Nógrád, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
8 Létektől lélekig — KARÁCSONY 1989. DECEMBER 23.. SZOMBAT I\UÍ>Í>Z.UI idei nyaram, a felét kórházban töltöttem, a másik felét otthon nyögtem végig. Az én fajtám persze, ilyen állapotban sem kerül messzire a külvilágtól. Rádió, televízió a kórházban is van. És persze, az újságok; ez az a fertőzés, amely az én generációm kigyógyíthatatlan betegsége. Ennek ellenére, mire kiszabadultam a fehér falak közül, erről-arról csak lemaradtam, kissé előreszaladt a világ. Kiéleződtek például a politikai csatározások, amelyekben némelyek türelmetlensége még csak-csak, de hangneme már kevésbé volt menthető. Különösen disszonáns volt a fülemnek az állampárt egyik-másik levitézlett képviselőjének minden ellenvéleményt elutasító, mocsikolódó, pocskondiázó stílusa. Értem én, persze, korábban az ilyen botcsinálta politikusoknak könnyebb volt a dolga, pa- rancsolással, fenyegetéssel könnyű vezetni. Az ellenzéket lesöpörni az asztalról — ez kedvenc kifejezése volt az egyik, azóta bukott helyi potentátnak —, már nem lehetett, a vitát többen még-, is összetévesztették a gya- lázikodással. Nos, ném akarom szaporí- ♦ tani a szót, hevülékeny természetemnél fogva nehezen viselem el azt a fajta publicisztikai stílust, amely mástól megköveteli a tolarenci- át, miközben úgy véli, ő maga ugyanezzel nem tartozik senkinek, és belevetettem magam a csatározásba. Arrui, őszintén szólva, nem használt kórház utáni testilelki állapotomnak. Kapóra jött, hogy egy szécsényi templomi hangverseny révén híradást kaptam arról, hogy a ferencesek, akiknek rendjét 1950-ben feloszlatták, visszakapták a szécsényi templomot és a kolostort. A parókia kapujában egy fiatalember épp kerékpárra szállna, kérésemre felkísér, ahol szerinte Márk atya található —, akiről egyelőre nem tudopn, kicsoda. Felmentem egy lépcsőn, az irodában, vagy cellában (nem tudom, hogy nevezzem, ez irányú ismereteim hiányosak) Candide testvér fogad. Így mutatják be, idős férfi, mint beszélgetésünkből kiderült, kilencszázharminc óta dolgozik a rendben, nem tett egyházi fogadalmat, laikus atya, a rend feloszlatása után könyvterjesztő vállalatnál dolgozott. Amikor meséli, hosszas, bizalmas tanácskozások eredményeként eldőlt, hogy a rend visszakapja Szécsényt, a tartományi főnök elment hozzá: Candide testvér, ha szépen megkérnénk rá, visz- szatérnél-e a rendbe? Hát hogyne, rebegte az immár hetvenöt éves férfi, ha van hová. Most van, mondta a tartományi főnök. Szécsény. Azóta Candide testvér a gondnok itt, a mindenes, ahogyan ő is nevetve megerősíti, a fregoli. Mindig azt csinálja, amire éppen szükség van. Érdeklődöm Márk atya iránt —, akiről közben kiderült, hogy a rendház, vagyis a kolostor főnöke —, szóval, hogy Márk atya hol található? Temetni ment, felelik, majd misét mond a temetőkápolnában, de már rövidesen itt kell lennie. Közben, hogy az idő jobban teljen, tudakozódom. A szécsényi kolostor tulajdonképpen novicíátus, ahol azokat a fiatalembereket kezdik tanítani, akik érettségiztek és a ferences rend tagjai óhajtanak lenni. A szécsényi kolostorban egy — előkészítő — évet töltenek, s, ha minden sikerül, fogadalmat tesznek. Egy évre. A noviciusok akkor innen kiröppennek, másutt tanulnak tovább, aztán minden további évben fogadatmat kell tenniük. Ez egyházi bölcsesség, hiszen a fiatalemberek változhatnak, sok a csábítás is, másfelől, a rendben csak a kiválók maradhatnak. Aztán valakinek az érkezése hatlik, kinéznek az ablakon, megérkezett Márk atya. De jóformán még ki sem mondják, már ott áll az ajtóban, a kontrafényben inkább hallani, mint látni: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Én megyek elébe, s, ahogyan közeledek, bontakozik ki a középtermetű férfi alakja, lazán aláomló, csaknem földig érő, barna csuhában, hasonló anyagból font kötéllel megkötve a derekán, föltűnik kerek, barna arca, egészen rövidre nyírt haja, arcából fénylő, barna szemek sugároznak.A „dicsértessékre” az én szerény „Jó napot kívánok!” köszöntésem volt a válasz, erős kézfogás, s én, ki tudja, miért, úgy érzem, hogy mi már nagyon régen ismerjük egymást. Kérdezgetem, hogy került Szécsénybe, s milyen feladattal. Hát úgy, hogy magához hívatta a Kapisztrán atya ellentmondott. Két évet szolgáltam, kétszeres Kiváló Katona kitüntetésem van, szakaszvezetőként szereltem le. És erre büszke vagyok. Aztán újra a városra, a feladatra terelődik a szó. Kisétálunk a szobájából: megáll a parókiát a kolostortól elválasztó falnál, ezt természetesen elbontjuk, mutatja. Az ablakhoz lép, én utána. Kimutat a kolostor belső udvarára. Nézze, szól szinte suttogva, milyen gyönyörű. Én nézem az udvart, felverte a dudva, a gyom, mi ezen a szép? Amikor eszembe ötlik, hogy Márk atya nem azt látja, ami van, hanejn ami lesz. És már mondja is. Ha rendbe hozatjuk, itt hangversenyeket fogunk tartani. Szeretem ezt a kolostort, néz rám, szeretem ezt a várost. Amikor megérkeztem ide, aznap délután bekopog egy asszony, azt kérdi, atyám, ágyat hozott-e magával? Váratlanul ért a kérdés, meg aztán a mi rendünkben a pihenéshez nincs akkora jelentősége az ágynak. Hirtelenjében, meg Testvérem, Márk, hol vagy...? tartomány főnöke, s rábízta: tegye mielőbb lakhatóvá, fűthetővé a szécsényi kolostort, oldja meg, hogy jövőre legalább húsz fiúval megkezdődhessék a novici- usképzés. Felsóhajt. A kolostort harminc évig használta a mezőgazdasági szakiközépiskola, aztán, hogy megépült saját új kollégiuma, a műemlék épületet kilenc évig lakatlanul hagyta a város, a megye, persze, hogy rongálódott, fosztogatták, ami leszerelhető volt, elvitték, ami nem, letörték, volt, amikor csövesek lakták. És most? — kérdem. „Hát én is azt kérdeztem a tartományi főnöktől, mennyi pénzt kapok, de azt mondta, nekem nincs pénzem, oldd meg magad. Már az is nagy kegy, hogy az ügyünkre felfigyelt az Országos Műemléki Felügyelőség, az ő joga hogy a műemlék épületet feltárja, s előkészítse az eredeti állapot helyreállítását. Teszi ezt államkölifcsé- gen. Igen, vetem ellene, de a helyreállítás nem két fillér. Nem bizony, bólint. Az érdeklődés a helyreállítás iránt igen nagy, több terv is van a kezemben, de majd azt fogadom el, amelyik a célnak a legjobban megfelel, s a legkevesebbe kerül. A faluban, így mondja, a faluban már nagy a mozgás, sok a jelentkező, mindenféle szakmára is, segédmunkára is. Ingyen. Hitből, szeretetből. Nekünk nincs pénzünk negyvenöt százalékos beruházási adóra. Ferencesek vagyunk, hát ferences módra fogunk építkezni. Élete soráról kérdezgetem, már amennyire az illem megengedi. Valamikor hatvan táján lépett be a rendbe, de arra pontosan emlékszem, hogy amikor elmondta, Esztergomban tanított műszaki rajzot és rajzot, eltátottam a számat. Mert- valahogy nem illett hozzá. Hát hogyne, vallotta szinte dicsekedve, építőipari szakközépiskolát is végeztem. Csibészesen csillant a szeme, katona is voltam, mondja. Elveszett évek, vágtam rá, mert én valóban így hiszem. De Márk zavaromban is, rávágtam, igen, hoztam. Hát, ágyneműt, atyám, lepedőt, párnát, takarót hozott-e magával? Ezen már megakadtam,, miért szaporítsam a vétkemet, bevallottam, hogy bizony nem. Egy óra sem telt bele, az asszony újra ott volt, az ágyneművel. Márk atyának most mintha picinyt bepárásodott volna a szeme. Szeretem ezt a várost, úgy jöttünk mi ide vissza, majd ötven év után, mintha soha nem kellett volna elmenmünk. A ferencesek hazaérkeztek... Gondtalanul, teljesen kisimult délekkel érkeztem vissza Salgótarjánba. Még visszhangzott a fülemben Márk atya búcsúszava: örülök, hogy eljött; és én is örültem, hogy megismerhettem egy nagyszerű embert. Eljátszogattam a gondolattal, mi lenne, ha elkárho- zott lelkemmel netán meg kívánnék térni az Űrhöz. Biztos, hogy Márk atyát kérném meg, fogjon kézen. Aztán befordultam a főpostára, ha már itt vagyok, megnézem, jött-e levelem. A postafiókból előhalásztam a hivatalos küldeményeket, alul egy levelezőlapot vettem észre, megörültem, biz-» tosan egyetemista lányom írt Debrecenből, ő szokta egy levlapon előadni aktuális óhajait. De a címzés nem az ő keze írása volt, megfordítottam a lapot és akkor megláttam, hogy az egész oldalon keresztbeírva egy irtózatos ocsmányság és primitív rajzú bitófa, hurokkal. Pillanatra megfordult körülöttem a világ. Aztán még mindig egy kicsit szédeleg- ve, kimentem a térre, megálltam, s döbbenten nézni, vizsgálgatni kezdtem a szembejövőket. Ugyan melyik volt, ki lehetett, ki tehette? Aztán eszméltem, ostobaság, hol van már az a csatornától telék. És már csak a keserűség maradt bennem, aztán már az sem. Emlékezetemben feltűnt egy barátságosan sugárzó szempár, és felsóhajtottam: Testvérem, Márk, hol vagy...? Csizmadia Géza RIMÓQ KARÁCSONYI INEKEK 1. í PPI Ai énekelni Nagy Zoltán salgótarjáni zenetanár 1919 márciusában gyűjtötte, és jegyezte le Holecs Istvánná népének« előadása alapján. Szeretet, békesség, orom! ^ csalód a társadalom alapegysége. Elsősorban ott kellene megvalósulnia a címben jelzett értékeknek. És mégis azt halljuk, hogy a család válságban van. Munkahelyi feszültségek, a mindennapi élet gondjai, a napközben minket ért stresszhatások otthon csapódnak le. Veszekedések, meg nem értés, nemtörődömség színtere lett az| a család, amelyet Isten eredetileg azzal a szándékkal teremtett, hogy benne férj és feleség egymás kölcsönös segítőtársa legyen, és gyermekeiket szeretetben, békességben és örömben neveljék fel. Hogy jutott ide a csalód? Nagy értékű árucikkeken azt a feliratot olvashatjuk: „Kérjük, hogy saját érdekében tanulmányozza át előbb a mellékelt használati útmutatást." Istennek is vannak ilyen használati útmutatásai egyéni és családi életünkre vonatkozólag. A baj csak az, hogy mi kidobtuk ezt az útmutatást. Pedig a család, a házasság, a gyermeknevelés és a szilárd otthon megteremtésében a legjobb eredményt az biztosítaná, ha annak az útmutatásait követnénk, aki az első családot teremtette. Ezeki az útbaigazítások a Bibliában vannak. A család azért van kritikus helyzetben ma, mert figyelmen kívül hagytuk] a boldog családi életre vonatkozó isteni szabályokat, rendelkezéseket és mintákat. Karácsony ünnepe a Szent Család és minden család ünnepe is. Azt az üzenetet hpr- dozza, hogy leheti megfelelő otthonod. Családod egységessé válhat akkor is, ha jelenleg megosztott. Elhide— gült házastársak szívébe újra] beköltözhet a szeretet. Gyermekeid átélhetik a békés otthon örömét. Talán azt mondod: rajtunk már az Isten sem segíthet. Talán | komolyan foglalkoztat a válás gondolata. Kétled, hogy kibírod-e még ezután is. Ne rúgj fel mindent! És ne gondold, hogy a hiba csak a másik félben van. Ha hozzám jönnek tanácsot kérni bajban! lévő házastársak, és elmondják, nem szeretem többé a férjemet, vagy nem szeretem a feleségemet, pokol otthon az életünk, őzt a kérdést teszem fel először: De vajon kész-e ön arra, hogy szeressen?. . . Mij mindig a másik féltől várjuk az első lépést, mert úgy érezzük, hogy mi vagyunk o megbántottak, megsértettek. Ha viszont nem vagyunk készek önzetlenül szeretni házastársjnkat, gyermekeinket, akkor Isten sem tudja helyreállítani a szeretetkap- csolatunkat egymással. Várni és elvárni a másiktól könnyű. De készen vagy-e adni, készen vagy-e áldozatot hozni úgy, hogy nem tudod, viszonzásra talál-e? Karácsony üzenete, hogy Isten nem várta meg, míg az ember tesz valamit. Ö előbb szeretett minket, előbb lépett, és ezzel teret, lehetőséget nyito.-t nekünk arra, hogy viszonozzuk az Ö irántunk való szeretetét. Jézus Krisztus születése, egész élete és halála nem azért volt, hogy mit kap érte. ö valóban megmutatta, mit jelent önzetlenül, esetleg viszonzat- lanul szeretni. Ö jön közénk karácsonykor, hogy nekünk is lehetőséget adjon az önzetlen szeretetre. Ö adhat | békességet, örömöt és szeretetet házastársak, szülők és gyermekek szívébe. Ö meg is teszi Balicza Iván evangélikus lelkész
