Nógrád, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
A belváros egyik szűk mellékutcáján cipeltem haza a bevásárlószatyrot, amikor kikanyarodott elém a járdára egy fekete eb, póráz nélkül, utána rögvest egy idősebb hölgy. A kutya, mint egy spanyol őrült bikája, feldobja a farkát, kihegyezi a fülét, elöredugja az orrát és szaglász. A fal felé húzódom, kigondolom a harci taktikát. Ha balról jön. jobbal rúgok, ha jobbról jön. a szatyorral ütök. . . ÉLETKÉP Már csak három lépés, aztán kettő.. . Megáll. Az orr- likait mozgatja, tágítja a viadal előtt. A lábam rúgásra készen. .. Megszólal a dáma: — Ne féljen, fiatalember, a kis Árreformom be van oltva elveszettség ellen! Ekkor, a nyilván jobb falatokhoz szokott Árreform. elfordította a fejét a szatyorban illatozó szafaládé- ról és friss kenyérről. Hátralépett egyet, vakkantott kettőt, előrelépett kettőt, vakkantott egyet, majd minden átmenet nélkül átszaladt a másik oldalra egy fekete macska után, de az hirtelen eltűnt egy kapu mögött. Szerencsés volt tehát a kibontakozás, bár. . . Később megtudtam, hogy a macskát Bérreformnak hívják. . . S. A. Osztrák—magyar tv-filmsorozat készül Néztük a Kórház a város szélén című filmet, nézzük a Szomszédokat, és most már újból a Klinikát. A sorozatírók és rendezők jól tudják, nagy szükségünk van a gribedlis mosolyokra, az angyalhajú, kedves idősekre, az esendő és épp ezért szeretetreméltó ifjak- ra, az üdezöld tájakra, a kényelmes otthonok látványára — legalább ebben az egy órában. Üj sorozat, új történet és új látnivaló. Az NSZK-ban, Ausztriában (s így Magyar- ország nyugati felén mindazok, akik az osztrák tévé adásait vehetik) már tíz részt láthattak a frissen megözvegyült szőlősgazdá- né történetéből, aki van olyan szemrevaló és pénzes is, hogy érte számosán vetekedjenek. Így szépen sző- hetők az események. Nincs kolbászból a kerítés, az út sem rózsákkal hintett, mivel még az anyagi gondoktól mentes szőlősgazdáné élete sem habostorta. Nehezíti mindennapjait, hogy saját fia francia lányba szerelmes, akiről időközben kiderül, hogy milliomos. öt a fiú elveszi, de egy moseli lány már gyereket vár tőle, és ez az aranyos csöppség meg is születik. A másik fiú érzelmeit pedig a szüret idején náluk dolgozó ápolónő korbácsolja fel. Szegény szőlős- gazdánét is ostromolják — mint ez egy negyvenöt éves nővel annyiszor megesik —, többek között menyének apja, és egy osztrák úr is. A szálak tovább szövődnek. És hova vezethetnek másfelé, mint Magyarországra. Ez már — természetesein — egy újabb tíz részes sorozat történése. Michael Braun rendező-író ellátogatott hazánkba, és négy nap elegendő volt ahhoz, hogy az itt forgatandó két és fél részt megkomponálja. A szőlősgazdáné osztrák udvarlójával a magyar rizlingfajták tanulmányozása céljából látogat ide. Budapest, Balaton és árukapcsolással Hortobágy látnivalói — korántsem a „fokosch, gulasch” megközelítéssel — képre kerülnek. Azt is a történésbe kellett komponálni, hogy a szereplők tudjanak németül. Így Németh Sándor komputermérnök lett. Szülei szőlősgazdák Badacsonyban, miközben ő egy gmk-bain minden pénzét softverekbe fekteti. Feleségét Sunyovsz- kj Szilvia játssza. Gera Zoltán vincellér Badacsonyban. Az ősszel a nézők elé kerülő sorozatot az SWF (Baden-Baden) és az ORF készíti, a honi jeleneteket koprodukcióban a Magyar Televízió. Kétmillió forintért teljes húsz részt, vagyis az eddig elkészült két sorozatot megkapjuk. Mivel a film siker, újabb tíz rész készül, de abban már mi is érdekeltek vagyunk. Az események szála nemcsak Párizs, London és Velence felé szövődik, de kanyarodik újból erre is. Nyolc éve már annak is. hogy az osztrák televízióval kitűnő a kapcsolatunk. Sikere volt operettműsoroknak és vetélkedőknek. E sorból kiemelkedett az a négy részes kabarétörténet, amely a régi szép időket idézte. Mivel a pénzszűkös időkben a TV szórakoztató főosztálya is csak a szellemi tőkéjét és szép hazánk tájait kínálhatja, a kapcsolat kissé egyoldalú. De íme, a közös érdeklődés — hihetjük, hogy kultúra? — összehoz. Egy moseli szőlősgazdáné történetében mindenképp. Ülünk majd a képernyők előtt, és szívünket melengeti : lám, hol is élünk, hova is tartozunk. J, A. „Egy nagy hősköltemény vala egész Franciaország.” Eötvös József írta ezt a múlt század harmincas éveinek végén, A francia drámai literatúra és Victor Hugo című tanulmányában, így emlékezvén meg az 1789. július 14-én kirobbant nagy francia polgári forradalom eseményeiről. S századunk húszas esztendei közepén Illyés Gyula párizsi menedékhelyén, egy másik polgári forradalom, az 1918-as őszirózsás utáni apály és megtorlás önkéntes száműzötteként, egy versében (9, Rue Búdé) hasonlóképp egy „nagy hős- költeményt” emleget’, a sajátját, mely egy pórleányért folyó harc megörökítése lett volna. Ajánlották neki iá, hogy váltson nyelvet, váljék francia költővé, s így a világ is megérthetné. De mint Adynak, Illyésnek is szellemi támaszpont volt Párizs, Franciaország, igazodás a nyugati kultúra élvonalához, de a haza Magyarság volt és maradt a számukra. A francia forradalom s a francia szellem kisugárzása mindig is jelentős volt hazánkban. Közvetlenül és közvetetten. Magyar jakubinu- sok, Martinovicsék mozgalmában, a vezetői kivégzésén — úgy tudjuk — jelen levő Csokonai Vitéz Mihály gondolkodásában, indulataiban, a Mária Terézia-, a II. József-féle felvilágosodás udvarhoz édesgetett testőríróinak munkásságában, a Párizs felé tekintő, s másokat is erre buzdító Batsányi János tollán, a Marseillaise-t, a francia forradalom himnusz-indulóját A marsziliai ének strófáiban magyarul tolmácsoló Verseghy Ferencnél. S a reformkor politikusainál, akikhez mostanában gyakorta nyúlunk eligazításért, megerősítésért. Aligha meglepő, hogy az ifjú Kossuth 1826-ban, „az utóvilág csendesebb nézőpontjáról” szemlélődve, időrendben tekintette át „a XVIII. század utolsó rettenetes évtizedjét”, s később — 1832-ben — a sajtószabadság megteremtése mellett érvelve hivatkozott a történelem e hatalmas, ellentmondásos eseményére: „A francia re- volutiónak boldogtalan időszakában csak addig gúnyol- tatott, alacsonyíttatott a vallás, míg a terrorizmus uralkodott, ekkor pedig a sajtó szabadsága is együtt a vallással, lealacsonyítva hevert.” S ha él a sajtó szabadsága — fejtette ki Kossuth —, a vallásé is csor- bíthatatlan. 1834 végén egy ismerősének megküldi a Marseillaise szövegét, magyarázatokkal, pataki anekdotákkal fűszerezve. Amikor 1848. augusztus 21-én többször is fölszólalt a képviselőházban, a történelmi példa s a jelen tudatosan kapcsolódott össze e szavaiban: „ha végig nézem az eseményeket, látom, hogy azt a históriát gombo- lítjuk, mit mások gom- bolítottak más epochában (korszakban — K. Zs.) 50 évek előtt. Ott is így folytak a dolgok; csak attól őrizzen meg az isten, hogy carricaturái ne legyünk egy nagyszerűségnek, és legyen elég erőnk a drámát úgy eljátszani, mint másutt eljátszották.” A másik „legnagyobb magyar”, a reformer Széchenyi — furcsa tán — az angol s a francia forradalom tökéletes megértőjének, s fő elemeikben elfogadójának bizonyul a Hitel lapjain. „Britannia s Franciaország vér- zivatarai” azt bizonyították a számára, hogy elkerülhetetlen volt az összecsapás a minden vagyont s hatalmat örök időkig sajátjaként bitorló „tehetősb rész” s az ország valamennyi terhét viselni kénytelen „alacsonyabb”, egyszersmind nagyobb rész között. Ez az ösz- szecsapás aztán a változásoknak olyan kényszerét hozta magával, hogy az egykori uralkodó osztályok is „most határ nélkül s minden tekintetben jobban bírják magokat, s boldogabbak, mint régi helyezetekben lennének, melyért annyit fáradtak s harcoltak s melynek korábbi fenntartása végett, legnagyobb szerencséjekre, a csatát elvesztették!” Hadd folytassam a sort az 1979-ben elhunyt Bibó Istvánnal, aki a felszabadulás utáni új haza szakszerű berendezésében Erdei Ferenc s mások oldalán jelentős és kellőképp nem méltányolt szerepet játszott. 1956-ban Nagy Imre második kormányának államminisztereként tragikus hűséggel tartott ki végsőkig a posztján, majd — ha őt magát nem is — gondolatait hosszú időkre halálos ítélet sújtotta. Csak mostanában fedezhetjük föl őt ismét. Bibó István, élete végén, a két „szuperhatalom” (az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió) szembenállásának nézőpontjából, a brezsnyevi korszak körülményei között vizsgálta a társadalmi forradalom — s így a nagy francia polgári forradalom tanulságainak — kérdését, s még alapvetőbb volt az a törekvése, hoey a társadalmi rend moralizálá- sának kísérleteit vegye számba a világtörténelem analízise során. (Azt tartotta ugyanis, hogy hosszú távon politika és morál, közéleti cselekvés és erkölcs egybe kell hogy essék, nem kerülhet szembe egymással.) Szerinte a forradalom: földrengésszerű társadalmi-politikai változások együttese, mely mögött „a társadalom helyes szervezésének ösz- szefüggő és magas szinten tudatossá vált elgondolása és terve áll”. Ebből következik, hogy a forradalmat kirobbantó politikai és erkölcsi elvek, az ezeket hordozó rétegek társadalom., és intézményformáló erővé válnak. S ahogyan Széchenyi, Kossuth, Bibó sem fogadta el — s főképp nem dicsőítette — a forradalmi terrort; ő legfeljebb csak pillanatnyi (nem intézményesült) erőszak működését tekintette adott esetben indokoltnak. Ügy vélte, hogy a nagy francia forradalom terrorisztikus korszaka „nem a forradalom lényegéből következett, hanem a történelem nagy esetlegességeinek egyike volt”. Megállapításait — gondolom — kiterjeszthetjük a szocialista forradalomra, a szocializmus önmegújításának kísérleteire is, mint ahogyan 1789. a vele kezdődő történelmi szakasz eredményei sem pusztán a polgári, tőkés jellegű társadalmak számára hasznosulhattak. Mai viszonyaink között, amikor „csendes forradalom” gyökeres átalakulást hozó reform zajlik hazánkban, és valódi pluralizmus, politikai sokarcúság van kialakulóban, mit és miben segíthet 1789, a nagy francia polgári forradalom öröksége? Nem nehéz rá a válasz, hiszen az eddigiekben is erről volt szó. De még 1789 árnyoldalai is hasznosak a számunkra: jelzik, hogy mi az, amit el kell, mert el lehet kerülnünk. A fegyveres terrort, a leszámolást, az értékek gyilkos elkótyavetyélését (intő példa erre Kelet, a Bibó megjelölte mediterrán — európai forradalomtermő vidék mellett a másik nagy forradalombölcső, Kína helyzete). Köszöntsük hát a francia polgári forradalom 200. évfordulóját. Ne csak a vér- özönt lássuk benne, a magasztos elvek ellenkezőjükre való fordulását, ami kiábrándította Madách Emberét, hanem a világ megújhodásának roppant munkálóját. Talpra állásunkhoz kell a Nyugat anyagi segítsége, de a lerombolt Basteille felől érkező szemléleti ösztönzés legalább ennyire fontos a számunkra. K. Zs. Teleki Sámuel nyomában Száz évvel gróf Teleki Sámuel világhírű afrikai expedíciója után indult útnak az a tizenegy tagú magyar tudományos Afrika-expe- díció, amely a nagy elődök útját járta be újra. A centenáriumi tudós utazók hetvenhat hazai és öt külföldi (osztrák, svájci) támogató anyagi segítségével keresték fel Telekiék egykori kutatási területét. Hazatértük után a Természettudományi Múzeumban Afrikában jártak címmel rendeztek kiállítást, s azon az eredeti Teleki-ex- pedíció trófeái, meg a most — száz évvel később — gyűjtött anyag egy része látható. Teleki Sámuel 1886. és 1888 között megtett útjának az volt a célja, hogy földerítse a Kenya-hegység és az Abesszín-magasföld között elterülő, akkoriban ismeretlen vidéket. Csatlakozott Telekihez a fiatal Ludwig van Höhnel, a pozsonyi születésű osztrák tengerésztiszt is — aki az expedíció térképésze és krónikása lett. Az ő tudósításai és könyvei nyomán ismerte meg a tudományos világ ezt a nagy fontosságú afrikai utazást. Telekiék 1887 áprilisában érték el a Kilimandzsárót, s elsőként jutottak fel az örök hó határáig, októberben pedig elsőként mászták meg a Kenya-hegységet. Fölfedezték Afrika két nagy sós tavát, s azokat „a trónörökös házaspár tiszteletére” Rudolf-, illetőleg Stefá- nia-tónak nevezték el. A Rudolf-tó déli partján lévő aktív tűzhányó máig Teleki nevét viseli. 1888 novemberében jutottak el Mombassába. Háromezer kilométeres, jórészt ismeretlen kelet-afrikai tájon átvezető útjuk Afrika fölfedezésének történetében a legfényesebb lapok közé tartozik. Az útról pontos térképet készítettek, sokat fényképeztek, rajzoltak, följegyezték tapasztalataikat, s felbecsülhetetlen értékű tárgyi anyagot gyűjtöttek. Hazahoztak 237 különböző növényt: virágokat, haraszto- kat, mohákat, zuzmókat. Közülük 78 a tudomány számára is újdonságnak számított. A mostani Afrika-expe- díció Telekiék útját és szellemiségét követte. Az általuk gyűjtött anyag még rendszerezésre, feldolgozásra vár, ezért ezúttal főképp fotókat és csak néhány tárgyat láthatunk. Remélhetőleg egy majdani kiállításon ennek az expedíciónak a gyűjtésével is megismerkedhet a közönség. Szöllösi Mária: Rajzok Hollókőről
