Nógrád, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
IRODALOM Folyóirat-tallózó Miközben az elmúlt esztendő során számos új folyóirat alakult, nemcsak azoknak, hanem a régieknek a helyzete is bizonytalan. Most már nem politikai, hanem gazdasági okokból. Persze ez a gazdaság is „politika”, hiszen a hivatalos politika dönti el folyamatosan, hogy mennyit fordít a kultúra támogatására. Régen érlelődik már a felismerés, hogy kultúránk, kulturáltságunk állapota döntő befolyással van nemzetünk állapotára, jóval inkább, mint a pillanatnyi gazdasági helyzet, amelyet meg lehet néhány év alatt változtatni, kedvezővé lehet fordítani, míg a kultúrában általában emberöltőnyi idő szükségeltetik az érdemi változásokhoz. Ilyen helyzetben különösen indokolt az a kérdés, hogy Mi a magyar, ma? — miként Csoóri Sándor kérdezi a Tiszatáj szeptemberi számában. Megállapítja, hogy e kérdésre ma sokkal nehezebb válaszolni. mint akárcsak két évvel korábban. Hiszen ma a „fáradt forradalom” korát éljük. Igazi költői telitalálatnak érzem ezt a jelzőt a forradalom szó előtt, mert azt teszi fogalmivá, amit talán mindannyian érzünk: belefáradtunk ebbe a húsz-harminc- negyven évbe, s fáradtan, s így kételyekkel eleve telítettebben próbálunk valami lényegesen mást megteremteni, azaz végre igazán cselekvő emberré válni. Lerázni fáradtságunkat, azaz lerázni a veszteségeinket. Mert ez Csoóri Sándor végkövetkeztetése: „Nincs más alternatívánk tehát, mint hátat fordítani a veszteségeinknek, s elindulni másik irányba. Hova is? Merre is? Befelé magunkba!... Általános tapasztalat, hogy az a személy, aki belül, önmagában erős, minden kapcsolatában az. Kiterjeszthető ez a gondolat a nemzetre is.” A Hitel 18. számában Sze- lényi Iván A magyar polgárosodás esélyeit vizsgálja. Töprengései három témakört ölelnek fel: a visszarendezést, a felzárkózást és a „harmadik utat”. Állítása szerint Magyarországon mintegy két évtizede egy polgárosodási folyamat zajlik, s ez most összetalálkozott a jogi-politikai reformmal. A változásokra a posztkommunizmusba való átmenet fogalmát ajánlja megnevezésként. A visszarendeződést nem tartja igazi veszélynek. A következő egykét évtized legvalószínűbb útjának egy harmadikutas- fejlődést tart, azzal a megszorítással, hogy ennek közép-európainak kell lennie, s ez nem erény, eszmény, hanem adottság. Azonban „közép-európai polgárosodásnak csak akkor van esélye, ha megtanulunk egymással élni, különböző származásúak országainkon belül, és persze különböző országok egymással, az Euró-' pai Gazdasági Közösséghez hasonló közép-európái közösségben." A „legvalószínűbb " utat itt érzem a leginkább utópikusnak, hiszen a közép-európai közösségnek e században reális esélye alig van, s nem a magyarság az oka ennek. „Egymássá! élni" persze idehaza sem könnyű, hiszen az eltérő értékrendek nehezen tolerálják egymást. Még az irodalomban is így van ez, mint egy friss példa mutatja. A folyamatosan magas színvonalú 2000 szeptemberi számában Kálmán C. György írása olvasható: Mi a. bajom Nagy Lászlóval? A cím nyelvi megformálása még csak meghökkentő, s ez nem baj, mert felhívja a figyelmet, s miért ne lehetne bárkinek „baja” Nagy Lászlóval? önmagában még az sem volna baj, hogy a szerző azt kívánja bizonygatni, ez a mai kor nem Nagy László ideje, mert hiszen elsősorban valóban nem az övé. A látszólagos elismerés mögött azonban, miszerint hajdan a „befogadói közeg” lelkesen fogadta a költőt, s elképzelhető, hogy lesz még ilyen időszak, ott van a ki nem mondott tézis is, hogy ez a „közeg” éretlen és gyermekded volt. A vitairat azonban nem ezzel foglalkozik, hanem Nagy László költészetével, elsősorban annak leggyengébb korszakával, a negyvenesötvenes évek fordulójának fél évtizedével. Az itt kimutatott szemléleti és poétikai jegyeket látványosan általánosítja a szerző, és továbbviszi az egész pályára. Nem szükséges alaposabb búvárkodás ahhoz, hogy belássa az olvasó, ha Nagy László költészetét tanulmányozza, hogy annak igazán nagy korszaka az 1956 utáni, még akkor is, ha ez már radikálisan megalapozódik 1953 és 1956 között. Nem furcsa, hogy ezzel az 1956 utáni két évtizeddel a vitairat elemző részének csak a töredéke foglalkozik? Mondják sokan, költőiet- len kor ez a mai. Költőink szerencsére mégsem teszik le a tollat. Sok értékes vers jelenik meg, s vannak költők, akiknek feltűnő erővel épül tovább az életműve. Közéjük tartozik Utassy József is, akinek az utóbbi hónapokban sok új írása jelent meg. Csak az utóbbi napokban olvashattuk őt a Tiszatáj és a Forrás szeptemberi, valamint az Életünk júliusi és a Jelenkor július—augusztusi számában. Ugyancsak az Életünk közölte Páskándi Géza új drámáját, A félrevert harangokat, amely az e századi közeljövőben játszódik egy meg nem nevezett országban. Egyértelmű azonban, hogy az erdélyi falurombolások ellen tiltakozik ez a nagy erejű „proteszt-drá- ma". Vasy Géza Sok más művészeti ághoz hasonlóan a bábjáték is kultikus eredetű. Népszokásokból, maszkos, termékenységi és varázsjátékokból táplálkozott a hazai bábozás is. A ma is élő, rontást, betegséget elűző kiszekihordás, a busójárás, vagy a legismer tebb, a betlehemes játék elevenen őrzi ezt a hagyományt. Hogy milyen áttételekkel született meg, s szerzett később világhírt a hazai bábozás, arról ad nagyon látványos áttekintést A magyar bábtörténet című kiállítás a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeumban. A bemutatót a Magyar Színházi Intézet rendezte. Megtudjuk e fotókat, írásos dokumentumokat, .rajzokat, plakátokat, bábterveket, A magyar bábtörténei és szebbnél szebb bábokat felsorakoztató kiállításon, hogy már a 18. században járták az országot vándorbábosok, szórakoztatván felnőttet és gyereket. Ugyanekkor született meg a művészi bábjáték is: Eszterházy Miklós udvari bábszínháza számára Haydn is írt kis operákat. Századunk elejétől festők, írók, színházi szakemberek csatlakoztak a bábművészeihez. Divéky József Brüsszelben, Blattner Géza Budapest után Párizsban alapított sok évtizedig fennálló marionett és bábszínházát. Blattner avantgárd színháza az 1937- es párizsi világkiállításon Az ember tragédiája előadásával aranyérmet nyert. Itthon Rónai Dénes, Németh Antal (a Nemzeti Színház igazgatója), Jassik Álmos grafikus, Biai Föglein István, Pekáry István, A. Tóth Sándor festőművészek, valamint Balázs Béla, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Karinthy Frigyes kapcsolódott a bábszínjátszáshoz. A felszabadulás után megalakult a Magyar Bábjátékos Szövetség és az Állami Bábszínház, s az ország számos hivatásos és amatőr együttese, meg a televízió bábműhelye virágoztatta fel a műfajt. (kádár) Bartók: Fából faragott királyfi című táncjátéka az Aurora marionett együttes előadásában A tv bábműhelyéből: Manócska és Mazsola Kiállítás Salgótarjánban A magyar grafika külföldön Németország, 1919—1933. A magyar grafika külföldön (Németország, 1919— 1933.) című kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteménye alapján — de nem egyedül e gyűjteményből — állt ösz- sze a magyar avantgárd ismerete szempontjából alapvető jelentőségű, örvendetes, hogy a tárlat Békéscsaba, Szombathely, Szolnok és Nyíregyháza után ezekben a hetekben Salgótarján, illetve Nógrád megye érdeklődő közönsége ’számára is megtekinthető a Nógrádi Sándor Múzeumban. Ez a kiállítás sok szempontból nem egy a sok közül. Olyan művészettörténeti korszak törekvéseivel ismertet meg, amelyet — és amelynek alkotói — mind az első világháborút követő forradalmak bukása utáni fehérterror, mind a fasizmus, mind pedig az ötvenes évek minden rendelkezésre álló eszközzel, a többi között üldöztetéssel, elhallgatással, ideológiákkal stb., igyekezett kiiktatni a magyar szellemi életből, hallatlanul nagy károkat okozva ezzel a hazai kultúrának is. Nem utolsósorban éppen ennek következménye az a megkésettség és hatalmas asszinkronitás, aminek következtében szellemileg is elmaradtunk és elszakadtunk Európa és a világ kortárs törekvéseitől, illetve azok eredményeitől. Azok a forradalmi változások, amelyek a művészetekben is bekövetkeztek a húszas évek tájékán Kelet- és bizonyos mértékben Kö- zép-Európában, kiteljesedésüket és világhódító útjukat nem e régióban futhatták be, sőt, mint már említettük, kiátkozottaknak nvilváníttattak a hivatalos kultúrpolitikák részéről. tgy a húszas években a kortárs magyar avantgárd is lényegébe külföldre szakadt, nem egy alkotója az egyetemes művészettörténet, a modern törekvések kiemelkedő alakjává vált. Ebben az időben mindenekelőtt Németország volt az a közeg, amelyben a legnagyobbak radikális törekvései kibontakozhattak. A Bauhaus például Weimar- ban, illetve Dessauban nyilván merőben más lett volna Moholy-Nagy László nélkül. Brauer Marcel híres csőbútorai és híres építészeti tervei, Weininger Andor színházi víziói, s a példák igen hosszan sorolhatóak, ugyancsak a legszervesebben beletartoznak e mozgalomba. A Keletről jött művészek között a magyarok is nagy lendülettel vetették bele magukat e vi- lágraszólóan ragyogó szellemi pezsgésbe. Főként a híres berlini Sturm (Vihar) Galéria körül gyülekeztek, amelynek vezetője kitűnő érzékkel fordult a Keletről jött, főként zsidó származású alkotók felé. Ebben a roppant tágas körben állítottak ki például a késő expresszionistákkal párhuzamosan a geometriai rend vonzásába került konstruktivista magyarok is. Míg az absztraktokat a modem weimari főiskola, a Bauhaus vonzotta magához, ahol módjuk nyílott exp- resszív-konstruktív formakísérleteik megvalósítására, megteremtve az ember és környezete merőben új dimenzióit. A hitleri hatalom- átvételt követően a magyar művészek egy része is hazatért, mások a további emigrációt választották. Perneczky Géza jegyzi meg e korszak kapcsán: Scheiber Hugó: Körhinta, „Lassan, ahogy sokasodnak a klasszikus avantgárd óta eltelt évtizedek, úgy távolodik éz a fejezet is tőlünk. Már történelemmé és legendává válik, még mielőtt igazán megismerhettük és megérthettük volna. ' Díszletből épült sarokká, hihetetlen dokumentációvá, melyhez kanyargós országúton, hosszú folyosókon érkeznek meglepődni és csodálkozni a látogatók.” Ennek a kultúrpolitikai- lag vészesen hosszú időn át háttérbe szorított igen jelentős anyagnak egy meghatározó részét mutatja be a jelen kiállítás. A műveket a galéria grafikai gyűjteményén kívül 16 köz- és magángyűjteményből egészítették ki. Maga a bemutató hét múzeum összefogásából jött létre, reprezentatív és magas színvonalú katalógussal, A magyar grafika külföldön sorozatban. A kiállítást rendezte és a katalógust ősz- szeállította R. Bajkay Éva. Egyébként, a katalógus ezúttal ugyancsak alapvető jelentőséggel bír, hiszen olyan művészettörténeti korszakról van szó, a német- országi magyar grafika olyan tendenciáiról és kötődéseiről, illetve olyan alkotókról, akiknek munkássága a nagyközönség számára nem, vagy csak részben ismert. Hogy csak egyetlen — ám korántsem egyedüli példát említsek — Scheiber Hugó és Kádár Béla a nemzetközi avantgárd mesterei közé tartoznak, műveik iránt a nemzetközi műkereskedelemben nagy az érdeklődés, munkásságuk ugyanakkor 1925 körül. Tihanyi Lajos: Madame Eckström portréja, 1920. többnyire rejtve volt az utóbbi időkig Magyarországon. A mostani kiállításon Bernáth Aurél, Bokros Birman Dezső, Bortnyik Sándor, Breuer Marcel, Czó- bel Béla, Ferenczy Béni, Ferenczy Noémi, Forbát Alfréd, Gráber Margit, Hincz Gyula, Johan Hugó, Kádár Béla, Kernstok Károly, Mattis Teutsch János, Moholy-Nagy László, Molnár Farkas, Nemes Lam- pérth József, Neugeboren Henrik, Pap Gyula, Péri László, Perlrott Csaba Vilmos, Scheiber Hugó, Stefán Henrik, Tihanyi Lajos és Weininger Andor korabeli műveivel találkozhatnak az érdeklődők. A magyar művészettörténet legragyogóbb e századi fejezetének dokumentumaival. T. E. Fotó: R. Tóth Sándor Bokros Birman Dezső: Jób. „És csak én magam szaladék el? Hogy néked hírt tennék!” 1920.
