Nógrád, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-18 / 220. szám
1989. SZEPTEMBER 18., HÉTFŐ NOGRAD 3 Az Ipolyvidéki Erdő- és Fagazdaság 40 hektáros dejtári csemetekertiében nyolc dolgozó látja el a szaporítással, gondozással kapcsolatos feladatokat. Az ágyásokban tölgy- és fenyőcsemeték láthatók. Ezeüél saját maguknak és a környékbeli termelőszövetkezetek részére nevelik. A varsányi asszonyok i— képünkön — a jó időt kihasználva, a díszlő csemetéket megszabadítják az életet elszívó gyomoktól. Tisztes nyereség, újabb bérfejlesztés Megszabadulni a kiszolgáltatottságtól — Első félévi tervünket sikerült 5,5 százalékkal túlszárnyalnunk. Szerepet játszik -ebben, hogy nem küszködünk megrendelésgondokkal — érzékelteti az első fél év legfontosabb momentumát Gyökér István gyáregység-igazgató. •— Az előbbihez 16 millió forintos nyereség párosult. — Mi húzódik meg a siker mögött? — Eleget tettünk tőkésés szocialistaexport-köte- lezettségünknek, a belföldi kívánságoknak. A mostani negyedévben 33—34 millió forint árbevétel elérésére törekszünk újabb jelentős nyereség reményében. Szerencsére megrendeléshiány ebben az időszakban sem akadályozza elképzeléseink megvalósulását. A tervbe vett összegből kétmillió forintot képvisel az NSZK- és holland export, 2,5 milliót pedig a szocialista vevők kívánságainak teljesítése. — Az utóbbiak növelését a kormány nem szorgalmazza, ellenkezőleg: erőteljesen mérsékelni kívánja — vetem közbe. — Űjabb üzletet mi sem kötünk, bár a bolgárok, lengyelek és a románok szívesen vásárolnának termékeinkből. Nem tudnak azonban olyan árut adni nekünk, amire szükségünk van. Régi, jő szokásukhoz, önbecsülésükhöz híven, saját, jól felfogott érdekükben, arra koncentráltak a Gránit Csiszolókorong- és Kőedénygyár romhányi Widenta gyáregységének dolgozói az első fél évben, 'ami számukra a legfontosabb: a hatékonyabb, termelékenyebb munkára, az okos költséggazdálkodásra, a minél nagyobb nyereségre. íme az eredmény: —■ Most, hogy a III. negyedév utolsó heteibe érkeztünk, kínálkozik a kérdés: a kedvezőbb folyamat tovább tart, vagy netán megtörik? — Pillanatnyilag nincs teljesen lekötve a kapacitásunk. A szocialista export előbb említett kiesése párosul a belföldi kívánságok csökkenésével. Ez utóbbi oka a készletezéssel járó hatalmas kamat és fizetésképtelenség terebélye- sedése. A vállalatnak pillanatnyilag 170 millió forinttal tartoznak, köztük olyan cégek, mint a Lenin Kohászati Művek, a Csepel Művek, a MÜÁRT Nagykereskedelmi Vállalat. Ez az állapot nehéz helyzetet teremt számunkra, különösen az importanyagok beszerzésében. — Hogyan tudnak kiszolgáltatottságuktól megszabadulni ? — Új termékek bevezetésével, kevésbé nyereségesek megszüntetésével. Az előbbit szolgálja az importkiváltó, saját fejlesztésű Grán Lux fantázia nevet viselő márványfényező, amit az idei őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron is bemutatunk. A másik újdonság, a polírozott termékcsalád előállítása is a kollektívára vár. Mivel kevés nyereséget hozott, ugyanakkor igen lecsökkent az igény, ezért megszüntetjük a gumikötésű korongok gyártását. A szükséges mennyiséget az NDK- ból ellentételezéssel importáljuk. Már csuknám össze jegyzetfüzetemet, amikor Gyökér István, „még nem fejeztem be mondandómat!'’ szavai megállítanak. — A kollektíva sikeres tevékenysége megmutatkozik a vastagabb fizetési borítékon is. A tavalyi nyereséges gazdálkodás következtében február 1-jével 8 százalékos bérfejlesztést hajtottunk végre, a második félévi feladatok sikeres elvégzését újabb és a korábbinál nagyobb, 10 százalékos bérfejlesztés ösztönzi. Venesz Károly Fotó: Rigó Tibor Mák Krisztina, a CNC-vezériésű gépen, a csiszolókorong palástját munkálja meg. Ki a kannibál? B NÓGRAD szeptember 12-i számában meghökkentő cikket olvastam Forgács Imre „MSZMP KB szakértő” tollából. Titulusát azért tettem idézőjelbe, mert az önmagában semmit sem árul el, cikke annál inkább árulkodik nem egészen szakértői véleményéről. Forgács Imre miután figyelmeztet arra, ne nagyon higgyünk a szónoklatoknak, maga elképesztő írott szónoklatba kezd. Mindenekelőtt azt állítja: ma a legnagyobb veszély, hogy mindenki nagyobbat, még meghökken- tőbbet akar mondani a másiknál, hogy felkeltse maga iránt a figyelmet. S, ez a tendencia, állítja a szakértő, ma már eljutott a politikai kannibalizmus stádiumába, ami mindinkább kelet-európai (?), hogy délebbre ne menjünk — mondja — stílusjegyekkel gazdagodik. Magyarán, Forgács Imre attól óv bennünket, politikai vitáinkban nehogy balkanizá- lódjunk. Régimódi aggodalom, legalább öt- ven-hatvan éves, ha nem több. Arról nem is beszélve, hogy míg a szakértő azt hirdeti, ellenfeleinket az európai politikus tisztességes eszközeivel győzzük le — helyette én úgy mondanám győzzük meg —, ő vetély- társait nemes egyszerűséggel hol politikai kannibáloknak titulálja, hol denunciánsok- nak. De voltaképpen mitől is óv bennünket a KB-szakértő? Ha valaha, mondja Magyar- országon jogos volt a hatalom arroganciájáról beszélni, ma a szerepek felcserélődtek, s emiatt, mondja, a helyzet ma rosszabbnak látszik, mint eddig bármikor. Nos, van itt némi ködösítés. Az a szó, hogy valaha, például, a magyarban régmúltat jelent. Csakhogy a hatalom arroganciája még tavaly március 15-én is gumibottal verette szét az ünneplő, s tüntető fiatalokat Budapesten. Valaha? Vajon komolyan gondolja a cikk szerzője, hogy a hatalom arroganciája már oly régen elmúlt, hogy .négy évtizedes rombolása, a lelkekbe, agy- tekervényekbe oltott félelem is már a múlté? Mi több, ma már fordított a helyzet, és minden eddiginél rosszabb? Rosszabb, mint volt a vesztett háború több százezer áldozata, az ostrom, a megszállás, a Rákosi- féle szalámipolitika, a kitelepítések, az internálások, a koncepciós perek, amikor kommunisták akasztottak fel, s zártak börtönbe kommunistákat, az ötvenhatos népfelkelés vérbe fojtása, majd az azt követő gátlástalan megtorlás? Mindennél rosszabb, ami most van? Ki a kannibál? Forgács Imre szakértő szerepcseréről beszél, arról az MSZMP-ről, amely arra törekszik, hogy lehetőleg ne egyoldalúan szóljon a valóságról, a történelmi múlt fehér foltjairól, a gazdasági válságról és más kérdésekről. Nekem ebben a szövegben mindenekelőtt az szúrt szemet, hogy Forgács Imre úgy általában beszél az MSZMP-ről, holott az úgy általában már nem létezik. Irányzatai, áramlatai, ahogyan mostanában a frakciókat kíméletesen kifejezik, céljaikban, szándékaikban, módszereikben Pozsgaytól Ribánsz- kiig gyökeresen eltérnek. De sok ebben a cikkben az egyéb ködösítés is. Szól például arról, hogy a magyar mezőgazdaság nemzetközileg is számottevő sikerei után sok üzem önhibáján kívül eladósodott. Hogy miért ez az eladósodás, arról Forgács Imre bölcsen hallgat. Mert, hiszen akkor be kéne vallani, hogy csak az ötvenes évek padlássöpréséhez hasonlítható a minden ésszerű mértéket nélkülöző adósarcolás, a gyakran ötletszerű elvonások, az elviselhetetlenül szélesre nyílt agrárolló. Minek következtében termelőszövetkezetek százai mennek tönkre, vagy jutottak el a tönk szélére. Ki a kannibál? És mit ajánl a szakértő ahhoz például, hogy az agrárszektorok a többi termelőágazathoz hasonló nyereséget realizálhassanak? Sürgető, mondja, a felvásárlási árak rendeződése. Ennél jobb ötlete nincs. És vajon melyek azok a „többi termelőágazatok”, amelyekhez a mezőgazdaságnak fel kéne zárkóznia? Csak nem a válsággal kínlódó ipar? Erre mondja a magyar, eltalálta szarva közt a tőgyét. Mindezen problémákat, mondja a szakértő, természetesen retorikával nem, csupán szakértelemmel lehet megoldani. Mondja miközben szakértelem helyett retorikával mulatja magát. Vigasztal bennünket a szerző a hazai infláció ütemével is, ami szerinte nem magasabb az európai átlagnál, ami pedig az életszínvonalunkat illeti, eldicsekszik vele, hogy Magyarországon az egy főre jutó hús- fogyasztás magasabb, mint például Finnországban, mi több, Japánban. Mintha Forgács Imre nem tudná, hogy ezekben az országokban a mienkénél jóval magasabb az életszínvonal, míg nálunk két-, két és fél millióan élnek a szegénység, sőt a nyomorszint táján, nem kevesen azon alul. S, ha a példaként említett országokban kevesebb az átlagos húsfogyasztás, mint nálunk, az a miénktől gyökeresen eltérő étkezési szokásoknak tudható be. Ki hát a kannibál? Szól a cikk a hazai gazdasági válság „kezeléséről” is. A gyógymódok közé tartozik a működő tőke idecsábítása. Igaz, erre nem egészen ez a megfelelő kifejezés, de rendben van, ha Forgács Imre csábítani akarja a működő tőkét, tegye azt. Vajon mi akadályozza őt ebben? Néhány ezer fiatalból álló lelkes csapat, amely olyan imponáló maga- biztossággal nyilvánít véleményt, mint egy nagyhatalom képviselője. Pedig e csoport —, hogy milyen csoport ez, milyen pártállású, ez a cikkből nem derül ki —, szóval e csoport egyik-másik vezetőjének a fenekéről még alig esett le az egyetemi tojáshéj, honnan hát a magabiztos nyilatkozatok, amelyekkel elriasztják a külföldi tőkepénzeket a magyarországi befektetésektől? Hát nem fura? Vajon csak a szakértő előtt maradt volna titokban, hogy például az MSZMP főtitkárának kijelentése a fehérterror veszélyéről, később a gazdasági szükségállapot bevezetésének lehetőségéről külföldi tőkepénzesek tucatjait győzte meg arról, hogy egyelőre nem biztonságos Magyarországon befektetnie? Csak Forgács Imre nem tudná, hogy a magyar bürokrácia gáncsos- kodása miatt három tőkés közül legalább kettő visszatáncol, és még az is előfordult, hogy mire létrejött a vegyes vállalat, a külföldi tőkéstárs meghalt? A szakértő elismeri, az MSZMP-nek is vannak saját kannibáljai. De az nem derül ki, vajon kik azok? Csak az, hogy aki nem kannibál, az azt keresi, ami összeköt, s nem elválaszt. Én ezzel nem vitatkozom. Jól tudom, hogy a gazdasági válságból csak úgy lábalhatunk ki, ha létrejön valamiféle társadalmi stabilitás. A párton belüli politikai konszenzushoz is kompromisszumok szükségeltetnek. De milyen kompromisszumok és kivel? Szeressük egymást gyerekek? Emlékszem, anyám, gyerekkorunkban mondogatta, az öcsémmel össze kellett volna kötni bennünket, hogy annak elevenségéből, viorgoncságá- ból, s az én — akkor még — higgadtságomból mindkettőnknek egyenlően jusson. Nos, most képzeljék el Pozsgayt és Ribánszkit összekötve. Értem én, persze, Forgács Imrét, hiszen az MSZMP-ben nem ő az-'égyetlen, aki szeretne hosszú távú kompromisszumot kötni, a problémákat mintegy a szőnyeg alá söpörve, kiegyezni a hatalmat ténylegesen gyakorló apparátusokkal. És, amikor erről a szerinte pártegységet megteremtő, vagy megmentő hagy kompromisszumról beszél, arra a sok százezer MSZMP-párttagra hivatkozik, akik senkit sem internáltak, nem korrumpálódtak, keményen dolgoztak és dolgoznak a boldogulásért. Talán már meg sem kéne kérdezni, hogy ez a sok százezer becsületes ember ugyan kinek a boldogulásáért dolgozik, ma is oly keményen, s hogy mennyi, s milyen beleszólásuk volt pártjuk és a társadalom ügyeibe, nehogy az ország és saját életük csődbe jusson? A cikk végül — döntő argumentumként — idéz az MDF kispesti szervezetének választási felhívásából: „A kommunisták választási csalással megszerezték a hatalmat, az országon fegyverrel, börtönnel és akasztófával uralkodtak, s bár eszközeik kifinomodtak, így is a legmélyebb válságba taszítottak mára az országot, ne engedjük, hogy tovább uralkodjanak a nemzet fölött!” Hát itt tartunk, panaszkodik a cikkíró, a politika „művészetében” 1989 őszén. No, ebben az egyben legalább igaza van. Mert Forgács Imre, és a többi Forgács Imrék negyven éven keresztül elszoktak attól, vagy meg sem tanulták, hogy az ellenvéleményekkel vitázni kell, mert az ellenfelet könnyebb volt lesöpörni a porondról. Ki ne tudná, hogy az országban az elmúlt évtizedekben is volt kommunistaellenség. De könnyebb volt uralkodni, kormányozni a pártban és a párton kívül vita, becsületes meggyőzés, komoly felkészültség nélkül. Parancsszóra ment minden, és egyre rosszabbul, ami alaposan megtépázta az MSZMP-vezetés politikai és morális hitelét is. rC mnct hogy — részben az MSZMP L9 IIIUwlp legjobbjainak érdemeként — nagyot változott körülöttünk a világ, persze, hogy, hangot kapnak az eltérő — igaz, néha túlzó — vélemények. És vannak az ellenzékben, akik a maguk számára nem tartják kötelezőnek a kommunistáktól megkövetelt toleranciát. Hevesek és kíméletlenek. De okos, programok és tettek, becsületes vita és érvelés helyett miért kapkodnak mindjárt a col tjük után a Forgács Imrék? És miért kiáltják ki az MSZMP ellenfeleit politikai kannibáloknak? Miközben ellenfeleiktől az európai színvonalú vitakultúrát kérik számon. Valójában ki, hát akkor a politikai kannibál. ..? Csizmadia Géza
