Nógrád, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-02 / 180. szám

NÓGRÁDI TÁJAKON SiíS ÜÜ TCI CVCKI ÉDI^E7FTT /Y^f? Imb ■ I ■ ■ ■ / / / / Százötvenezer kötet könyv­vel rendelkezik az SZMT» könyvtára, amely a salgó­tarjáni oktatási központ­ban található. Innen lát­ják el a megyénk különbö­ző területén található het­vennégy üzemi letéti könyv- tárat változatos olvasnivaló­val. À könyvtárbázison a tagként beiratkozott tizen, kétezer olvasó hangleme­zeket, sajtótermékeket és videókazettákat is kölesö- nözhet a bibliotékából. —Rigó— Más nézőpontból Csak akkor lesz rend, ha segítenek? A „NÖGRÁD” hasábjain korábban megjelent írásra — melynek lényege, hogy miért olyan elhanyagolt a Tóstrand környéke — válaszolt a városi tanács műszaki osztálya. A Tóstrand körüli állapotok valóban évek óta egyre el- szomorítóbbak, de az elfogadhatatlan szemléletet tükröző jelenlegi helyzet és az ezt magyarázni szándékozó válasz csak a további romlás esélyeire enged következtetni. A válasznak ugyanis az a lényege, hogy azért nincs rend (ill. azért olyan nagy a rendetlenség), mert a vállalatok és a lakosság nem segítenek a megkezdett munkálatok foly­tatásában, befejezésében. Mint cseppben a tenger, ebben az ügyben is tükröződnek társadalmi mechanizmusunk, vá­rospolitikánk (nagypolitikánk?) fonákságai. Húsz-harminc éve a város nagy anyagi áldozatválla­lása révén igen szép távla­tokkal kecsegtetve megépült a Tóstrand és nem kevés társadalmi munkával elkez­dődött környezetének ki­alakítása. Fákat, cserjéket, virágokat ültettek, helyen­ként végleges, másütt ide­iglenes tereprendezés tör­tént. A teljes befejezésre ak­kor sem került sor (ez jel­lemző elmúlt évtizedeinkre), a hirtelenjében összetákolt kis fahíd negyedszázada áll ideiglenesen, a fekete sa­lakkal borított utakon a ká­tyúk azóta egyre növeked­tek. rendezetlen maradt a 21-es út melletti nagy terü­let. Akkor (sok egyébben is reménykedve) a csupasz te­repen sétálgatva lelki sze­meinkkel láttuk a majdan kilombosodó, hűs árnyat adó fákat, a virágba boruló cser­jesövényekkel kísért, gon­dozott sétautakat, az egyre kulturáltabbá váló csónak- kikötőt, a vendéglő hangu­latos tóparti teraszát. A ki­esnek remélt környezet az­után — annak ellenére, hogy a természet törvényei sze­rint felcseperedő növényzet e/t egyre inkább lehetővé tette volna — fokozatosan elhanyagolódott. Pedig ez idő alatt került oda néhány ezer lakójával a Beszterce- telep, melynek — de termé­szetesen az egész városnak is — gyönyörű parkja (sza­badidőközpontja) lehetne. E helyett szakadozott, rozs­dás drótkerítés-maradvá­nyok, a vízberoskadt beton­stégek, gusztustalan, koszos vízfelület, elpusztult (vagy ellopott?) szobormaradvá­nyok, elvadult bozót min­denfelé. Nehezen magyarázható, mégis szinte törvényszerű, hogy létrehozott értékein­ket nem becsüljük. A hasz­nálati értéket igazán meg­határozó utolsó simítások elmaradnak, a fenntartásra, karbantartásra nem fordí­tunk gondot, a régi felújí­tása helyett újabb és újabb ötletek megvalósításába kez­dünk, kapkodunk. Néhány éve, amikor a Tó­strand környéke már a vá­ros szégyenévé vált, ígére­tek hangzottak el rendbe­hozatalára. Ennek első je­leiként kiirtották (nem rendbe hozták!) a cserjesö­vényeket, azóta is ott ékte­lenkedik egy gyökerestől ki- döntött olajfűz, nagy föld­szállítmányok érkeztek, me­lyek egy része kupacokban gazosodik. A patak és az or­szágút közé, egészségügyi és egyéb szempontok miatt is a legrosszabb helyre, vala­mi sportpályaszerűséget te­lepítenek, mely még befeje­zetlen, de vörös salakján már hő a fű az elhanya­goltság mementójaként. Mi indokolja vajon az újabb pénzpazarlást jelentő „sport­pálya” létesítését a közelben lévők kihasználatlansága mellett? Egyébként egy egy­szerűen fásított, sétautak­kal, időtálló szabadtéri be­rendezésekkel, gondozott pa­takparttal, játszószerekkel el­látott, alkalmasint egy vendég vándorcirkuszt, vurslit is kul­turált körülmények között fogadni tudó zöldövezet sok­kal praktikusabb, olcsóbb és esztétikusabb lenne, mint a 21-es út és a Tóstrand, il­letve a Beszterce-telep kö­zött jelenleg húzódó kietlen sáv a maga sivárságával, salakkupacaival, ■ porladozó beton alapú autóparkolójá­val a magas dróthálóval be­kerített, nem tudni, milyen célt szolgáló sportpályával és a korábbi felvonulási te­rületre emlékeztető BMX- tereppel. A környék rendbehozatala címén az eltelt hosszú hó­napok alatt tehát csak to­vábbi rombolás és újabb fe­lesleges beruházás történt (vájjon mindez eddig meny­nyibe került?) és most ar­ról tájékoztatja a műszaki osztály a lakosságot, hogy a rendezetlenség óka, hogy nem vettük ki részünket a társadalmi munkából. Szervezte ezt valaki? S ha most jelentkeznénk, tud- nának-e értelmes munkára lehetőséget adni? Ma már egyre inkább rá kell jönnünk, hogy az úgy­nevezett társadalmi munká­nak mindig nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Erre nem alapozhatjuk környeze­tünk állapotát. Az állampol­gár kötelessége saját mun­kakörének minél jobb ellá­tása és az adó fizetése, az államé pedig ennek fejében a települések infrastruktú­rájának minél színvonala­sabb biztosítása. Ez pedig nem lehet nyereségesség függvénye. Be kellene vég­re látnunk, hogy a közterü­letek fenntartása egyre na­gyobb apparátust igényel, s a város egyik meghatározó jelentőségű üzeme kell, hogy legyen a Városgazdálkodási Üzem. Néhány alulfizetett nyugdíjassal ezek a felada­tok nem oldhatók meg. Ide (is) komoly gépesítésre és munkájukhoz értő, abban perspektívát találó, a tár­sadalom által megbecsült és megfizetett dolgozókra van szükség. Ma, amikor bizo­nyos munkakörök társadal­mi hasznossága (vagy ha- szontalansága) alaposan át­értékelődik, ennek a tevé­kenységi körnek kell, hogy növekedjék a társadalmi súlya. A Tóstrand környékén kívül közterületeink, utcáink és a lakótelepek zöldövezetei is elhanyagoltak. Az elmondot­tak cs néhány szép kivétel (a Fő tér és a megyei tanács környéke) talán bizonyítják, hogy ezt készpénzből, hivatá­sos apparátussal lehet és kell megoldani. Amit igazán akart, azt eddig is mindig megvalósította a vezetés a lakos­ság segítsége, sokszor megkérdezése nélkül is. Most kon­centrálják a Tóstrand környékére erőforrásaikat! Dr. Fancsik János Balassagyarmatról dél­nek indulva, ma a város részeként ismer­jük Kővár — Kiskóvár te­lepülést. S vele szemben az Ipoly túlsó oldalán is van egy Kővár — Nagykóvár, a nagykürtösi járás községe A két közös név felkeltet­te érdeklődésemet s felke­restem az Ipoly túloldalán lévő községet, mit is tud­nak a múltjáról. Érdeklő­désemre meg is tudtam, hogy a község múltjával, krónikaírásával ma Jakus Vince foglalkozik, ki a fő­téren a harangtoronynál la­kik. Vince egykorú velem, ízes beszédű nyugdíjas pe­dagógus, ki kereken 30 esz­tendeig tanította a kővári és környékbeli gyerekeket az anyanyelv szeretetére, a betűvetés tudományára. El­mondom, mért is kerestem fel. — Krónikánkat a néhány éve elhalálozott tanítótár­sam, Török Gábor kezdte el írni — s mindjárt elém is tesz egy vaskos kötetet — s én tőle átvéve folytatom. Kővári vagyok, itt jártam iskolába, s egykori tanítóm Fajtlik Antal rengeteg ér­dekes történetet mesélt fa­lunkról. Felnőtt fejjel elha­tároztam, mielőtt végleg fe­ledésbe merülne, papírra ve­tem, megörökítem fiaink, unokáink, s az utókor szá­mára mindazt, amit a kis településünk múltjáról hal­lottam, olvastam. A falu neve már Árpád- kori oklevelekben is meg­található. Az első 1244-ből származó okirat a Kővári családot megalapító Hunt nemzetségbeli Miklós fia Pázmány birtokaként, Terra Koarszeg formában említi a települést. A későbbi szá­zadok folyamán Kuar, majd Kuarszeg, s később Kohar néven jegyezték az aprócska Ipoly menti községet. Régeb­ben a falunkhoz a balassa­gyarmati Kiskóvár és Szo- bokpuszta is tartozott. Egy­kor kővár is állt a falu kö­zepén. Egyik alagút ja a kékkői várral biztosított föld alatti titkos összekap­csolódást. S tovább meséli Vince ba­rátom a romantikus törté­netet. A nyomasincá vár leg­mélyebb, legeldugottabb pin­céjében rejtették el a kör­nyék hatalmas urai — a balassagyarmatiak és kék­kőink — egy aranyekét, hat aranyökröt és egy aranybéres formában a vagyonukat, a vidéket elözönlő török hor­dák elől. A helyről készült rajzos írást pedig megsem­misítették... Kisiskolás koromban még ezekben az alagutakban bú- jócskáztunk, játszadoztunk. Amikor a szomszédom ház­építésbe kezdett, az alapo­zásnál tekervényes pince- rendszer nyomára bukkan­tak. A húszas évek elején há­zak épültek a hajdani vár romjaira, s talán épp itt, a házam előtt pompázott a kővári kővár legimpozán­sabb díszterme. A múltban bizony sokat szenvedett a község. Hódító hadak porig rombolták, la­kóit rabszíjra fűzve elhur­colták. Ügy hallottam Jakus Vin­cének, a tiszteletben tartott kővári polgárnak igen sok társadalmi tisztsége volt. Ma már e falucskát Nagy- csalomjáról igazgatják. Be­zárta kapuit az iskola, ke­vés volt a tanuló, pedig a két háború között még két épületben is folyt a tanítás, s 90—100 gyerek koptatta a padokat. S mivel a házépí­tésre alkalmas telkeket so­káig nem mérhettek ki, a fiatalok elköltöztek a köz­ségből. Középületek közül má csak az óvodát, a ve­gyesboltot, a templomot és a kocsmát mondhatják ma­gukénak a kőváriak. A köz­ség lakói úgy érzik, hogy messzire kerültek attól a húsosfazéktól. A szebb napokat látott, néhány évtizede még 600 lakosú határ menti települé­sen ma mindössze 360-an élnek. A falu lakóinak nagy része a Szlovákgyarmati Állami Gazdaságba jár dolgozni, ami jó keresetet biztosít, ezért is sok az in­gázó. A legtöbb család, talán a falu fele a Cseri névre hall­gat. Az Ipolyt átívelő hidakat a menekülő német katonák 1944-ben felrobbantották. — Az én házam udvará­ból irányítva robbantották fel a hidakat — mondja krónikás barátom. Kővár ma alvó falu, még futballcsapata sincs. Az emberek megelégszenek a televízióval. a rádióval, azok által szolgáltatott „kon- zervkultúrával”. Erős Cse- madok szervezetünk van — mondja a krónikásom — amit Cseri János vezet, mert nincs fiatal, aki fel­vállalná társadalmi mun­kában e nemes feladatot. Szeretem a szülőfalumat — jegyzi meg a házigazda — egykor amíg bírtam szuf- lával, különféle társa­dalmi tisztséget is vállaltam a községben. Elsősorban azonban mindig is pedagó­gusnak vallottam magam, s most is becsületbeli köte­lességemnek tartom anya­nyelvűnk, kultúránk, hagyo­mányaink őrzését, ápolását. A bevert ablakú iskola- épület szomszédságában, a ház előtti virágoskertben kö­zépkorú asszony gyomlálgat. — Gyerekeink, unoká­ink Ipolybalogra, a magyar iskolába járnak, még az el­sősök is busszal. Itt meg üresen áll az iskola. Nincs ki felvállalná a kultúra ápo.. lását. Évek óta nem volt a községben valamirevaló elő­adás. Csoda hát. hogy a fiatalok elvágyódnak? Két tanerős magyar óvoda, meg a könyv­tár található a faluvé­gi ütött-kopott egykori lak­tanyaépületben Az óvónők is ingáznak. — Most 14 gyerekkel fog­lalkozunk — mondja az óvónő — a helyiségeink be­lülről új köntöst kaptak, a felszerelés is kielégítő, s ha több óvodásunk lenne, akkor lennénk igazán bol­dogok. — Ha még több törődést kapna ez a falu — jegyzi meg egy idős bácsika — ak­kor feloldódna az emberek zárkózottsága is, s újra be­kapcsolódnának a község fejlesztésébe. S ekkor eszembe jutott, hogy hány ilyen haldokló falu yan ná­lunk is. Megismerve Kóvár és Kiskóvár történetét, tértem haza városunkba, hogy le­írjam a két volt közös köz­ség történelmét. Hemerka Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents