Nógrád, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-06 / 263. szám

NÓGRÁDI TÁJAKON. . telexen Érkezett. Válasz a kamarának Védelem helyett pellengér? Salgótarján legtragikusabb napja Tizennégy évesen a vérbe borult téren Mostanában egyre-másra hallani: hát nem volt még elég, mi szük­ségünk van a múlt történéseinek felhánytorgatására? 'Véleményem szerint nagyon is nagy a szükségünk rá. Megnyugta­tóan, részletesen feltárt, kibeszélt múlt nélkül ugyanis nincs meg­nyugtató jelen, sérülékeny és gyenge egyéni és nemzet;- azonosság- tudatunk. Persze tudom, sokak számára keserű, fájdamas a szembesülés, de hát egyszer a súlyosan beteg testet is alá kell vetni az operációnak, ha azt akarjuk, hogy életben maradjon az ember. Üjabb emlékezőnk az 1956. december 8-i véres salgótarjáni esemé­nyekre: Oszvald Gyula, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek művelő­dési központjának gondnoka. Az MSZMP-nek 1980-tól a tagja, a HNF 2. körzeti bizottságának elnöke, az egyik önkéntes rendőri csoport vezetője, s e minőségében több kormánykitüntetés tulaj­donosa. A havi 1200 forint a 17 500 forint fizetésemben, mint alapbér benne foglal­tatik. A havonkénti hat éles és három készenléti ügyelet­tel együtt kb. 22 ezer forint bruttó béremből, átlag 13— 14 ezer forintot kézhez is kapok. Ezt azért tartom szükségesnek leírni, nehogy a megmozdult fantáziák nagyon elkalandozzanak. A másodállásomat — PENO- MAH — üzemorvosi felada­tait kereken 10 esztendeje végzem, ugyanezért az 1200 forintért. A város szülötte vagyok. Mindenki ismer, 17 éve dol­gozom ugyanebben a kór­házban különösebb látvá­nyosság nélkül folyamatosan tettem a dolgomat. Azt, ami egy gyakorló orvos felada­ta, a betegágy mellett. Ké­peztem magam, iegyekeztem lépést tartani korunk köve­telményeivel. Haladtam is előre, bár korántsem olyan sebességgel, mint egyes ki­választottak. 1982 szeptemberében mi­niszteri rendelet értelmében kórázunkban is meg kellett szervezni a felvételi osz­tályt. Rám esett a válasz­tás, melyet én akkor rop­pant nagy megtiszteltetés­nek vettem. Nagy lelkesedéssel fog­tunk hozzá az akkori főnő­vérrel Somlai Mihálynéval, az osztály életre keltéséhez. Minta, melyet lemásolhat­tunk volna, nem volt. Ügy csináltuk, hogy a betegek­nek a legjobb legyen. A legfontosabb, a pontos, gyors munka, az odaadó bánás­mód a betegekért. Nálunk csak 1—2 napot, maximum 48 órát töltenek a betegek. Nyugodtan kimerem je­lenteni, hogy a felvételű osz­tályon mindig, mindenki a betegek legmesszebbme­nőbb érdekeit figyelembe véve dolgozik. Olyan nő­vérgárda kovácsolódott ösz- sze, akikre külön büszke vagyok, s köszönettel tar­tozom nekik, a sokszor or­vosi szintű munkájukért, mivel én, mint orvos egye­dül képtelen lennék az ösz- szes teendőt ellátni. 'iiumnimiB—iKiiBimii] ..iriiwinniiitwnriiiiiiiiiiiiiiiiiiiin ..A politika.. . az ul- timátumokat nem vi­seli el’’ — mondotta Devcsics Miklós a NÓGRÁD október 19-i számában meg­jelent interjúban. A politi­ka azonban nem csak az ultimátumokat nem viseli el, de az önkritika teljes hiá­nyát sem. Nem bina el azt a magatartást, azt a gondol­kodási módot sem, ami alig több mint egy esztendeje arra késztette Devcsics Mik­lóst, hogy ’ a megyei lap szerkesztőségében tartott tá­jékoztatóján az ellenzékkel kapcsolatosan tankokat em­legessen, nem engedi meg, hogy a sztálinizmus felszá­molását múló divatnak te­kintse, mint akkor tette. A politika ma és itt nem engedi meg azt a véleke­dést sem, amit a HNF sal­gótarjáni székházában tar­tott képviselői beszámoló­ján fejtett ki Devcsics Mik­lós. Kijelentette ugyanis, hogy ekkora országnak, mint