Nógrád, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-11 / 268. szám

V' IRODALOM Ikonok és papiruszok ihletésében Erdély—Nógrád—Kőszeg Görög festő Magyarországon Nabil Shala egy ikonjával Görögország­ban, a Meteo- rák tövében Kalambaka vá­rosában, egy bazár kiraka­tában angol, francia, né­met, görög la­pok között a Békés Megyei Népújság ki­vágatán akadt meg a sze­mem. Az új­ság, miként a többi lap is. egy görög fes­tőművész, Na­bil Shala ki­állításáról tu­dósít. A bazárban a művésszel személyesen is találkoztam. S, itt tudtam meg, hogy idei kiállító kőrútján ismét útba ejti Magyarországot. Ausztriai kiállításról októ­ber végén érkeznek képei Gyulára, az Erkel Ferenc Művelődési Házba, majd Békéscsabára. Innen Belgi­umba, majd a franciaországi Vesaulba utaznak a képek. Száz ikon, ötven táblakép, és ugyanennyi egyiptomi pa­piruszkép. s több görög stí­lusú váza — ez a kiállítás anyaga. Kétségkívül, ingerlőén ha­tott a merész tematika, a homályból előlépő egykor­volt politikusok, és fájdal­maikkal, megaláztatásaikkal színre lépő civilek megszó­lalása. A műsor még az 1988-as májusi pártértekez­let előtt tabukat döntött halomra: Erdély, 1956, Nagy Imre és sorstársainak igaztalan halála nyílt és őszinte megvilágítást kapott. A Vasárnapi Üjság szer­kesztői nem féltek a magyar társadalom teljes skáláját felmutatni. Nem számított a foglalkozás, a politikai ho­vatartozás: megszólalhattak volt arisztokraták, horthysta tisztek, ÁVH-sok, a sokáig hallgatásra ítélt főpapok, az MSZMP politikáját bíráló tanárok, jogászok, újságírók. Szóhoz jutottak kétkeziek, akik egy-egy hiteles élethely­zettel — önnön sorsuk da­rabkájának felvázolásával — pecsétes valóságot tártak a hallgatóság elé. A magyar társadalom ar­cáról —, hogy szép lassan lepereghettek a lakkozások — nem kis szerepet vállalt a Vasárnapi Üjság. Ma már szinte köztudott: a szerkesz­tőséget nemegyszer ikény- szerítették fegyverletételre és teljes visszavonulásra. A rádió háza táján az sem is­meretlen: a felelős szerkesztő és csapata még az MSZMP 1988-as májusi pártértekez­lete után is kötéltáncot járt, a rádió főnökei és a pártközpont még hatalomban lévő hatalmasai között. Gya­kori volt a megintés, a szer­kesztői szuverenitást sértő beavatkozás. A szerkesztőség — a kez­det kezdetén — hallgatóságá­val sem volt teljesen sze­rencsés. A bátor hang meg- hallgatói felkapták ugyan a fejüket, de nem tudták mire vélni a dolgot. Azok pedig, • Merthogy Nabil Shala igen sokoldalú művész. Sokféle stílusban, sokféle anyaggal dolgozik. Merít az antik iko­nok és a klasszikus egyipto­mi falfestészet hagyomá­nyaiból, felhasználja az európai szürrealizmus és a naiv művészetek elemeit is. Mindezen hatásoktól meg- érintetten alakította ki sa­játos, eredendően keleti in­díttatású festői világát. Bra­vúrosan rajzol, számos ak- varell és szénrajz tanúsítja e készségét. S, mivel Gö­rögországban is nehéz a akik szentnek és sérthetet­lennek tartották az MSZMP-t és vezetőit, azok, akik a másként gondolkodást vele­jéig romlott jelenségnek, a szocializmus első számú el­lenségének tekintették, csak gyűlölettel és kiátkozással voltak képesek reagálni a Vasárnapi Újság friss hang­jára. Tulajdonképpen e gyors karriert befutó rádióműsor feletti összecsapások világí­tottak rá vitakultúránk igen alacsony voltára, demokrati­kus gondolkodásuk hiá­nyosságaira. Negyven év er­kölcsi-politikai csődje jutott kifejezésre a szerkesztőség­hez érkező levelek hangvé­telében. Érdemes itt, e pon­ton nyugtázni: a Vasárnapi Üjság lakkozás és köntörfa­lazás nélkül adott közre tel­jesen ellentétes tartalmú le­veleket. Példaértékű ez az elfogulatlanság. Nem tört egyoldalúságra, valakiket vagy valamely csoportosulá­sokat nem támogatott ilyen, vagy olyan levéligazságok­kal; az episztolákat nem csonkította meg. A szerkesz­tők — vélhetően — abból indultak ki: a hallgató, bár