Nógrád, 1989. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1989-10-03 / 233. szám

; NÓGRÁDI TÁJAKON... TELEXEN ÉRKEZETT... OLVASÓK FÓRUMA Az ÉMÁSZ segítségét kérik „...S benne hallgat a sötétség..." Villámcsapás miatt égett ki augusztus 3-án az egyik oszlopon a közvilágítási lámpa, de azóta sem cserél­ték ki az égőt. Számos be­jelentéssel sürgettük, amelyre már két alkalommal is kint jártak a villanyszerelők, sőt azt is láthatták, hogy több égőcserére is szükség van az utcánk elejétől a 35. há­zig. Az ötös buszjárat harma­dik megállójánál is hasonló a helyzet, de itt az égő még korábban égett ki. Három hónapja kénytelenek söté­tedés után botorkálni az utasok, már csak azért is, mert a két szomszédos osz­Levél Ipolytarnócról A litkei és az ipolytarnó- ci Vöröskereszt-szervezetek a közelmúltban sikeres kö­zös önkéntes véradó napot szerveztek. Közel negyven liter életet mentő vér ke­rült a palackokba. A rend­szeres véradók megjelené­sének örömén túl örvende­tes volt azt is tapasztalni, hogy sok fiatal, első vér­adó jelentkezett az ember­társaink iránti cselekedet­re. Bizonyára hozzájárult a véradó nap sikeréhez a vö­röskeresztes vezetőségi tagok és aktívák jó szerve­ző-, felvilágosítómunkája is. amely szintén az önzetlen-• ség egyik jele. Dicséretet érdemelnek a BM Határőrség Ipolytar­lopon sem égnek az égők. A buszmegállóval szemben árok és vízelvezető akna van, esőzés idején pedig jó­kora víztócsa... A kis falvakat megszégye­nítő állapotok uralkodnak egy kilométerre Salgótarján központjától. Az esték egy­re hosszabbak, és én úgy érzem magam itt, mint gyermekkoromban, úgy 51 évvel ezelőtt, amikor ugyan­olyan „izgalommal” vártam azt, hogy mikor gyulladnak ki a villanyégők. Petényi László Salgótarján, Bereczki Máté út 31. nócon szolgálatot teljesí­tő katonái is, akik kiemel­kedő mértékű segítőszán­dékot tanúsították a véradó nap során. Elismerést érdemelnek a ludányhalászi szociális ott­hon dolgozói és lakói is, akik közül szintén többen adtak életet mentő vért. Az önkéntes véradókat megvendégelték ez alkalom­mal is. A két település vö­röskeresztes szervezetének a vezetői bíznak abban, hogy a hagyomány folytatódik é_s, még többen, főleg a fiata­labb korosztály képviselői lesznek önkéntes véradók az embertársi érzelmük alapján. Kocsis Ferenc Ipolytarnóc Egy gyarmati nagymama „csalogatója” Ujjé, a Centerben nagyszerű!! Legszívesebben körülsza­ladnék a városban, hogy mindenkinek elmondjam : látogasson el a balassagyar­mati művelődési és oktatá­si központba. Ott bárki megtalálhatja azt a műve­lődési és szórakozási lehető­séget, ami elképzeléseinek és igényeinek megfelel. Mindjárt a földszinten egy teremben sok gyerek játszik társasjátékot, sakkot é? más játékokat. Az információ kedves hölgyei minden fel­világosítást megadnak: mit, mikor és hol találhatunk. A földszinten van a parabola- antennás televízió és kicsit messzebb ügyesen helyezték el a csendes zenehallgatásra alkalmas fülhallgatókat. Ki­sebb létszám részére vetítő­termet rejt a kör alakú vö­rös tégla mellvéd. A filmek címét és vetítési idejét az információ pultján elhelye­zett kis színes tévé közli. Ugyancsak a földszinten van- az étterem, a délután nyitó, a konyhaművészet modern gépeivel felszerelt ételbár, valamint a kávézó, ahol süteményeket fogyaszt­hatunk, sokféle gyümölcsle­vet és nagyon finom kávét ihatunk. Az emeleten is ott vannak a kényelmes fonott garnitúrák, melyek körül akár kis társaságok is össze­jöhetnek, vidáman cseveg­hetnek. A remek Neumann varrógép várja a varrni kí­vánókat, ahol a legújabb Burda-divatlapokból szabás­minta-szolgálat is van. A Center fénypontja sze­rintem a könyvtár, s annak végtelen készséges, hozzáértő dolgozói. Hatalmas területen állnak az üvegtető alatt a könnyen áttekinthető könyv- állványok, kényelmesen vá­logathat, nézelődhet, sőt gyönyörködhet a látogató. Idetartozik a gyönyörűen berendezett olvasóterem szép bútoraival, benne sok zöld növény, televízió, vala­mint megfelelő asztalok azok részére, akik gyűjtő-kutató munkát végeznek, netán adatokat keresnek tanul­mányaikhoz az el nem vi­hető értékes könyvek, szó­tárak rengetegéből. Mint nagymamának külön örömet jelentett nekem a gyermekkönyvtár sok-sok könyvével, a legkisebbek ré­szére színes hurkapárna, oroszlán- és teknőcpárna, a nagyobbaknak a keresgélés kényelmesebbé tételéhez kis fonott székek állnak rendelkezésre. Az enyémek persze rögtön ki is próbál­ták az állatkákat. Ottjár- tunkkor Tom és Jerry meg más mesefilmeket láthattak videóról a gyerekek. Van a könyvtárnak. még olyan olvasóterme, ahol szinte minden újság és fo­lyóirat elolvasható kényel­mes fotelekben. Mint nyug­díjas kissé hazabeszélek; nem utolsó dolog itt elol­vasni az egyre drágább fo­lyóiratokat. S hogy ki ne fe­lejtsem a sok lehetőség kö­zül a nyelvi laboratóriumot, amit biztosan sokan fogunk igénybe venni. Hát azért írtam, hogy Ujjé, a Centerben nagysze­rű !, mert itt igazán minden­ki meglelheti az igényének megfelelő dolgokat. Rajta hát, nézzenek körül ebben a pompás belső épületben, biztosan találnak módot és időt, hogy gyakori látoga­tók legyenek. Nagy Imre Andrásné Balassagyarmat összeállította: RÄCZ ANDRÁS Üt a világmegváltás felé... Azt mondják az okosok — hinnünk kellene nekik, hiszen már régen eldöntettetett róluk, hogy okosok: a világot nem lehet megváltani. Ez a „bölcsesség” az­után jó alapot szolgáltat rá, hogy berendezzék a vilá­got. Természetesen a maguk sajátos értékei és sza. bályai szerint... Mondhatják olvasóim, és igazuk van, hogy a világ olyan nagy, hogy sántít benne az igazság, de az általánosítás már bizonyosan botlado­zik. Értelmezzük tehát a dolgokat saját környezetünkre —, ha tetszik, jelzéséül, hogy m'i is létezünk —, ki-ki annyira és olyan tágasságban, amennyire jónak lát­ja. (Ezen a ponton szokták a diplomatikusabb írás­tudók állatmesévé szelídíteni a mondanivalót, ám most mégis maradjunk céltudatosan az okosok által berendezett faunánál.) Nagyabb őiss«g szociális colokra Bátonytoronyón A nyugdíjasok egy élet munkáját tették le a szá­zad nehéz éveiben. Most bajban vannak: a gazdasági válság elsőként a szociális kérdéseket söpri szőnyeg alá, mondván, most a leg­fontosabb a termelő (?) ága­zatok rendbetétele. Ez volt eddig a fejekben. A mo­dellváltás azonban minden­re kiterjedő átalakítást sür­get. A megye új városa, Bá- tonyterenye ma még ki­emelt helyen áll az idős­korúak szociális ellátásában. Hat éve két gondozási köz­pont létesült itt: a rászoru­lókat ebben az évben is mind el tudták Ahogy a városi tanács legutóbbi ülésén is elhang­zott: a szociális célokra for­dítható összeg folyamato­san emelkedett, az ellátás tehát még teljesen biztosí­tott. Számolni kell azonban azzal, hogy az ellátás irán­ti igény egyre növekszik: csökken ugyanis a nyugdí­jak reálértéke, egyre rit­kább az olcsó áru. A mun­kaképes korúak sem mind tudnak elhelyezkedni. Nem csoda, ha a nyugdíjat ezen a vidéken lehetetlen kiegé­szíteni: van. aki utazni kényszerül evégett — idős létére. A rendszeres szociá­lis segélyt az Idén minden esetben meg tudta adni a tanács. Az öregek lakáskörülmé­nyei rendezettek, de a fenn­tartási költségek — rezsi ! — emelkedése egyre inkább felkelti a csereigényeket. Viszont kis alapterületű la­kás nincs elegendő. Minden bizonnyal megne­hezül a ma még jobbak közt levő Bátonyterenve helyze­te is. Ezért is próbál a vá­rosvezetés egvre erőteljeseb­ben támaszkodni a tanács tagjaira E sajátos berendezkedés alaptörvénye: ne gondol­kozz! Gondolkoznak helyetted az okosok. Sokáig, nagyon sokáig a legtöbben nem is akartak, tudtunk gondolkod­ni. Szép csendesen leszok­tattak róla. Az okosok pe­dig kiokoskodták, hogy mi a jó nekünk. Addig nem is v£lt baj, amíg néhányan kétségbe nem vonták a döntéseket. Ám hamarosan rájuk sütötték a bélyeget: oktondi oktalanok. A hala­dást, a fejlődést gátolják meg makacs ellenállásukkal. Ha valami mégis hibádzott, és nem úgy ment, ahogy azt az okosak elképzelték, mindjárt kitaláltak okos mentségeket: mondván a gondok kívülről gyűrűznek, éppen onnan, ahol az okta­lanság és a butaság az úr. Voltak persze akkor is, akik tenni szerettek volna vala­mit, de válaszul a próbál­kozásukra azt kapták: feles­leges ezen gondolkodni, hi­szen vannak a dologhoz job­ban értők, ott vannak az okosok. Foglalkozzon min. denki a saját dolgával, és ne akarja a világot megválta­ni. .. Ám, valahogy kiderült, hogy az okosak nem isany- nyira okosok. Legfeljebb jól el tudták hitetni magukról. Na jó. Kiderült, de most aztán mi legyen? Hogyan gondolkodjunk, amikor a legtöbbünkkel módszeresen elfelejtették, hogy,kell hasz­nálni a berozsdásodó észke­reket. Vagy ez‘sem igaz?! Tu­dunk mi gondolkodni! Hi­szen itt a szabadság! Most már lehet. Hogyan tovább? Csak okosan, megfontoltan — hangzik a válasz. De sza­badon — teszik hozzá. És valóban. Ügy látszik, sokan vannak, akik gondolkodnak: megmondják, merre és ho­gyan kell mennünk. De va­lóban okosnak kell lennie annak, aki a sok út és módozat közül ki tudja választani a járhatót. Mert az utak több­sége sehová sem vezet. Akik már szabadak, de még egy­általán nem annyira okosok, hogy dönthetnének magukról, azért — mint eddig is — éreznek. Érzik, érzékelik, hogy alig haladunk. S, azt tudják a legkevésbé, hogy merre. Nem értik, hogy miért van, hogy újra lettek, akik okosabbnak vallják magu­kat a többinél. Az pedig riasztja őket, hogy sokan okosan fordítva egyet a kö­penyükön, ismét feltűnnek az okoskodók között. Termé­szetesen hangoztatva, hogy ők valójában most már másmilyen okosok, sőt eddig sem voltak azonosak önma­gukkal. Csupán okosan tit­kolták korukat megelőző né* zeteiket. Tanácsokat adnak, hogy a legokosabb, ha segítséget az eddig oktalanoknak, sőt bu­táknak tartott ismerős isme. retlenektől kérünk, bízva abban, hogy felismerik, hogy jó cselekedet a segítségnyúj­tás, sőt fölöttébb okos do­log. De az új okoskodókban sem tudnuk már bízni. So­kan csupán teszik a dolgu­kat, nem sokat okoskodnak. De mint eddig is, érez­nek.. . érzik, hogy egyre nehezebb elviselni ezt a sa* ját törvényű világot, vala­mennyi okosságával és oko­sával. Mert ismét választa­nunk kellene, hogy kik az okosok közül a leginkább okosok. Bíznunk kellene ab­ban, hogy okosan kivezetnek bennünket ebből az oktalan­ság okozta reménytelenség­ből. Ám, a bizalom egyre inkább fogy. Mit lehet tenni mégis? Okoskodás helyett reálisan felmérni a lehetőségeket, az okosokat pedig kiváltságok és előjogok nélkül odaállíta­ni, hogy végre ismerkedje­nek meg a valódi munkával. Okosok helyett rátermette­ket, sőt a feladatra termet­teket állítani a posztokra. Kevesebbet beszélni, többet tenni. Gazdálkodni azzal, ami megmaradt, és, ha las­san is, de a jövő felé tekin* teni... * Azt mondják, hogy ez is csak egyfajta okoskodás? Nem annak szántam. Recep­tet azonban tőlem sem lehet várni, de nálam okosabbak se nagyon adhatnak. :. Lehet, hogy egyszerűen, minden okoskodás nélkül, csupán meg kellene váltani a világot? —csala— „Kopaszsors" Amikor búcsúznia kellett, majdnem elsírta magát. Évának is csillogott a sze­me: — Hiányozni fogsz. Vi­gyázz magadra! — súgta. Apja hangtalanul ácsor­góit mögöttük, türelmesen várt a sorára. Valahogy olyan hangulata volt az egésznek, mintha a tulajdon temetésén vett volna részt. Ügy is érezte. Mint akinek feje felett másfél évre be- deszkázták az eget. „Szervusz világ” — búcsút intett az alaktalanná zsugo­rodott tömegnek. Ismerős házak maradtak hátra, az Ikarus valósággal falta a ki­lométereket, az út nem tar­tott negyven percig sem. Igaz, ezen percek már csu­pán „félcivil” percek voltak, hiszen az elülső ülésen ott ült a kiképzőszázad két tisztese. Vele egykorú (egyi­kük talán még annyi sincs) fiatalemberek, akik szemé­lyében a „sereg” határozot­tan jó benyomást tett rá. Igaz, a hangjukat még nem hallotta, pedig ők pont erről híresek. (Később teljessé vált a kép: hangerő nélkül ma sem „tisztes” a tisztes.). •A Itt elszakadt az emlékezet „celluloidszalagja”. Az el­ső napból csak annyi ma­radt, hogy „fejreállt” az újoncállomány. Először is irány a fodrászat, be a zu­hany alá, farmernadrágot a papírzsákba, majd futás el­igazításra. Délután három­kor már hamisítatlan kato­nának érezte magát (pedig hát hol volt még ettől?). ☆ Az első napok programjá­val bármelyik utazási iroda „kasszírozhatott” volna: ágy­rend, takarítás, menetelés. Menetelés, takarítás, ágy­rend. A csizma másnapra feltörte a sarkait, a nadrág kidörzsölte a combját. Tartott az „öregektől”, de egyelőre csak a kiképző­század tiszteseivel találko­zott. Igaz, őket annál sűrűb­ben látta. A rangjelzéseket, meg az elöljárók neveit ha­mar megtanulta, a harma­dik nap után bátran kopog­tathatott az irodák ajtóin: már tudott jelenteni! A kö­vetkező héten azonban meg­kezdődött az „igazi” kikép­zés. A­Reggeli torna húsz perc­ben. Futás, matróztánc, fek­vőtámasz. A laktanyaudvar betonjáról apró kavicsok nyomódtak a tenyerébe, összeütögette a kezeit. — Megtapsolta! No még egyszer — fekvőtámaszba ugrás! Miatta csinálta még egyszer az egész század. (Ez­után még egy teljes hétig követte el ugyanezt a hibát: tenyereit összecsattintva se­perte le a port.) Reggelire konzerv, kenyér korlátlan mennyiségben, el­lenben a tea ihatatlanul forró. Utána körletrend, so­rakozó, majd irány a gya­korlótér. Egy-kettő-egy... kettő-egy... kettő-egy... Odakint testnevelés, lőel- mélet és gyakorlógránát. Ebédkor gyalogosan vissza (s ezzel teljesítették is a „napi kilométernormát”). ☆ Egy teljes hét kellett ah­hoz, hogy rájöjjön: ha ciga­rettacsikkel bedugja a gép­pisztoly csövét, nem^ tömő­ink el laposkúszaskór a fegyver. Eddig egyébként so­sem gondolkodott el azon, hogy miért pont 7,62 milli­méter egy Sopiane szopóká- jának átmérője? Persze, honnan is tudta volna? Hiszen arról sem volt fo­galma, milyen óriási meny- nyiség a három mázsa krumpli, hogyan lehet per­cek alatt „patentul” össze­hajtogatni a gyűrött gyakor­lóruhát egy legénységi ülő­ke segítségével, időre fénye­síteni a sáros csizmát, és általában azokról a katona- ismeretekről, amelyek nél­külözhetetlenek egy lakta­nyában. Persze „komolyabb” dol­gokat is megtanult, méghoz­zá jobban, mintsem azt fel­tételezte volna magáról. Itt van például a lövészet. Hi­ába gyakoroltatták vele készséggé a különféle fogá­sokat, amikor meghallotta, hogy az első cél százmé­ternyire lesz, arról is le­mondott, hogy egyáltalán el­találja a céllapot. Egy nap azután neki is kezébe nyom­ta az őrmester a csillogó hegyű rézkúpokat: — Lőszert vizsgáld meg, tárazd be!... Tűzszakaszra lépés indulj! ... Fekve tölts! .. . Tűz! Ügyszólván semmi esélyt nem adott volna magának, akármibe lefogadta volna: sosem lesz belőle kiváló lö­vész. Most levonhatta a ta­nulságot — jobb ha lemond mindenféle cserencse játék­ról. .. Huszonhét köregységet ért el. ☆ Az egy pillanatig sem volt kétséges előtte, hogy életében először, ő is vért fog adni. Korábban mindig megmosolyogta a donorokat, most azonban semmi kétség nem férhetett döntése he­lyességéhez — két nap „el- táv.” volt a tét. Egy kicsit sápadtan ment át a gyengélkedőre, a nővér meg is kérdezte tőle, jól érzi-e magát. Vékony gumi­szalaggal átkötötték a bal karját. Kínosan ügyelt, ne­hogy véletlenül odatévedjen a tekintete, hát a plafonra bámult. De alig érzett fáj­dalmat. Kifelé jövet a véradást igazoló cédulát úgy tartot­ta a kezében, mint annak idején az első fizetését. Ez a papírszeletke már a holna­pot jelentette — bár ezt betűvel sehová sem írták rá. Mohai Barnabás

Next

/
Thumbnails
Contents