mi vagyunk, nincs értelme tiltakoznia a pekingi vé­rengzések ellen, hiszen egy akkora ország úgysem fi­gyel ránk. Pontosan Dev­csics Miklós ne tudná, hogy a tiltakozásnak az elhatá­rolódás az értelme, a nyil­vános ígéret, hogy amitől elhatárolódunk, azt magunk sem vagyunk hajlandók megcselekedni? Ennyit ar­ról, hogy mit nem visel el a politika, és mij, nem vi­selhet el az állampolgár. De nézzük immáron az in­terjúban foglaltakat. Azt ta­lán mondani is felesleges, hogy a visszahívás nem az öt aláíró szándéka; emögött a Magyar Demokrata Fó­rum salgótarjáni szervezete állt. Ami a kerékasztal-tár­gyalásokat illeti : a képvise­Nem vagyok közéleti személyiség, a szereplésvágy a lekisebb bennem. Hogy most mégis tollat ragadtam, egyetlen oka van. A NÓG­RÁD 1989. október 30-i szá­mában megjelent cikk, mely rám nézve eléggé de- honesztáló: nevezetesen, hogy a kórház havi 1000 fo­rintot fizet azért, hogy én a másodállásomat el tudjam látni. A dolognak csak egy roppant szépséghibája van, hogy sem az igazgató, sem az intézeti jogász, de a pénzügyi osztály vezetője sem tud ilyen összegű ki­fizetésről. Én voltam a leg­jobban meglepődve, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben a kórházat így megkárosítom — míg én havi 1200 forintot harácso­lok — a kórház majd ugyan­ennyivel károsodik miattam. Évente átlag 2500 beteg fordul meg az osztályun­kon, ez a hét év alatt több mint 15 ezer beteg. Kb. 95 százalékban egyszemély- ben vagyok felelős sorsu­kéit, — tudásom, lelkiis­meretem rajta, hogyan dön­tök. Ügy érzem, ennyit a felvételi osztályról el kel­lett mondanom. Hogy mi­ért csinálom? Azért, mert bennem 17 év után is ugyan­olyan erős, a kiszolgáltatott beteg emberen való segíteni akarás, hogy szolgálatára legyek annak, aki az utcán rosszullett, vagy éppen csak elkeseredésében meg akart halni, vagy csak nem volt türelme panaszaival kivár­ni az ügyeletes orvost és azért a millió apró sikerél­ményért, ami naponta ér, amikor ismét egy diagnó­zisom beigazolódik, vagy köszönettel távozik egy be­teg. Forr, pezseg az ország, Mindenki politizál, szer­veződnek a különféle ér­dekvédelmi csoportok. Meg­alakult az MOK (Magyar Orvosi Kamara) helyi szer­vezete kórházunkban. Most ez az új. Aki nem lát már fantáziát a szakszervezet­ben. megmaradt ötleteit és akaratát a kamarában ér­löi visszahívásokat egyetlen sarkalatos törvény sem tilt­ja. A jegyzőkönyv bizony­sága szerint csupán annyi hangzott el, hogy „szükség­telenül és indokolatlanul” ne < kezdeményezze senki az or­szággyűlési képviselők visz- szahívását. Mi azonban, egyebek közt a megfogal­mazottak alapján, indokolt­nak és szükségesnek tartjuk Mit nem visel el a politika? ezen lépés megtételét. Egyébként nem véletlenül fogalmaztunk úgy, hogy ez a szándék nem elsősorban a mának, hanem a jövőnek szól, mert úgy véljük, hogy a választópolgároknak nem lesz szüksége a Devcsics Miklós típusú képviselőkre. Az Élet és Irodalom cik­kére vonatkozókról mind­össze annyit: valóban jó volna már végre választ kapni az abban foglaltakra, hiszen aligha a nagylelkű­ség volt az oka a hallgatás­nak. Inkább az ellenérvek hiánya. Nem tudom, mit akar mondani azzal, hogy az alá­írók között volt MSZMP- tagok is vannak. Vannak, de aligha a hajdani (és részben mai) haszonélvezők közül, hiszen akadnak, akik „balos” elveiket elleplezve még az MSZP-be is átirat­koztak, remélvén, hogy ha­talmuk még átmenthető lesz. Ha az MSZMP-ből va_ vényesítheti. Éljen a de­mokratizmus! Megvallom, először örül­tem a MOK megalakulásá­nak. Naivan azt feltételez, tem, hogy a kamara tagjai, majd egy erős egymást se­gítő SZAKMAI és