politikai kultúra dolgában soványkoszton élt az elmúlt évtizedekben, nagykorú, dön. tőképes és igazságérzetében még nem megnyomorított. Ez a látszólagos fésületlen - ség emeli ki a rádióműsorok folyamából a Vasárnapi Üjságot, nincs benne rejtett pedagógiai kelepce, nem sugalmaz, nem akar minden­áron állásfoglalásra kész­tetni. Egyet azonban akar: gon­dolkodtatni, szolid tűnődés­re invitálni. A manipuláció, tói és a gyakori csúsztatá­soktól sem tartózkodó sajtó- rádió- és tévécsata évadján ez igazán nagy erény. Párkány László művészetekből megélni* Na­bil Shala krokizást (gyors- portrékészítést) is vállal. Ba­zárjában, saját kiállítása mellett a szokásos turista­kellékekkel, térképekkel, útikönyvekkel, képeslapok­kal, helyi emléktárgyakkal is találkozhat a betérő. Nabil Shala apja egyipto­mi, anyja görög, ő maga Egyiptomban született 1940- ben. Tanulmányait Kairóban végezte. Képzőművész-dip­lomáját a kairói Leonardo da Vinci művészeti főiskolán szerezte. Járt tanulmányúton Itáliában, Franciaország­ban. az NSZK-ban. Első ki­állításait is külföldön, Olasz­országban rendezte, 1970- ben, s ezután mutatkozott be görögországi kiállításo­kon. 1976 óta feleségével és gyermekeivel Kalambakába költözött. Itt az ősi bizánci kolostorok tövében kezdett el ikonokat festeni. Tanul­mányozta a Meteora-vidék kolostorainak freskóit, ikon­jait, másolta a képeket, majd önálló művekkel is előállt. Különleges technikával, ége­téssel, repesztéssel, zomán­c-ozással, aranyozással éri el képeinek régies hatását. S. Nyugaton óriási sikert ara­tott ezekkel az antikizáló- modern ikonokkal. A papi­ruszképek készítésének tech­nikáját Egyiptomból hozta magával. Sorra rendezi kiállításait Európa-szerte, az NSZK-ban. Franciaországban, Belgi­umban, Ausztriában. Az ikonok, a papiruszok üzleti vállalkozásának részei. A görög táj ihlette város- és tájképei, nagyalákos vász­nai mutatják az igazi Na­bil Shalát. Ezekből is ho­zott mostani, magyarországi kiállításaira. (kádár) Tanya Túl a szélső házakon, a városszéli lámpákon, egy rejtett völgyben, a Testvér, hegy oldalában áll egy ta­nya. Mintha az Alföldről sodorta volna ide a vélet. len. egész idegen a tájban A kútban föl-le jár a favö. dör, tyúkok kapirgálnak a szénaboglya tövében. Egy macska lép a földön, hátát felpúposítja — csereboga, rakra vadászik. Egy szamár meredt szemmel bámulja meg a váratlan vendéget, akinek a lábához odasompolyog egy-két bozontos, vészjós­lóan hallgatag pásztorkutya is. A tér idegen redőjében rejtőzik ez a házikó, kertjé. vei és kusza udvarával, ahol az idő a maga szeszélyeit követi. A szélső szénabog. lyákon túl, a kinti világban történjék akármi, ez a tit­kos zug nem változik, moz. dulatlanul fonódik a félho­mályba, . a napsütésbe — Ázsiát játszik, középkort, kí­vül a történelem, kívül az évszakok körén. Fönn tűz a tavaszi nap, itt megrekedt a hó — nagy, kormos ku­pacokban áll a ház oldalá. nál. Lila-sárga csészegom. bák virítanak az árokparton, az elkorhadt akácról nagy cimpák lógnak alá: a barna fülgomba csoportjai. Riad. tan ugrál a kövek hátán egy barázdabillegető. Egy varjú töpreng az ágon, mintha ittfelejtette volna a tél. Sár­kányrepül ő száll magasan a ház felett, árnyéka végigfut Százon túl — a Vasárnapi Újság Csendes házi ünnepség, elnöki nívódíj és a hallgatók tízezreinek gratulációja kísérte a Vasárnapi Üjság száza­dik adását. A rádióműsorok rengetegében nem nagy ese­mény, ha egv jól eltalált cím és a hozzáillő magvas tar­talom hetente ráköszön a hallgatóra. A Vasárnapi Újság „élettörténete” azonban más megítélés alá esik, mert, ami­kor kilépett a nyilvánosság elé. a pártállam még mindenütt a helyén volt, a sajtóirányítók naponta bombázták véle­ményeikkel, nemtetszést nyugtázó kritikáikkal a rádiót, kiváltképp a' Vasárnapi Újságot. Vállalás és vallomás Tornay Endre András életmű-kiállítása Szombathelyen Ilyenkor ősszel különös kavarodásra figyelhet föl az ember Kőszegen, ha nemcsak a lába elé mered — egyébként az sem árt —, hanem legalább szem- magasságból is látja a vi­lágot, s tekintete néha el­időzik a középkor léptékét őrző háztetők, vagy tornyok vonalán. Diákkoromban a hajdani apácakolostorból lett kollégium ablakából a városka egyik tornyára esett a tekintetem. Főként reg­gelenként és alkonyat táján varjak százai kavarogtak éktelen károgással a torony körül. Szinte hihetetlen, hogy nem omlott le az a torony mind a mai napig, mint annak idején Jerikó falai. Állta az ostromot, nem szédült el. Igaz, ez a sereg egyáltalán nem volt célirányos, a szédült mezei varjak talán csak azt érez­ték, hogy hamarosan itt a tél. A hegyekre köd eresz­kedett, a gesztenyések sok­szor nyakig benne álltak a szürkeségben, ami néha tel­jesen el is borította őket. Viszont az élet az opálos szürkeségben Is ment to­vább, miként ma is megy. Főként azért, mert munkál­kodó emberek lakják a vá­rost az ország nyugati ha­tárának szélén. Közöttük Tornay Endre András szobrászművész is, aki a Kárpát-medence kele­ti csücskéből, a Hargita tá­jékáról költözött az Alpok aljára, a nyugati szélre. Er­délyben született negyven évvel ezelőtt Zetelakán, ahol tekintete székely ka­pukra, faragott kopjafákra, emberléptékű útszéli ke­resztekre esett, ahol korán megtanulta az élet szigorú rendjét szóban, dalban, munkában, a hétköznapok és az ünnepek sorában. A kolozsvári főiskolán 1973-ban szerzett diplomát, műveivel kiállításokon is­merkedhetett meg a közös­ség, amelyből vétetett, a körülmények alakulása azonban úgy hozta, hogy a rejtett völgyön, a házfa. lakon, de a szárnyas ember s a titkos tanya ideje nem ugyanaz. Föntről ellátni az új lakótelepek soráig, a Du­nán vontatott uszályokig. Itt égtájak, évszakok összeke­verednek. Rád néz egy kor. hadi, torzfejű kapuzsábé. A mohos tetőn rikolt egy ku­pik. A virágok őre Február végén, március elején, amikor a tavasz nap. ról napra közeledik, de a tél még makacsul tartja magát, az Óbudai-sziget avarlepte mélyedéseit elborítja a kék csillagvirág. A hajnali fa. gyök. a hófoltok csöppet sem zavarják, hagymája az ősz­ről maradt meleget idáig őrizte, bimbót, leveleket hajt, és megelőzve a salátaboglár­kát, de még az igénytelen martilaput is, virágot bont- Az egyik fához kikötve, épp a csillagvirágok közelében, egy kutya fekszik. Fejét a lábára hajtja, pihen. Először értetlenül néztem: mit ke­res itt ez a tacskó? Aztán 1976-ban Magyarországra költözött. Rövid időre Nóg­rád megyébe jött, amely nem bizonyult megtartónak, miként sok más esetben sem az idők során. Ezért hamarosan Kőszegen tele­pedett le, ahol azóta is él. A többi között tagja a Ma­gyar Képzőművészek Szö­vetségének, régóta a jeles kortárs szobrászművészek között tartja számon a mű- kritika s nem utolsósorban a közönség. Egyéni kiállí­tások és díjak sora jelzi munkásságának rangját a hazai szobrászatban, pél­dául az 1985-ös soproni érembiennálé, vagy a pécsi* kisplasztikái biennálé nagy­díja. Most örömmel számolunk be arról, hogy Tornay End­re András teljes életmű-kiál­lítása tekinthető meg Vas megye székhelyén, a Szom­bathelyi Képtárban, amely­nek kiállításai megnyitása óta a hazai és a nemzetkö­zi képzőművészeti élet jeles eseményei közé tar­toznak. Akik Nógrádban is számon tartják a valaha itt élt művész munkásságát, esetleg Nyugat-Magyaror- szágra v$sz az útjuk, bizo­nyára szívesen keresik föl ezt a kiállítást. A Tornay- szobrok meghitt örömöt kí­nálnak. Hálás feladat Tornay End­re András eddigi életmű­vére felhívni a figyelmet e reprezentatív tárlat kapcsán is. Mdndenekelő'tt azért, mert a mai, az indulatok el­uralkodásával fenyegető világban konok következe­tességgel az alkotómunka prioritásáról győz meg. Szakmailag pedig munkás­sága maradandónak ígér­kező emberközpontúságáról, az ősi népi hagyomány kompozícióit is meghatározó megtartó erejéről, a mély gondolatiság plasztikai ki­fejezésének elsőrendű mo­dernségéről. Tornay tuda­tos művész, aki a népi mes­terek hatását egyéni módon építi be munkásságába, amelynek legmeghatáro­rájöttem, hogy a kutya nem pihen, rég megdöglött. Valaki szabadulni akart tőle, kikö­tötte a fához, és sorsára hagyta. Talán napokig, he. tekig kínlódott, amíg kimúlt végleg. Mikor történt, nem tudhatom. Talán még ősz­szel, tél közepe táján — mert a hó tartósíthatta a kadá. vert, s a kutyán kívülről nem látszik a pusztulás. Mintha a kék virágókat őrizné — csupa kék szirom a fák kö­ze, kék pöttyök lepik az üt. köző füvet, a bokrok alját. A rózsák mestere A legenda szerint Gül Ba­ba, a bektasi vándordervis emlékét őrzik a rózsatövek, a nevüket viselő budai dóm. bon, a Duna felett. Itt ápol- gatta-gondozta őket valaha a derék török, az öreg ván­dor, aki a távoli Aranyszarv- öböl partján született, vala. hol Sztambul peremén, de otthonát itt találta meg, a száztornyú városban. A ha­lál mégsem itt érte utol — épp szülőföldjén járt, a Qá- lyás partokon, a tevék és zóbb jegyei közé tartozik a szigorúan tiszta szerkezet és kristálytiszta motívum­kor. Régóta tanúi lehetnek az érdeklődők annak is, hogy e törekvéssel szerves egy­ségben vonzódik az organi­kus, a képzettársításnak tág teret ' engedő plasztikai nyelvezethez. Ezért kezdemé­nyezéseinek, miniatűr re­mekeinek, monumentális igényű vállalkozásainak egyaránt hitele van, mert sohasem spekulatív medi- tálás, hanem mindenkor érett gondolat, vagy megélt érzelem eredményeként szü­letnek meg. Ezért is állít­hatjuk, hogy bár szobrásza­tra nem tartalmaz provoká­ló vonásokat, mégis új, erő­teljes hangot jelent a kor­társ szobrászatban. Vizuális tanulságai megbízhatóak, művészi magatartása kon­zekvens. A mostani, a teljes élet­művet felölelő kiállítás nemcsak Tornay Endre And­rás életében jelentős állo­más, hanem a közönség szá­mára is az. Östípusok és ősg.ondok, de ősörömök és ősgondok is megjelennek a művekben. Így együtt az etikai következetesség pél­dájaként, a közösség és az egyén számára vállalható magatartásként. Miként ma­ga az életmű is vállalás és vallomás. Hiszen minden­kor érvényes — így a mi időnkben és régiónkban is —, hogy a rossz ösztönök­ből táplálkozó energiákkal szemben nem a kétségbe­esés, hanem a tiszta em­berség, a humánum követ­kezetes vállalása, s az en­nek jegyében való cselek­vés ’vethet gátat. A szen­vedés és a megrviigasztalás mindenkor a művészet sa­játja volt és marad, csak­úgy, mint a boldogság óha­ja. Tornay Endre András a humán tartalmak megőrzé­sében és kifejezésével vált jelentős művésszé. T. E. karavánszerájok, a janicsá­rok és mézes szavú örmény kereskedők városában, ami. kor elérte az utolsó óra. Álom ereszkedett a szemé­re: szállni kezdett, s újra Budán találta magát, sze. retett városában, kedves ró­zsalugasai közt, melyek a mai napig rá emlékeznek. Utcanév is idézi itt a Dán. dór török alakját, mea tür- be, szép ívű temetőkápolna, de virágai egyszerűbben és igazabban őrzik az emlékét: a szirmok közül öreg, hu. nyorgó szeme néz rád, a le­velekből tenyere ráncai, uj. jai görbülete. A kísértetház A magas kőkerítésen túl, borostyánnal belepve áll az öreg ház- Rég nem lakja senki. Az ablakokat leszed­ték. a falak omladoznak. Az udvart ellepi a burjánzó csalán és vadrózsa. Létrák, bódék, ajtók szúette favázai, autóroncsok, ládák. Kóbor macska fészkel az áttekint, hetetlen kuszaságban. Az emeleten galambok. Mégis, a második emeleti ablakban éjszakáról éjszakára felgyul­lad a lámpa. Halványan, de határozottan világít, mintha valaki — tücsökarcú csavar, gó, guberáló vénasszony — visszajárna emlékeit leltá­rozni. sorba rakni a görbült szögeket, az elgurult gom. bokát. Világít az egyetlen ablakszem a borostyánlepte falon. I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents