Nógrád, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
/ Csak azokat a tekinteteket ne látná! A gyerekek szemében az ártatlan rémület, amikor még inkább csak sejtik, mint tudják, mi fog történni velük. Ahogy némán szipognak, amint igyekeznek visszatartani a zokogást. Ritkán tör fel csak belőlük, ilyenkor sem próbálnak menekülni, inkább csak belekapaszkodnak anyjukba, rácsimpaszkodnak, kétségbeesetten szorítják magukat a lépcsőház rácsához. Tudja, hogy ez munkájának kellemetlen, de végül is elkerülhetetlen része, mégis visszataszítónak érzi, magyarázkodik, kibúvókat keres. Hogy voltaképpen mindez elkerülhető lenne, amennyiben a szülők a határozatot kézhez véve, ma" guk hoznák be gyermekeiket a „gyűjtőbe”. Ránézve van ebben az egészben valami végtelen megalázó, bár természetesen tisztában van vele, hogy a beszállítás a gyerekek érdekében történik. Ugyanakkor minden olyan felemás. Mondták már neki a főnökei, hogy' nem kell úgy mellre szívni, hogy túl érzékeny, pedig igyekszik szívét szinte cinikussá keményíteni, lélekben távol lenni a történtektől, hiszen elég, ha fizikailag vesz részt a határozat kikényszerítésében. Az érzelmek sokkal inkább ártanak ilyenkor, mintsem az ember gondolná. Most is már bent ül a három iskolás fiú a mikro- buszban, amikor visszanéz, s látja, hogy osztálytársaik az ablakokban lógnak, és integetnek utánuk. Több ez annál, mint amit csak úgy el lehet felejteni. Pedig elsődlegesen fontos lenne ilyenkor a íelnőttes^ okos magabiztosság, a gyerekek határozott megnyugtatása, de hát kénytelen a .jól bevált önismétlésekre szorítkozni, a „meglátjátok majd, milyen jó lesz ott"- szerű szörnyűségekre, a hamis-hazug ígéretekre, hogy „édesanyátok hamarosan meglátogat benneteket.” „Bácsi, mondd meg nekem, miért?” — kérdi a legidősebb, miközben leguggolva hozzá elmagyarázza n'eki, hogy . vele kell, hogy jöjjenek, mert otthon tovább már nem maradhatnak. Segítséget kér tőle, az ötödikes nagyfiútól, s a gverek csodálatosan-borzasztó módon rögtön megérti, miről is van szó. Hogy ezentúl már ő . a családfő, s igyekszik is úgy viselkedni, tartani magát öccsei előtt. „Nagyszerű srácok vagytok” — dicséri meg őket, sürgetően érezve, hogy innia kéne valamit, ingatag belső egyensúlyát megerősítendő, hogy elhitesse magával: neki itt és most tényleg ez a dolga, így és nem másként kell cselekednie. Az emberség mímelese meghaladja minden erejét, de nincs hova visszaút, itt vannak ezek a bozontos kölykök, drága kis vadócok, ideggyenge apjuk felakasztotta magát, anyjuk meg kuplerájt csinált a lakásból. De, hát hogyan is lehetne ilyeneket mondani nekik. Nem illik, a jegyzőkönyv is finomabban -fogalmaz, túl van mindez a jóízlés határán, márpedig mi elsősorban annak és aszerint élünk, és amiről nem tudunk, az nincs. Meg aztán kinek is bizonygatná — fut végig rajta —, eszméletlenül mesz- sze van ez az úgynevezett normalitástól, a valóság vaskos, érdes, szégyellni való darabja, kímélje meg tőle magát, aki csak tudja. Az óvodából már könnyebb volt kihozni a két kisebbet. Szerencsére, az óvónők nem kezdtek el sírni, mert a siránkozás megnehezíti, lehetetlenné teszi ezt a munkát, sokszor éppen emiatt kezdenek rá a gyerekek is. A dramatizált, túljátszott részvétnél nincs rosszabb, tudja ő ezt, ezért is s\et, nem hagvja szóhoz jutni a saj- nálkozókat. Aztán már a kocsiban előhozakodik a cukorral, a csokoládéval, amiből a gyerekek az idő múlásával egyre inkább nem kérnek. Megérzi szemükben az el- veszettséget, a NAGY CSALÓDÁST, a gyakran egész kamaszkorukat végigkísérő búskcmor-ág lassú elhatalmasodását. Tudja, hogy a kimódolt, viselkedéssé degradált jóság csak elmélyíti a sebeket. Látja az öt fiút, ahogy téblábolnak a folyosón, ahogy villámgyors kezek egyforma melegítőbe öltöztetik őket.- Ahogy neki, a bácsinak, mutatják a legkisebbek újdonsült birodalmukat. Hallja a kérdést is: mikor jössz el hozzánk...9 Látja, magát, mintegy kívülről, ahogy gyakorolja a szeretetet, érzi-érti lelkiismerete szorítását, amint kétségek ébrednek benne érzelmei valódisága és céljai iránt. Látja magát, mint kisfiút — az emlékezés képeit szomorú időtlenség lengi át —. látja élete kikerülhetetlen menhelyeit, általában csak órák, v percek voltak ezek, amikor a kiszolgáltatottság hurokként fojtogatta; a tudatilag bemért tehetetlenséget, amelyben olyknr pillanatokra, napnál világosabban mutatkozott meg létezésének nevetséges képtelensége. Mert a harc nem adatott meg, csak a behódolt mosoly, a kényszerű-kelletlen fejbiccentés, a visszanyelt kiáltás. Mint ahogy ezek a gyerekek sem harcolhatnak. Ugyan miért és ki ellen is tennék, ők a kitaszítottak, akik senkinek sem kellenek igazáyi. Legszívesebben fölnyalá- bolná őket, és elfutna velük innen, minél messzebb a rácsos ablakoktól, a fehér köpenyesektől — hivatásán, önmagán is túlra. Ki a felnőttvilágból. Tódor János: Embersintér Barokk és rokokó Kiállítás az Iparművészeti Múzeumban Hogy a barokk és a rokokó nem „idegen” import volt Magyarországon, az már rég tisztázódott. De a kiállítás nem egy darabja azt is jelzi, hogy kifejezője lett olyan magyar rendi, nemzeti gondolkodásnak is, amely az adott feudális. társadalomban a kiváltságosok körén belül maradt, de ezen belül mégis nemzeti jelleget vi-# sei — mondta Kosáry Domokos, az Iparművészeti Múzeum Barokk és rokokó című kiállításának megnyitóján. E nagyszabású kiállítás, amely egész évben nyitva lesz, a múzeumnak az európai stílustörténeti korszakokat tárgyaló sorozatának újabb állomása. (Még látogatható e sorozat előző, a Reneszánsz és manierizmus címet viselő kiállítása.) A XVII—XVIII. században az európai művészet minden területén a bonyolultabb formaképzésű, nagyobb mozgalmasságra törekvp stílus, a barokk uralkodott. Megszületését a tridenti zsinathoz (1545—1563) kapcsolják; a katolicizmus ekkor meginduló restaurációjához a zsinat a hivatalos egyházi jellegű művészetnek még anyagi fedezetet is biztosított. S mégis, a barokk művészet nagy egyházi feladatait tartalmilag és formailag egyaránt világi szellemben oldotta meg. Jellegzetes stílusjegyei a pompa, a pátosz, a formák gazdagsága, az érzelmek és szenvedélyek ábrázolása a kor iparművészetében is tettenérhető. A rokokó a XVIII. században a barokk művészet túlhajtása- ként jelentkezett, főképpen az építészetben és az iparművészetben. Magyarországon a barokk születésének éveiben még, török világ dúlt. S csak a török kiűzése után, a XVIII. században honosodott meg az új stílus, amikor Európa- szerte már az érett barokk korszakát jegyzik. Ám ekkor tág teret kap a barokk a magyarországi . építészetben, szobrászatban, bútorműves- ségben, új manufaktúrák termékeiben. Volt miből válogatniuk az Iparművészeti Múzeum munkatársainak, amikor összeállították a látványos és pompás gazdagságú kiállítást, ötszáz műtárgy — litúrgiai rendeltetésű darabok, szertartásedények, ereklyetartók, faragott oltárok, falikárpitok ötvösremekek, világi témájú szobrok, dísztárgyak, ékszerek, főúri öltözetek, bútorok, üveg- és porcelántárgyak, fajanszok, hímzett képek — javarészt az Iparművészeti Múzeum saját gyűjteményéből. A kiállítás egyik része négy tematikai egységbe foglalja tárgyait — a vallásos átélést, a világi dicsőséget az érzéki szépséget és az elmúlást idézve fel. Másik részében a stílusfejlődés korszakait érzékelteti, a korai barokktól az érett barokkig és a rokokóig. Kádár Márta 1. Keresztóra. Acélszerkezete és óraháza Pozsonyban készült 1650 körül. A kerekes, ütőműves gátszerkezetet hasáb alakú talapzat foglalja magában. A talapzat és a keresztszárak anyaga: esztergált és pácolt ébenfa. A corpus öntött bronz, amelyet aranyozás fed. o 2. Dolmány. A bársonyból varrott, egyenes szabású, deréktól szélesedő, álló gallérú, ezüst- és aranyfonalból való domború hímzésrátéttel díszített ruhadarabot Magyarországon, a XVII. sz. második felében készítették. Egész felületét harmonikusan elrendezett, dús, plasztikus virágminta borítja. A virágokon szürke igazgyöngyökből hímzett forgórózsák vannak. SZENT MIHÁLYI SZABÓ PÉTER: FÉL Ments meg, Uram, a félig olvasott könyvektől, a félig értett nőktől, a félig épített házaktól, a félig kifizetett munkáktól, a félig mondott imáktól, a félig írt könyvektől, a félig élt életektől, a félig írt újságoktól, a félig mondott beszédekl&l, a félig sült kenyerektől, a félig lakott országoktól, a félig kiutalt mennyektől, félhazugságoktól, félígéretektöl, a féltől, a féltől, mert félek a féltől, félistentől, félembertől, félállattól és félidőtől — fél-Amen. BÉNYE1 JÓZSEF: SCHUMANN Drezdába mennék \ Lipcse iszonyú Minden fa mögött árnyék ácsorog Es dőlnek dőlnek lépteimre lassan Az elmebeteg rácsos házsorok Drezda tágas Tornyai mögül A megszállott és vad Wagnerre látni Drezdába vitték S árva álmait összetörték az őrület fugái KISS BENEDEK: Zápor alá régen álltam Zápor alá régen álltam, verne bágyadó szemembe; levetkőzve meztelenre verje fejem, mellem, vállam. Zápor alatt sokat álltam, szálltam csattogó szelekkel; hangom csattant menykövekkel, tócsák vizén tapicskáltam. Homok itta az ég könnyét, szölölevelek suhogtak — nem terem sehol maholnap olyan borulatú friss ég! Levetkőznék meztelenre, verje eső mellem, vállam. Zápor alá régen álltam, verne bágyadó szemembe. Futok-e még záporokban, y' két karom kitárva szárnyként? Szelekkel csattogva szállnék — de az én nyaram már hol van? Fiam röpköd szemem rétjén, ö csattog füttyös szelekkel. Játsszon már ö mennykövekkel, álljon ö záporba, mint én! RÓZSA ENDRE: W. S.-nek 1. A LÉTRA A történészek csak a létra fokait kaparják sorra. Ha egy művész belekezd, két végtelen egyenest kutyul össze egyenest, s kész is a létra. Hol az a létra? 2. KI HAL ÉLVE... * TANK alá fordul A háborús nemzedék. Nem vittük sokra. Kereszt milliárd marad. A van: volt-nincs pillanat. ...ÉS A GÉSA VÉLEMÉNYE: MÁTYÁS FERENC: I MÁJ KUrta, szén szem. HAJKUrásszuk a zsozsót. HAJ, KUtya életi 3. ÖRÖK MANÓ Ne keress engem a múltban, nem éltem, el sose múltam, ne kutass engem a mában, nincs-lepke lapul e bábban, tűvé ne tégy a jövőben; s rám lelsz egy fonák-időben, egy soha valóra váltban, el soha nem jöhetőben! Ki vezényel, énistenem, hogy mindig az ördögé a trón, s balga hitünk tiszta fohásza hozzád az égig nem hatol? Szakadékok fölött a sóhaj rozoga híd, tudom, alá temeti a naív hiteket, megoldást az ész hol talál? Bizony, a jóság megcsalatott, elkésve száll hozzád imánk, ó, reménységünk zöld angyala^ te hozz vigaszt végre miránk. Hadd léphessünk jövő századunk küszöbére fegyvertelen, s ne zúdítson le tüzes nyilat csak Érosz útján a szerelem.