ETIKAI társulásban elérik azt, hogy az orvostársadalom vissza­nyerje azt a helyét a tár­sadalomban, ami megillet­né. Hogy tagjaira fel lehes­sen nézni, hogy a tekinté- télyét a magas szakmai fel- készültség és kifogástalan erkölcs biztosítsa. Almom­ban sem mertem gondolni, hogy ebhen a kórházban én leszek az első orvos, akit a megalakult kamara pellen­gérre állít, nyilvánosan megszégyenít. Pontosan az orvosi kamara lenne hiva­tott védelmet nyújtani az alaptalan vádak, feljelen­tések ellen. (A 17 év alatt eddig nem kellett igénybe vennem.) Dr. Bartal főorvos szerint „nagyon helyes az ilyen anomáliák ellen ke­ményen fellépni”.- (Anomá- lia=szabályostó] eltérő, de nem kóros) — már mint, hogy nekem másodállásom van. Rendben van, de kér­dem én, mi lesz az olyan torzszülöttekkel, mint 5—6 mellékállás, vagy az alko­holizmus, a trágár beszéd, a botrányos magánélet. Ezek­re is sor kerül? Majd csen­des külső szemlélőként fo­gom szemlélni. Ezek után a balassagyarmati kamara tagja nem kívánok lenni. Nem sértettség, de inkább félelem tart vissza, nem kívánok olyan vonatra ül­ni, aminek sem iránya, sem célja, de még képzett ma­sinisztája sincs. Soraimat nem magyaráz­kodásnak szántam, de eny- nvivel tartozom a gyarma­tiaknak, akik ismernek és bíznak bennem, és magam­nak. Emelt fővel szeretnék még továbbra is szülőváro­somban élni. Dr. Üjcsek Zsófia belgyógyász főorvos felvételi osztály Balassagyarmat ló kilépes, vagy az új párt­ba való át nem lépés kö­pönyegforgatás, akkor a tíz- és százezernyi köpönyegfor­gató láttán azon is elgon­dolkodhatna Devcsics Mik­lós, hogy milyen párt lehe­tett az, amiben a néhány ezer haszonélvezőn és vak­hitűn kívül, a jelek szerint csalódott és tisztességes százezrek vártak arra, hogy megszabaduljanak az ál­lampárttól. Azt már csak mellesleg jegyzem meg, hogy az aláíró volt MSZMP- tagok egyike sem böjtölte ki, míg a belső nyomástól széthullik a párt. Személyes síkra terelni nem akartam mondandómat, ám kénytelen vagyok kivé­telt tenni. Ugyanis, akik va­lamelyest ismernek, aligha tételezik fel, hogy bárkit is Devcsics Miklóshoz iránví- tanék holmi „szeméttelepek” (vagy akármiknek) az ügyé­ben. Ennyire jóban bizo­nyosan nem vagyunk. A Kádár-korszakkal kap­csolatosan mondottakról megjegyzendő, hogy nem pusztán stíluskérdés (habár a stílus maga az ember), ha valaki, mint a salgótarjáni képviselő, mindössze sajná­latosnak minősíti azt, ami pedig tragikus. Mert a kor­szak kezdetét jelentő „fegy­veres összetűzés” (népfel­kelés, forradalom) és a rend­szer hosszú válsága, aligha minősíthető csupán sajná­latosnak. Sajnálatos módon ugyebár emberek ezrei hal­tak meg, további ezrek és tízezrek nyögtek a megtor­lásoktól, és mint tudjuk, si­került Európa peremére sod­ródnunk. Igen, mindez módfelett sajnálatos. Speidl Zoltán — ötvenhat őszén a Ma­dách Gimnázium első éves, latin—orosz tagozatos tanu­lója voltam. Az októberi ese­mények következtében elég nagy káosz keletkezett az iskolában. Eltörölték az orosz nyelv tanulását, he­lyette szabadon lehetett vá­lasztani... Emlékszem a szobordöntésre, amikor a szovjet hősi emlékművet.. . A december 8^i borzalom­ra.-. Abban az időben Bag- lyason laktam. A bányai kis- villamoson jártunk be Tar. jánba. Szombat volt, tanítá­si nap, de a vidékiek, a kollégisták még nem jár­tak. Két vagy három órát tartottak meg, aztán haza­küldtek bennünket. Én még lementem az iskolai könyv­tárba, és megpakoltam a táskámat szépirodalommal. Nagy könyvbolond voltam akkoriban... Aztán elindul­tam a villamoshoz. Ügy em­lékszem. a legközelebbi já­ratom 12 óra 5 perckor in­dult volna a megyetanács előtti megállóból. Volt ott egv deszkából kiképzett vá­róterem. A tanács előtt nagy. üres térség, közepén egy nyitott hangár, benne betongyűrűk. Folyt a vá­sártéri építkezés. Amikor odaértem, a me­gyetanács előtt már nagy tömeg nyüzsgött. Vártam a villamost, de mondogatták, nem fog jönni- Az emberek járkáltak, ácsorogtak beszél­gettek. Semmi feszültséget, kiélezettséget nem érzékel­tem. Az tűnt csak fel, hogy n tömegben sok a bányász- és munkásruhás ember, akik biztosan egyenesen a mun­kahelyükről jöttek. Emlék­szem a munkásokat szál­lító fakaruszokra is, ame­lyek úgy álltak valahogyan az úton, hogy eltorlaszolják a bejárást a régi lakta­nyákban állomásozó sz.ovjet helyőrség esetleg érkező harckocsijai elől... A garázs feljárója előtt az úttesten, laza alakzatban 14 felfegy­verzett pufajkást számoltam meg, le volt állítva egy go­lyószóró is, két pufajkás fe­küdt mellette. A rendőr-fő" kapitányság előtt közvetle­nül a járda szélén két szov­jet harckocsi, közöttük lö­vészárok, tele szovjet gyalo­gos katonákkal. És szovjet katonákat láttam az emele­ti ablakokban is. Most visszaemlékezve, olyan, mintha a két objektum vé­delmét megosztották volna egymás között: a redőrsé- get a szovjetek, a tanácsot a pufajkások védték. Egyszercsak a város észa­ki részéből megérkezett két férfi, és közölte, hangosan kiabálva: az acélgyáriakat nem engedik le a térre, fent, az acélgyári rámpánál szov­jet harckocsik állták el az útjukat. Ezután világosodott meg a számomra, hogy mi­ért várakozott olyan nyu­godtan a tömeg, várta , az acélgyáriakat... Amikor a férfiak végeztek a mondóká- jukkal, az addig nyugodt tömegből itt is, ott is fel­hangzott: akkor gyerünk eléjük. El is indultak. De minthogy az autóktól az ut­ca el volt zárva, csak a jár­dán tudtak elmenni, a tö­meg egyre jobban összezsú­folódott a Rákóczi úti is­kola irányában. És ekkor, szinte minden átmenet nél­kül, kezdett a helyzet puska­porossá válni. Az úttesten álló pufajkások közül ugya­nis az egyik agresszíven szitkolódni kezdett: De a kurva anyátokat, nem men­tek sehova. A tömegből er­re visszakiabáltak, és éles szópárbaj alakult ki, ami egyre durvult, keményedett- Érezni lehetett, hogy sűrű­södnek az indulatok. Végül a tömeg éléről valaki elkiál­totta: Ne foglalkozzatok ve­lük, gyerünk az alélgyáriak elé! Erre a pufajkások kö­zül először megszólaló férfi — 4—5 méterre állhattam a fegyveresektől — PPS gép­pisztolyát felemelte, és a le­vegőbe lőtt. Ez mindenkit váratlanul ért. A tömeg ijedtében megfordult, lök­dösődött, futott... Már nem csak a levegőbe lőttek... A szabadon heverő betongyű­rűkbe, mint a patkányok, úgy bújtak bele a megrettent emberek. Sokan a kisvasúti alagútban, a deszkaváróte­remben kerestek menedéket. A deszka vékony volt, nem védett. Artikulátlan üvöltés hallatszott mindenfelől, jaj­gatás... Én a váróteremmel szem­beni téglából épült kis szi­vattyúház sarkához dobtam le magam, táskámmal a fe­jemet védve. A fülem mel­lett, mint a kígyó... pih-.. pih..., sziszegtek, fütyültek a golyók. Majd elhallgattak a fegyverek. Kezdtem feltá- pászkodni, amikor újra fel­harsogtak, 'szinte ugyanaz­zal a tűzerővel. Ez is tartott vagy két percig, aztán új­ra „csend”. Mikor megint kelnék fel, újra fegyverro­pogás. Egy tompa ütést érez­tem a jobb lábamon, mintha kavicsot dobtak volna a sípcsontomhoz. Elindultam a golyólekaszálta burnyában. A iábam nem fájt. annyira el volt,zsibbadva. A pufajká- sokat elnvelte a föld. néhá­nyan a sebesülteket szede­gették össze. Mire odaértem az első. már kész szürke bérház sarkához, kellemes bágyadtság vett rajtam erőt, és összecsuklottam, de nem ájultam el. Két ismeretlen szólított meg: Mi van, öcsi? Megsérültél? Mondtam: meg, a lábam..- A lépcsőházban lakott egy nyugdíjas orvos, odavittek be, ő részesített elsősegélyben. (A gránátrobbanásra em­lékszik-e'!) — Nem. Határozottan ál­lítom, hogy az első lövés el- dördüléséig gránátrobbanás biztosan nem volt. Hogy az­tán a nagy fegyverropogás­ban történt-e ilyesmi, azt nem tudom. (Emlékezete szerint a szovjetek hogyan viselked­tek?) — A megyetanács előtt három lövéssorozat volt. Amikor azt mondtam, csend lett, azt értem alatta, hogy ott nem lőttek. Eközben tisztán lehetett hallani a rendőrkapitányság előtti sokkal eltérőbb hangú lö­véssorozatokat. Ugyanis a két tüzelőállásba helyezett szovjet harckocsi pszichikai hatást akarván gyakorolni a tömegre, begyújtotta motor­jait. s éktelenül dübörögtek, illetve a tornyaikban levő ikergéppuskák a levegőbe lőttek. Dü... dü... dü..- — ezt lehetett hallani a „csend”, ben. (Van, aki úgy tudja, lőt­tek a megyei tanács emele­téről, vagy tetejéről is?) — Elképzelhetőnek tar­tom, de erről én semmi pon­tosat nem tudok. (Ez természetes. Ezzel min­denki így van. Ezért is le­hetnek — több más mellett — olyan különbségek a visz- szaemlékezésekben... Hogyan tapasztalta: milyen viszony volt a szovjet katonák és a karhatalmísták között?) — Körülbelül három hé­tig feküdtem bent a kór­házban, szemtanúja voltam egy esetnek. Bal vállán megsebesült egy szovjet őr­mester is, szeplős volt, mint a pulykatojás- Páncélautó­val hordták be a kórházba orvosi ellátásra. Körülbe­lül egy héttel az események után lehetett, amikor a nyi­tott kórterem ajtaján át lát­tam, hogy végigment bajtár­saival a folyosón, s az am­bulancia előtt várakozó há­rom pufajkáshoz érve bá- buszerűen megfordult, mert repülőkötésben volt a keze, nehezen fordult, és leköpte őket. Azok meg elsápadtak, nem szóltak egy szót se. (A vérengzés után — a szemtanúk szerint — csoda­módra összefogott, úgy, mint vészhelyzetekben szoktak az emberek, a város. Ezt érzé­kelte?) — Nagyon. Az esemény­nek szerintem lehetett vagy 100—120 halottja és 180— 200 sebesültje. Kellett a köt­szer, a gyógyszer, a vér. .. Salgótarjánról nagyon sok negatívumot mondanak, ír­nak, de a tragédiával pár­huzamosan rengeteg pozi­tívumot is felmutatott. Ez előttem a város nagyságát bizonyítja. Az egyszerű pol­gári kórház percek alatt át­alakult, hozzáidomult a vész­helyzethez. (Mégis sok orvost elüldöz­tek a történtek után. Per­sze végtére is ez a bosszú légkörében nem csoda. Hi­szen a lövöldözés délután­ján a kórházba bemenni igyekvő teherautónyi kar- hatalmistát a kórház egyik vezetője, több orvostársá­val együtt, nem engedte be a vaskapun. Ez pedig a ha­talom akkori képviselői sze­mében rettentő bűnnek szá­mított.) Sulyok László í -Hét vMa!° . I ■ esemenyei Hétfőn összeül Salgótarján Város Tanacsa Vég­rehajtó Bizottsága. Napirendjén a termelés-elltásfel- ügyeleti osztály munkájának értékelése, illetve az óvodai nevelés feltételrendszerének alakulásáról szó­ló előterjesztés megvitatása. Kedden a megyei népi ellenőrzési bizottság a APEH Nógrád megyei igazgatóságának és adó­felügyelőségének munkájáról tárgyal. Szerdán a megyei úttörőelnökség összejövetelén g csapatszintű viták és városi küldöttértekezletek ta­pasztalatait összegzik. A Nógrádi Sándor Múzeum­ban megrendezésre kerülő író-olvasó találkozón Konrád Györggyel beszélgethetnek az érdeklődők. Csütörtökön a megyei tanácson általános iskolai igazgatók részére tartanak értekezletet. Pénteken a szécsényi művelődési központban nép­művelők továbbképzése kezdődik.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents