza ide, az az ember szabad. Hogyhogy? Hát ezen egv ki­csit elvitatkoztunk, mígnem azt mondtam a rendőrnek: A nép akarata, hogy szabad legyen. Ekkor már a törzs- őrmester se tudott mit fe­lelni. A nép akarata? Hát akkor, a nép akarata, a jó Isten akarata. Egy fiatal történelemtanár: Keresztanyám vőlegényét, Pallai Dodit lelőtték a té­ren. Édesapámat a gép­ipari tefchnikumban taní­totta Hargitay Lajos, aki­ről csak annyit tudott, ké­sőbb, hogy brutálisan meg­gyilkolták az Ipoly-parton. ök féltek és hallgattak. És a félelem öröklődik, idáig ezért hallgatott a város. (A jelenlévő apa ehhez annyit tesz hozzá, hogy Hargitay Lajost emberként és tanár­ként is példaképnek tekinti.) Balázs László: Én tisztel­tem, becsültem mindig má­sok politikai meggyőződé­sét, vallását, ha nem go­nosz emberként gyakorolta. Így szeretnék továbbra is élni. Mondjunk le a bősz- szóról. Arra kérek minden­kit, bár tudom, hogy nehéz: felejtsük el, ami történt, és próbáljunk olyan közös ne­vezőre jutni, ami garantál­ja, hogy még egy vissza­rendeződés nem lesz. Mert ha valakik megkísérelnék, akkor még azok is ásót-ka- pát fognának, akiknek ed­dig eszük ágában sem volt. Ma már nem hagyja magát senki félrevezetni. Farsang János: Az ellen- forradalom után (egy isme­rőse közbeszól: rosszul mondtad, mire ő: akkor úgy mondták) nyolc hónapot a kistarcsai internálótábor­ban töltöttem, börtönbe ke­rültem, majd másfél évig ref alatt voltam. Kistar- csán történt, hogy oda­állítottak mindenkit a kőfal­hoz, és sorba kérdezték: forradalom volt, vagy ellen- forradalom? Az egyik azt 'mondta, forradalom. Püff, kapott a fejére. A másik mondta, ellenforradalom. Az is kapott. Hát, ha for­radalom se volt, ellenfor­radalom se volt, akkor csak népfölkelés lehetett. Mire hozzám értek, ezt feleltem a kérdésre. Rám vágott a smasszer cflyat, hogy arc­cal nekiestem a kőfalnak. Arra még emlékszem, hogy odaszólt a kollégájának: Haggyad, ez elég neki 60 évre! Így hát, amikor meg­kérdezik tőlem, mennyi van még hátra az életemből, azt válaszolom: csak harminc. Mert a másik harmincat, amit nekem Kistarcsán üte­meztek be, már letelt. Ám a viták még koránt­sem fejeződtek be. Súlyos sebeket szakított fel mind­két oldalon ez az esztendő. Azt azonban elértük, hogy mindenki szabadon, belátá­sa és ismeretei szerint ítél­heti meg, mi is zajlott 1956 októberében. Nem jár érte nyakleves, börtön, meghur­coltatás. Sulyok László Én örülök. Drága, de legalább nincs...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents