Nógrád, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
írók a forradalomban - írók a forradalomról Nehezen szántam magam arra, hogy megszólaljak. Amikor az első puskalövés elhangzott, kiszaladt a fejemből a vér: ezért te is felelős vagy. Beszéltél, lázi- tottál: hogy fogsz elszámolni a halottakkal? Az utcán szaporodtak a temetésre váró holttestek: menj ki és fogd le a gyilkolok kezét! Én nem tudom egyszerűen tudomásul venni, hogy forradalom nincs véráldozat nélkül. Minden elhangzott puskalövés után félig eszelősen azt éreztem, hogy én nyomtam meg a ravaszt■ Hiszek az emberi lelkiismeretb'en, s a vádlottak padjára ültettem magam. Barátaim, vállalom a felelősséget. Boldog és büszke vagyok, hogy írótársaimmal együtt, mesterségünknél fogva első hallói és leírói lehettünk a nemzet szavának. A magyar történelemnek ez a legnagyobb forradalma egyúttal az első győzedelmes forradalom, amióta a magyar történelmet jegyzik. Ezt nem egyes emberek, nem politikai csoportok, nem nézetek és vélemények szították és hajtották végre, hanem a népakarat. Iszonyodva ébredek rá, amit hosszú évek óta csak homályosan éreztünk, sejtettünk, amiről csak félszavakat tudtunk mondani, a csontom velejéig megrendülve csak most tudom lemérni, milyen halálosan kegyetlen volt az a nyomás, A magyar írók a történelem nyílt színpadára vitték azt a harcot, amely régóta folyik titkon, s elkeseredve a szovjet tömb pártszékházaiban. Nyílt színre vitték az egyén kétségbeesett önvédelmi harcát a megromlott forradalmi rendszerek és zsarnoksággá fajult népuralom ellen. (...) A harc jól-rosszul leplezve évekre nyúlik vissza, s okai 1956 márciusától kezdve utolsóig kipattantak az egyre dühösebb önvallomásokból. Robbanó indulatok kilőtt patronjai százával hevertek az Irodalmi Űjság, Művelt Nép és a Magyar Nemzet hasábjain. S a vallomások veleje mindig az volt, hogy az írók megelégelték az erősek oldalán állni a gyengékkel szemben. Elpártoltak a farkasoktól a bárányokhoz, visszapártoltak a holtakhoz: a szocialista néptestvériség első apostolaihoz. (...) Más kérdés, hogy ők ve- zérkedtek-e magában a viharban? Már említettem, hogy Keleten az-író a múlt század dereka óta életre- halára el van kötelezve a társadalmi forradalmaknak. Magyarországon pedig egyenesen az a — mondjuk meg őszintén — eltorzult állapot adódott elő, hogy az irodalom vígasztalt és kompenzált a hiányzó nemzeti jólétért, az irodalom volt a lekötözött és zsibbadt magyarság ama része, ahová a vér, szabad keringés helyett, összegyűlt és örökös gyulladást okozott. A magyar parasztnak nem volt népautója, nem ment ki földjére kis Forddal, a magyar bányász nem uta- .zott saját zsebéből az osztrák havasokba, de volt József Attilája. S az Írószövetségnek, ha igaz, volt vagy nyolcszáz tagja. A diákok és munkások, a tisztességes párttagok, s az üldözöttek mind az írókat . nyomták előre, tőlük váramely a népre nehezedett, hogy ilyen egységesen felelt rá, egyetemleges egészében, Déry Tibor: BARÁTAIM puszta kézzel a tankok ellen. A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a „suhanc” szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájulton hallgatott. Október 23-án felállt és helyreütötte a nemzet becsületét. Megrendültén és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte. Ügy, ahogy kívántam és kértem és reméltem: 48 ifjúsága után most támadt a hazának egy 56-os ifjúsága is. Elsősorban őhozzájuk szólok, mert ma az ő kezükben van a forradalom sorsa, öreg vagyok, 62 éves múltam, két bukott forradalomban vettem részt. 45-ben azt hittem, hogy munkások, parasztok, mindannyian, akik a nemzeten kívül rekedtünk, új hazára lelünk. De tíz év alatt lépésről lépésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hittük, a szocializmust fogjuk megépíthetni, s FORR AD A \ — részlet — ták a csodálatos megváltó Igét. De a nekibőszült nép október 23-án akkor is viisszalőtt volna az orvgyilkos ávósokra, ha egyetlen szál író sincs Magyarországon. Az igazság az, hogy 1848" A Magyar írók Szövetségének nyilatkozata Nemzeti forradalmunk, szabadságunk és függetlenségünk kivívásának legnagyobb erénye az erkölcsi tisztaság. A magyar Írók kivették részüket a forradalom előkészítéséből. Kötelességük, hogy őrködjenek a forradalom tisztaságán is. Követelik, hogy vonják felelősségre mindazokat, akik a nép ellen vétkeztek. Ugyanilyen határozottsággal követelik azt is, hogy a bűnösök a szabad magyar bíróság előtt feleljenek. A nép ne az utcán ítélkezzék, hanem a tárgyalóteremben! Felszólítunk mindenkit, hogy vétkeseket bántatlanul adják át a nemzetőrség vagy a honvédség járőreinek. A személyi bosszú méltatlan hozzánk. Meggyőződésünk, hogy a magyar nép ebben is egyetért íróivalA világ szeme rajtunk. Csodálja forradalmunk tisztságát. Ne es- ,sék rajta folt! (Irodalmi Űjság, 1956. november 2.) ban az írók csakugyan harcra buzdítottak, 1956- ban viszont csillapítottak, szinte tíz ujjúkkal próból\ ehelyett vérből, s hazugságból rakott börtönfalak közé zártak. Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy a hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle. De egy mentségünk van, magyar íróknak: ha későn is, de mindenkinél korábban kezdtük el a nyílt harcot a zsarnokság ellenBarátaim, ha szavaimnak van valmi hitele, hallgassatok meg, óvjátok meg a for- radamat! Olyan méltósága volt eddig, amelyet csak az igazság adhat eszmének, embernek. Egy dologra figyeljünk most: nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé. Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren tévedtek, mert megtévesztették őket. A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újra elbukhat. El is sikkaszthatják azok, akiknek érdekük. Fogjunk össze, egy hazánk van, s egy életünk. Ha szavamnak van hitele: fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk! Bízzunk a nép, erejében és tisztességében. Ne folyjon több vér! Tisztelet a halottaknak. (Irodalmi Újság, 1956. november 2.) LOMBAN ták befogni a vérző sebeket. Hónapokon át szabadulni akartak szégyenük bilincseiből, de a néb később szétverte a világnézeti bilincseket is, le akartak számolni a pártban a sztálinizmus kísértetével, de a nép a kommunizmus Sztálingrádjává tette Budapest utcáit. Ök a párt kipucolt kemencéjében akartak friss lelki kenyeret sütni, de a nép ösztönösen tudta, hogy abból a kemencéből sohasem kerül ki tiszta és ehető kenyér. Ezért csapott túl a harc az írókon. Szerepük csak a vérfürdő után kezdődött el újra, s tartott közel két hónapon át az újjászervezett terrorrendszerig. Abban a rövid időközben se uszítottak, csak helytálltak azért, amit a magyar nemzet kívánt. Hiszen az írószövetség december 28-i Hitvallása — a független szövetség hattyúdala — becsületes, bátor, szókimondó és mélyen magyar írás, de egyetlen puska se sülne el tőle. Azóta több író hajszába került, különösen a hétpró- bás régi kommunisták. Egykori szövetségeseik sújtanak rájuk, olyan tettekkel vádolva, amiket sose követtek el vagy amelyekért szabad országban nem jár büntetés. Tulajdonképpen a rémuralom nem is a fegyveres forradalomért keres bbsszút rajtuk, csak mondja, hogy azért, hanem a korábbi leleplezésekért, bűnbánatukért és tanúskodásukért az igazság mellett, szóval azért, hogy nagyon megemberelték magukat, mint írók s magyarok. Felocsúdó lelkiismeretűik, kiengesztelő tetteik, gyászos múltjuk megtagadása miatt szenvednek. Ez ruházza fel, akaratukon kívül, keresztény értelemmel tragikus sorsukat. A jóért szenvedni, annyi, mint az emberi ítélet fölé emelkedni az igazak szemében. (1957. július) Cs. Szabó László: ÍRÓK A Gond és hitvallás A magyar írók nyilatkozata Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket. De a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Egyik a nemzetcsillag, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, amely a magyarság számára mai tanítás. Számunkra több is annál, mert kötelező örökség. Hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni. Nehéz. De megtennünk mégis az egyetlen, út, mert nincs feloldás. Itt állunk hát, a számadás és a vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres hatalmán, melyet egy nép reménye ostromol. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és várakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetes történelmi sebei, a nemzeti függetlenséget veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté válni sóvárgott. Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint, ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, amelyben Petőfi elvesztett. Hitünkben és népünk ismeretében mindenkit óvunk attól a téves ítélettől, hogy a szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom. Tudjuk, hogy nem. Mert a munkásosztály, a parasztság és a java értelmiség híve volt és változatlanul híve a demokrácia és a társadalmi szocializmus vívmányainak, melyeket nem elsorvasztani akart, hanem élővé tenni inkább. Élővé tenni, azaz a maga magyar testéhez szabni, és nemzeti hagyományaink szellemével megtölteni. Ezt akartuk és ezt akarjuk ma is, akik a nép vágyainak igéit hirdetjük, és jobb jövőre tesszük írói sorsunkat. Ezért szólunk külön és együtt az 1945-ös földosztás népi törvénye mellett, nemkülönben a bányák, az üzemek és a bankok ügyében, hogy azok a társadalom tulajdonában virágozzanak. De vajon terem-e elegendő módon a föld, ha a paraszt, a termelés módjaiban kedvet nem lel? S vajon vi- rágzik-e a közösségi vagyon, ha nem egészséges a társadalom? Igen, nemzeti függetlenség nélkül kedveszegett a munkás és a paraszt, a kéz és az értelem: egészséges társadalom nélkül pedig nem gyarapszik a közös vagyon. Meg kell hát szereznünk, s éppen a szociális haladás érdekében, a nemzeti függetlenséget; s a népi önkormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat. A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése; ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncél, hanem csak a nép üdvére eszköz; s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és parasztok törzsére, a szellem és az értelmiség segítségével, felépüljön az egységes magyar társadalom, az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek a barátsága más államokkal igaz és tartós, s mely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó terhével a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom, a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a jövőnek a nemzet. Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk és véleményünkről, hitvallást teszünk. írói munkánk igéi lesznek szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe és irodalmi művekbe költözik. Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebbein a hűségben, hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberség, és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, és egyedül így válhatunk a későbbi nemzedékek érdemes hőseivé. 1956. december 28. Tamási Áron Albert Camus: A magyarok vére Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, — a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a futballszur. kolók a vasárnapi kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskod- hat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat. A szabadság mai évfordulóján szivemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. Es ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alattA legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a tűiét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom sok magyar vérnek kellett elhullnia — s ez a vérfolvam most már alvad az emlékezetben. A maaára maradt Európában. csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és'soha. sehol. — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, — bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke. A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk. — miénk a reményük is. Nvomorúsáauk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk. melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot,' amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk! (1957) i
