Nógrád, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-01 / 259. szám
m 13 E3 Míg a gyertya csonkig ég (3 (3 (3 Jelképkalendárium November Naptárunk 11. hónapja a régi római kalendáriumban a kilencedik volt, latin neve, november is azit jelenti, „kilencedik”. A hónap régi magyar neve: nyilas hava,, illetve a nyálas hónap első dekádjának legjelentősebb szentje után Szent András hava volt. Mindenszentek A kelta kalendárium november 1-jén, a Samain ünnep megülésével zárta és kezdte újra az évet- Ügy tartották, hogy ekkor érvényüket vesztik a természeti törvények. Az ünnep előestéjén megszűnik az idő, ez a nap sem az à-, sem az újévhez nem tartozik. Leomlik a válaszfal az élők és a holtak között, az elhunyt hősök és nagy elődök szellemei elhagyják halomsírjaikat és szabadon kószálnak az élők között. Az angolszász országokban mindenszentek vigíliája (október 31.) ma is kísérteties és boszorkányos tréfák ünnepe. Samain napja nemcsak a „holtaktól való rettegés” jegyében telt el, az élők e napon a szerelemnek is áldoztak, ahogy az egyensúlyra törekvő archaikus kultúrákban rendjén való is volt. Azt vallották nagy bölcsen, a halált csak új élet teremtése tagadhatja. Ezt a nagy fontosságú ünnepet nem vehette semmibe a korai egyház. Így történt, hogy 835-ben meghintette keresztvízzel és mindenszentek napjává tette. Katolikus tanítás szerint az élő és elhalt hívek közösséget alkotnak az Űr színe előtt. Ez a szentek egyessége. A még élők a „küzdő egyházat”, a már megholtak és tisztótüzben bűnhődők a „szenvedő ágyházat”, az üdvözültek pedig a „diadalmas egyházat” képviselik. Mindenszentek napján a küzdő egyház a diadalmas egyházat ünnepli, az élő hívek köszöntik ' az üdvözülteket. Mára az ünnep lassacskán elsorvadt. A gyakorlatban a halottak napjának vigíliája lett belőle. Halottak napja A katolikus egyházban a mindenszentek utáni nap (november 2., ha az vasárnap, akkor november 3.), a tisztítótűzben senyvedő lelkek emléknapja. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén’’ rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt, vagy más közösségi temetője] körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szüntelenül harangoztak. Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak. A falusi nép sok helyütt vígságos torral emlékezett meg ha- lottairól. Éjjelre ennivalót hagytak a terített asztalon, mert a néphit szerint a holtak ezen az éjszakán meglátogatják az övéiket. Ezt az enni- és innivalót másnap a koldusoknak adták, de ahol a „halottetetés” nem volt szokásban, ott is osztogattak ételt, italt a temető kapujában kéregető szegényeknek, vagy más módon juttattak alamizsnát nekik. A halottakról való ünnepi megemlékezés keresztény szokását Cluny bencés szerzetesei terjesztették el a X. században, ám gyökerei vitathatatlanul a pogány ősiségbe nyúlnak. Az időpont, a tűzgyújtás, a halottak visszajárásához kapcsolatos hiedelmek már a kelta Samainra is jellemzők. A kettős gyásznap — ne feledjük, mindenszentek és halottak niapj'a voltaképpen egy ünnep — így kelta eredetű lehet. Tudjuk azonban, hogy a november, pontosabban a skorpió havát más ókori népek is a halál hónapjának tekintették, s hogy e képzetet a hozzá kapcsolódó mítoszokat, rítusokat és annak tárgyait, eszközeit a természet időtlen idők óta átélt őszi haldoklásra ihlette. És ahogy a „meghaló” természet minden tavasszal „feltámad halottaiból”, ugyanúgy a halott- ünnepeket is a túlvilági életben való reménység és hit hatja át, sőt, keresztény lelkekben a testi feltámadás boldog tudata (a keresztény temetők kapuján ott a felirat: „Feltámadunk!”). Jankovics Marcell: Jelképkalendárium Szomorú pompával November. Az ősz utolsó hónapjába léptünk. Az elmúlás októberi színpompája ködszürkévé, földbarnává változik most: a sárga-vörös levelek barna avarrá, a meleg napsugarak jeges szikrázássá lesznek- Csend és fagy köszönt a világra. Elet és halál kettősségének jegyében fogant november első két napja. A megholtakra emlékezik most minden élő — fénnyel, a virágok szépségével; a kegyelet és a mementó napjai ezek. Eltávozott kedveseink emlékét idézzük fel, soha nem feledve, hogy élet és halál összetartoznak, a lét kettősségének legnagyobbja- ként. Számvetés is tehát az ünnep, az élők számvetéséGyertyafényben Harangszavas gyalogutak hamvas szélén kezeket kulcsol az emlékezet valóságba hajolnak az esti árnyak köszönünk egymásnak nek ideje. „Ne úgy élj, mintha még tízezer évig akarnál élni. A kikerülhetetlen ott lebeg fejed fölött. Míg élsz, míg módodban áll, légy jó emberré.” — int Marcus Aurelius gondolata. Mert az élet csakis a halál által kap értelmet. Az itt töltött emberöltő zárt egész, bármikor érjen véget. Nem tudjuk, csak reméljük, hogy az utolsó átváltozás valamivé tesz. Azzal a világgal összekötő kapcsunk a szertartás: gyertyák miriádjai között felfénylő hófehér virágok jelzik a határt, ahol a megismerhetet- len veszi kezdetét. A természet halálának misztériuma sejteti meg évente, mit jelent az emberiét. Az oldalt -Mihalik Júlia és Varga Judit irta, a felvételeket Bábel László készítette. A temetések esztendeje 1989 a temetések esztendeje: nemzetünk nagyjai új, méltó sírhant alatt nyugszanak. De temettünk egy korszakot, s mondtunk imát felette: a múlt bűnei legyenek az enyészeté, értékei a jelené, s a jövőé. - A feltépett sebek gyógyulóban, s talán múlóban mór a hideglelés. Halottainkért gyúljon ki ma a mécses lángja, s szülessen újjá az emlékezés. „Sorsunk az elválás” Hitünk a találkozás — suttogja Ágnes, ajka alig mozdul. — Ki tudja hányadszor, tekintete révede- zőn siklik végig a feliraton, az aranybetűs kőkereszten, a néma virágokon. Nagyapja sírjához- jött ki a fáklyaként világító temetőkertbe, s ima helyett csendesen elmélkedett. Látta magát, a pajkos, kicsi Ágit fel-alá mászkálni, csintalanul a sírhelyek közt bú- jócskázni. Elnézni a küldetésre nyílt krizantémokat, s elmélázgat: milyen jó volt apró gyermekként nem érteni ; mire ez a gyászruhás sürgés-forgás, a virágáldozat. Most már tudja: akkor még könnyű szívvel jött ki ide. őszinte kíváncsisággal bámult a komor arcokba, s duzzogva vonult félre, ha illetlen hangoskodásáért meg- feddték a felnőttek- Aztán ráérzett a hely hideg méltóságára. parancsára: a föld felé fordul, ahhoz közelít itt minden emberfia. Gyertyát gyújt a hóhér, a gyilkos, a csaló, elhozza virágát a barát, a naplopó, a hitszegő és a köpönyegforgató. A temetés rideg valósága döbbentette rá : elvesztette valakijét, s már csak nélküle zarándokolhat el a temetőbe. Azon a napon lett igazán felnőtt, mikor kifosz- tottként ■> zokogott. A megnyugvás oltalmában már más szemmel tekint az időre, a nagyapai intelem lett a hitvallása: míg élsz, tégy meg minden tőled telhetőt. Várakozás Míg bírta a lába, gyakran kiballagott párja nyughelyéhez. Konokul kiirtott minden szál gyomot, göcsörtös ujjal homokká gyúrták a rögöket. A vizet magával cipelni volt kénytelen, de nem bánta fáradtságát. Leült a hant tövében, tekintete megpihent a nyíló árvácskákon, s olyankor elmondott egy-két imát. Nehézkesen indult vissza, bár lelkében békesség honolt, mert idekint újra vele volt. Addig, míg hazaért, nem is volt baj, de otthon könyörtelenül rátört ismét a magány, s megint mehetnéke volt. — Várt másnapig, s a kora - dél megint kint érte férje sírjánál a temetőben. Mikor oda-vissza útja sokadszor megismétlődött, ráébredt: vándorlásának úgy vethet véget, ha végleg odakint marad. — Az évek múltával lábai elnyomorodtak, a lépés kínkeservvel ment. A gyertyákat mindenszentek napján már apró hanton, a konyha földjén gyújtotta meg. A tehetetlenség könnyei mardosták, háborgott a szive: nem értette, miért nem hallgattatik meg könyörgése. Neki, az asszonynak, miért kell ennyit várnia a megtérésre? mint vándorok néma dombjainknak a virágcsokrok A könyvek könyvéből mindig csak előre és kőbe fába vésve verhet a jég is egyszer mégis hagy magából valamit az ember valami dobogtatót vagy kiáltozást lobogó gyertyafényben suttogássá szelídült ' jeleket utókornak boldogabb életet Hidasi József % 1989. „Az Üristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. így lett az ember élőlénnyé”. (Ter. 1.26.) „Ha elfordítod arcodat, (az élők) megrémülnek, ha elveszed lélegzetüket, el* fogynak és a porba visszatérnek. Beléjük bocsátván leheletedet fölélednek, és megújítod a föld színét.” (Zsolt. 103, 29—30.) ;,Isten halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette.” (Bölcs 2.23.) „A halált nem Isten alkotta, ö nem leli örömét az élők pusztulásában.” (Bölcs 1.13.) „A Sátán irigysége révén jött a világra a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.” (Bölcs 2.24.) „Az igazak lelke Isten kezében van, gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak... Isten próbára tette és magához méltónak találta őket- Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta őket égő áldozatul. Látogatása idején majd felragyognak. .. akik hűek voltak, szeretetben nála maradnak, mert kegyelem és irgalom választottainak osztályrészük.” (Bölcs 3, 1—9.) „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni, inkább attól féljetek' (az ördögtől), aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani.” (Máté 10.28.)
