Nógrád, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-29 / 203. szám
NÓGRÁDI TÁJAKON ox telexen Érkezett... Elköltözött az utca ? „Lakók nélkül ne döntsenek az utcanevek megváltoztatásában” Helység- és utcaneveket cserélgető ország vagyunk. Ahány politikai áramlat, annyi névváltoztatás- A rekordot bizonyára Dunaújváros tarthatja, mely már a 4. nevét viseli (kétszer volt Dunapentele). de azt hiszem — a budapesti Népköztársaság útja is hasonló „cipőben” jár. Ez a gyakorlat megyénkre, városunkra is jellemző. Egyszer minden tájékoztatás nélkül a régi utcanevünket a Kőváralját, amely utal annak földrajzi fekvésére js, Bereczki Máté útra változtatták. Üj névadónkról az egész környéken senki sem tudott mást, csak annyit hogy „ezen a környéken sohasem lakott”. Ez még a kisebb baj lett volna, de hamarosan át kellett jelentkeznie az egész utcának, mintha mindnyájan elköltöztünk volna. Máskor meg régi ismerőseink akartak bennünket felkeresni, de a városközpontban senki se tudta megmondani, ho] lehet ez az „új” utca, ezért a taxis végighordozta őket a fél városon. Teljesen ésszerűen valamelyik új városrészben kereste. Nem vagyok ellene annak. hogy megyénk kevéssé ismert szülötteiről is nevezzenek el utcákat, de ezeket az épülő, új városrészekbe tegyék, ne a régi közismert utcaneveket bolygassák meg emiatt. De hiába kaptak új elnevezéseket a régi városrészek is mert azokat mindenki a régi nevükön emlegeti (Rokkant, Forgács, Sebaj...) Az ott lakók pedig hivatalosan is kérik az eredeti nevek visszaállítását. Azzá] sem értenek egyet, hogy olyan helységneveket is letörölnek a térképről, amelyek már bekerültek a történelembe. Lehetne közös tanácsa Kisterenyének és Nagybátonynak úgyis, ha a régi helységnévtáblák megmaradtak volna az országút mentén úgy mint a vasútállomásokon. A Nagy- Budapest név se került fel sohasem az útjelző táblákra. A közigazgatási átszervezések nem érdeklik az erre utazó, messziről érkező autós turistákat, csak az, hogy úgy találja — a helység nevet a jelzőtáblán, ahogy a térkép jelöli. Es a világ térképein a helységneveket a mi kedvünkért nem fogják át- meg átírogat- ni- Ezt is jó lenne tudnunk... De vajon mit szólnának az angolok meg a franciák, ha egy „különc polgármester” meg akarná változtatni a világszerte ismert, történelmi város-, városrészvagy utcaneveket, de akár a kevésbé közismerteket is? Én nem szeretnék egy ilyennek belebújni a bőrébe... És Zrínyi Miklóssal szólva: „Egy nemzetnél se vagyunk alábbvalók.” Petényi László nyugdíjas Salgótarján, Bereczki Máté úti avagy közismert nevén: Kőváralja 9. sz- alatti lakos Látogatóban a Varga családnál Nyári eső permetez a városra. Szécsényben a Béke út 2. sz. alatti házban kopogtatásomra a kisunoka nyit ajtót. Azzal fogad, hogy a nagymama olvas, a nagyapa pedig a tévét nézi. A szobában a polcon könyvek sorakoznak. — Nagyon szeret olvasni, csak kevés idő jut rá — kapja el pillantásom Varga János — A kertben tevékenykedtem éppen, de bezavart a eső. Varga János és Sümegi Julianna 1954. augusztus 29- én kötötték össze sorsukat. Az elmúlt 35 év alatt öröm és bánat volt, siker és kudarc, munka és munka. Gyermeksírás és -kacagás. Mindig feszesre szabott anyagiak között éltek épp úgy, mint a legtöbb család. À hosszúra nyúlt • beszélgetés során azért valamire rá kellett jönnöm. Arra, amivel a Varga család egy kicsivel eltér az átlagos magyar családoktól. S ez a hat gyermek vállalása, az ő felnevelésükkel járó ■ összes gonddal való azonosulás. — Higgye el nekem, hogy sokkal több örömet, boldogságot jelent számunkra a hat gyermek, mint bármi más siker, vagy anyagiak — vélekedik a ház asszonya. —* Mi öten vagyunk testvérek — mondja a férje. — A feleségemék heten. Mi már gyermekfejjel tudtuk, hogy mit jelent a nagycsaládhoz való tartozás. — Szeretjük a gyermekeket — fűzi a szót az asz- szony. — Nálunk az udvar, a lakás mindig tele volt aprósággal. A tömegvonzás ebben is érvényesül. Itt volt a sok gyerek, így ide jöttek a többiek is játszani — tréfálkozik a házigazda. Az emlékekben kutatunk. A közös út egy-egy kedves, vagy szomorú, az emberi helytállást követelő pilla- • natait próbáljuk feleleveníteni. — Mintha minden tegnap történt volna — mesél Var- gáné. — Olyan gyorsan repül az idő! Négy évig a szüleimnél laktunk, Zolika és Jutka otf született. Én az áfésznél voltam főkönyvelő. A férjem Budapesten dolgozott, ott ahol az autó- és gépszerelőszakmát kitanulta. Amikor az első gyermek megszületett, hazajött dolgozni a gépállomásra. — Elhatároztuk, hogy .építkezünk. Előtte gyűjtögettük a pénzt. Nagyon nehéz éy következett. Helytállni a munkahelyen, anyag után szaladozni, a gyermekeket bölcsődébe vinni, vasárnaponként az építkezésnél dolgozni. Az építkezés, a velejáró gondok megviselték a családot. A feleség majd egy évig betegállományban volt. Lemondott a főkönyvelői állásról, csoportvezetőként dolgozott egészen 1989-ig, míg nyugdíjba nem vonult. A férje is idén* lett nyugdíjas, ö az ÉPSZÖV-nél volt gép- csoportműhely-vezető. — Az építkezésen kívül sohasem vállaltunk erőn felüli munkát. Azon voltunk, hogy a gyermekek megkapják mind azt, amit legtöbb társuk. A Varga gyermekek nem hoztak szégyent a szülőkre, öten leérettségiztek, Szilvia möst negyedikes középiskolás. Hármójuknak felsőfokú végzettsége van. De ami az iskolázottságnál fontosabb, valamennyien megtalálják helyüket az életben. Az egymás tisztelete, megbecsülése, ' a munkaszeretet, amelyet a szülői házban tanultak, meghatározója életvitelüknek. — Volt olyan időszak, amikor a gyerekek egy része kollégista volt, a fiúk közül pedig valamelyik katonáskodott — emlékezik a háziasszony. — Ilyenkor vasárnap óránként kellett csomagolni, útnak indítani őket. Bevallom őszintén,* főzni, sütni nem is tudók keveset. Eddig mindig sokat kellett. A gyermekekért élünk, ök adnak értelmet, hitet, erőt életünknek. Vargáék ezt nemcsak mondják, hanem mindennap átélik. — Én úgy vagyok vele, hogy szeretem a csendet, szeretek olvasni, de nincs borzalmasabb egy üres, néma lakásnál. Akkor érzem jól magam, ha a gyerekek, unokák nyüzsögnek körülöttem. Az ’S örömük, sikerük ad erőt, hitet az élethez. Azt mondom, hogy érdemes volt így élni — férjére néz, aki nem szól, csak helyeslőén bólint, s szemében látom az igent. . — Hat gyermeket neveltünk fel, de nem vagyunk mártírok. Igaz, be kellett osztani a pénzt, az időt. Többször voltunk * együtt üdülni. Sőt olyan is volt, hogy csak a férjemmel kettesben mentünk. Van társadalmi megbízatásunk, János a vállalatnál döntőbizottsági tag, én a HNF honismereti bizottságban, a múzeumbaráti körben ténykedem. Hogy milyen szellemben neveltem a gyermekeket? A szülők ne legyenek a gyermek szolgái, de zsarnokai sem. Egyszerűen gyermekszerető, jó és megértő, következetes emberek legyenek. Odakint elállt az eső. A két fiú, aki még a szüleinél lakik, hazajött a munkából. A Béke út 2. alatt csendben folytatódik a megszokott élet. Szenográdi Ferenc Bemutatja levelezőnk: 11 ceredi fogadóban... A délelőtti napfény még csak oldalról simogatta a ceredi fogadót, mikor Tóth István üzletvezetővel beszélgettünk: — Nem mindig ilyen csendes itt az élet — mondja —, de úgy dél felé már jönnek az étkezők, 120 ember ebédel itt naponta, termelőszövetkezeti de tanácsi dolgozók, nyugdíjasok. Van olyan is, aki elhordja az ebédet. — Ügy hírlik, hogy jó, házias étellel várják a helyi vendégeket, meg a turistákat is. — Igen. Általában kedvelik Simon Barnáné szakács föztjét. Nincs sok különlegességünk, de nagyon választékosán főzünk. Egykét jellegzetes ételünk azért van, mint a palóc leves, vagy a pecsenyeleves, a gombás sertéspörkölt, vagy a sertéstokány, de említhetem a lecsós-paprikás csirkét is. Az emeleti 14 személyes szálló vendégei is kedvelik konyhánkat, ök reggelizni is itt szoktak. — Mondana egy-két adatot a forgalomról? — Harmadosztályú a büfénk, s a féléves forgalmunk 2,5 millió forint volt, s ebből 750 ezer forint ételforgalom. Az összforgalom csak 3,1 százalékkal nőtt a bázishoz viszonyítva, de az ételforgalom növekedése 34 százalék volt! A turistaszálláson is élénkült a forgalom. Amíg a múlt évben 156 vendégünk volt, összesen 797 vendégéjszakán, addig az idén az első fél évben 108 vendég fordult itt meg, 651 vendégéjszakán. A szállodai bevétel tavaly 73 ezer forint volt, most a fél évben 60 ezer forint, igaz, hogy talán nálunk van a megyében a legolcsóbb szállás, hiszen itt napi 92 forintért lehet hozzájutni. A vendégek többsége belföldi, legtöbben Szolnokról, Debrecenből és Budapestről érkeznek, de jönnek ' Ausztriából, NSZK-ból és Csehszlovákiából is. — Foglalkoznak-e lakodalmak rendezésével? — Foglalkoznánk, de itt a községben általában házaknál rendezik a családi eseményt. A közelmúltban viszont már volt egy 120 fős lakodalmi rendezvényünk, amit a szemközti Faluházban tudtunk megoldani, mert a büfébe csak a fele vendég fért volna el. Reméljük, hogy jól vizsgáztunk, s ia jövőben majd többen is igénylik e szolgáltatásunkat. Én már 1962-től vagyok itt üzletvezető, még a régi üzletben kezdtem, amikor még nem volt konyhánk és szállónk. Mióta a Salgótarján és Vidéke Afész-hez tartozunk, fejlődött itt az üzlethálózat, így a vendéglátás is... Dudás Pál Salgótarján Összeállította: Rácz András Jótelt helyében jót várj! _____________________________s _____ N o, nem! Az alábbi kis történet is bizonyítja, hogy a mi esetünkben ez nem jött be. Barátnőm — akivel bevásárolni indultunk volna — már a Lakbér sarkán topogott, kezét fogva egy három év körüli kislánynak. Látva csodálkozásom, kétségbeesetten meséli, hogy a Pécskő sarkán egyedül találta a gyermeket, aki sírva, egyre csak anyukáját hívja• Nem volt mit tennünk, mos már hárman próbálunk éber szemmel a szülők nyomára bukkanni, akik bizonyára kétségbeesetten, lélekszakadva futkosnak eltűnt csemetéjük után. Hogy jobban szembetűnjünk, egészen a járda széléig merészkedünk, s mint valami vásári mutatványosok szinte kínáljuk a kicsit — de nem sok sikerrel. Közben én állandóan az órámra pislogok. barátnőm pedig már minden járókelőben a szülőt vélte felfedezni. A Lakbér bezárt, buszunk is már régen elment, de mi még mindig reménykedtünk. Helyzetünk viszont egyre kínosabb lett, mivel szépszámú kíváncsiskodó közönségünk is akadt, osztogatva jótanácsaikat. Már megnyugtató érzés fogott el bennünket, amikor két rendőr is segílségünkre sietett. De mindhiába! A megszeppent gyermek egyre csak anyukáját követelte... De mit ad isten! Ma sem tudom honnan, hirtelen elő- termett a fiatal pár, kiknek arcán — mondanom sem kell — az ijedtségnek, aggodalomnak nyoma sem látszott. A nő nagy mérgesen elkapja ölben tartott kislányát, s némi formaság után, mint akit puskából lőttek ki, már az út másik oldalán folytatták útjukat■ S mi, no meg a nézősereg, csak hüle- deztünk a közömbös viselkedésen. Kusza gondolatainkból az egyik rendőr hangja térített magunkhoz: — Köszönjük, hogy szabad idejüket feláldozva óvták á gyermeket! Mennyivel szebben csengett volna ez a mondat, ha netán a szülőknek jutott volna az eszükbe! — koma — i I
