Nógrád, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
: \ \* MmtttWHMMMKE % s' v ' » % V A városi televíziók jövője A városi televízióknak már nemcsak ígéretes jövője, szerény jelene, hanem múltja, története is van. A budapesti Gazdagréten, Székesfehérvárott, vagy Pécsett, a művelődési központban például, ahol az elsők között kezdték kipróbálni ezt a tömegkommunikációs technikát, talán már nem is ugyanazok dolgoznak, mint annak idején. Hol vannak már azok a romantikus, hősiességet idéző napok, amikor valamelyik. amatőr videokamerájával megörökített egy városi ünnepséget, aztán néhány üzlet kirakatába tett készüléken, a szentséges hétfői adásszüneti napon, először sugározták a grafikusoktól kigyötört emblémával az első önálló helyi műsort? Hol vannak a kisebb-na- gyobb botrányok, az olyan Esti dalok, mint a hódmezővásárhelyieké, akik a „nagy” televízió Ablakában adhatták csak le először, alig hétperces riportfilmjüket? S hol vannak az első sport- közvetítések, amelyek a városi focicsapatot sztárolhat- ták végre odahaza Székesfehérvárott vagy Veszprémben? Szóval a lassan félszáznál is több városi televízió nagy részének már két-há- rom vagy négy-öt éves múltja van. Űj stúdiók is akadnak — Várpalotán például mostanában indult —, és máris újabb kihívásoknak kell elébenézniük, pedig csak most kezdik igazán felszerelni magukat, most kezd kialakulni helyük, szerepük egy város életében. Az egyik kihívás éppen ebből az irányból érkezik. Addig, amíg a heti egyszeri néhány órás adás jelentette a városi televíziózást, nem nagyon volt kérdéses, mi dolguk lehet a világban. Hírt adni azokról a lokális ügyekről, amelyek csak ott, csak abban a kisebb-nagyobb közösségben lehettek érdekesek — de ott annál inkább. Amikor kiderült, hogy mozizni is lehet, az érdeklődés, a „bekábelezés” üteme megnövekedett, ám egyben elfordult egy kicsit a helyi ügyektől' a szórakozás felé. Ma már gyakran nem azért kapcsolnak a helyi csatornára, mert ott valami izgalmas információra, vitára van kilátás, hanem mert rég nem látott, esetleg vadonatúj filmet mutatnak be. Aztán a kábelcsapatok megnyitották a kapuikat az égi csatornáknak, és most már nemcsak a helyi filmkínálatból, hanem háromnégy nemzetközi adó — többnyire szórakoztató — műsoraiból lehet válogatni. Ám készül az új sajtó-, illetve információs törvény, amely a tervek szerint lehetőséget kíván majd adni magántársaságok, sőt magánszemélyek számára is, hogy lapot, rádiót vagy akár tévéadót alakítsanak. (Bizonyos gazdaságossági számítások szerint egy város besugárzására alkalmas tévéadó, stúdióstól együtt, olcsóbban telepíthető, mint a papír-, nyomda- és terjesztésigényes hagyományos újság.) Persze annak kicsi a valószínűsége — a magyar városok mérete mellett —, hogy valaki magántévéadót indítson, de annak már van némi esélye, hogy esetleg ipari, kereskedelmi vállalatok reklámjuk érdekében támogassanak bizonyos helyi adókat. Kérdés persze, hogy milyeneket. S megéri-e az a hatósugár, jó esetben száz-kétszázezer ember, akiket Ilyen helyi reklámmal el leheti érni. Valóságosabb kérdés lehet a megyékben a „kié legyen a televízió?”, mint Budapesten a nagy nemzeti adónál. Itt ugyanis alig járható más út — a nyugateurópai példákat és a lehetséges változatokat is beszámítva —, mint amit az információs törvény tervezete megfogalmaz : az ország adófizető állampolgárainak pénzén fenntartott állami televízió felett a parlament által kinevezett elnök és felügyelő bizottság gyakorol általános ellenőrzést. Nem a közvetlen beleszólás jogával, hanem azzal az igénnyel, hogy ez az állami televízió maradjon mindig tárgyilagos, adjon súlyuknak megfelelően, a legobjektí- vebben hangot a legkülönfélébb politikai szerveződéseknek. Már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Ami persze nem azt jelenti, hogy a téve munkatársai személyes véleményének nincs helye, csupán annyit, hogy közösségi ügyeket, nemzeti célokat és humanista értékeket kell képviselniük. Be kell persze vallani, hogy az állami televíziózásnak ez az értelmezése csupán e sorok írójának legszemélyesebb véleménye, a törvény koncepciója még nem foglalkozik ilyen fontos részletkérdésekkel. Amiért egyáltalán előhozakodtam egy ilyen törvényértelmezéssel, az éppen az, hogy a városi televíziók működését sem tudom másképpen elképzelni a jövőben. Lehet, hogy választások idején, vagy jól definiálható, döntésre váró vitás kérdésekben minden fontosabb politikai szerveződés önálló műsoridőt is kapjon. Általában azonban számomra jobb megoldásnak látszik egy a tanács által kinevezett stúdióvezetővel és egy vegyes összetételű — ezért pártatlan — felügyelő testülettel irányított városi televíziózás, ahol mindenről hírt adnak tárgyilagosan, mindent kommentálnak, de nem a műsoridőt osztják szét ilyen-olyan szervezeteknek, ami eleve leszűkítené a műsorok iránti érdeklődést. Mert sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy minden műsor mindig elsőrendűen a nézőknek, és nem a megrendelőknek készül. B. L. ^ I . Politizálás • és információszolgáltatás; úgy tűnik hogy Nógrád megye egyetlen kábeltelevíziós hálózatára „települt” Salgótarjáni Városi Televízió — még egy jó ideig — csak a másodikra vállalkozhat, noha a híranyagok összeállítása is egyfajta politika. A technikai feltételek ugyanis nem teszik lehetővé a viták, polémiák — főkét egyenes — közvetítését, ám a jelenlegi számítógép már alkalmas arra, hogy a képújság révén valódi helyi kommunikációs eszköz lehessen. A hovatartozás kérdése csak látszólag egyszerű, hiszen a VTV a városi tanács intézménye lese (a vb-dön- tést követően). Pénzt azonban a hazafias népfront és a KISZ megyei bizottsága is biztosított, s várható a megyei tanács támogatása is. Talán épp’ ez a „sokszínűség” teremti meg a későbbiekben az úgynevezett gazdaszerep kialakulását: ha a VTV mindenkié, akkor leginkább a közé marad! Ez a tántoríthatatlan cél lebeg a szerkesztői stáb szeme előtt. Ha elfogult lenne mégis, kivívná a polgárok ellenszenvét, hiszen ők fizetik a hozzájárulás díját... T. Németh László KENDE SÁNDOR: Egy régi könyynap Nem könyvhét. És a mai formula szerinti „ünnepi” jelző nélkül. Egyszerűen csak: könyvnap. Tartalmában és jellegében őszintén és kertelés nélkül üzleti céllal. Eladni azt, ami van, mégpedig alkalmi, leszállított áron. Nem állami és művelődéspolitikai demonstráció, hanem a Magyar Könyvkereskedők Egyesülete összehangoló sugalmazása szerint, esetleges adókedvezmények kilátásba helyezésével. Lényegében azonban kiki a maga módján, vagyis a kiadók a maguk kiadványaival, a kereskedők meg a maguk készleteivel. És ennek következtében : ahány utcai könyvsátor, annyiféle. Ezeknek az árusító sátraknak külső kiállítása (mai szóval: dekorálása) attól függött, hogy melyik cég mennyire bírta pénzzel. Mert volt bizony székely kapu, fúvószene, árvalányhaj, kikiáltó, s kacskaringós kézjegyét kegyesen osztogató és önmagát dalolva népszerűsítő írókiadó, másutt viszont szerény asztalnál -csöndes beszélgetések írók és híveik között. Mert bármennyire üzlet az üzlet, azért mégse mindegy egészen (épp akkor nem volt mindegy), hogy melyik cég kivel üzletelt, kiknek a propagálására vetette be « a megengedett hírverés eszközeit — és az sem mindegy, hogyan. Így aztán más írók ültek az And- rássy úti nagy kiadó díszsátrában, és mások a Révai vagy a Franklin Társulat előtt. És a közönség — csodák csodája! — nagyon is pontosan tudta, merre vegye aznap az irányt, ha kedvenc írójával vagy mesterével kívánt találkozni. Az olvasó közönség ugyanis. A tájékozottak. A gyanútlanul közlekedők vagy a dolgukra sietők legföljebb belebotlottak egy-egy árusítóhely hangoskodójába, véletlenül ide, vagy véletlenül amoda. Avagy aszerint, hogy hová cibálták be!... Én akkor a Váci utcában, a Piarista házzal szemben lévő Vájná és Bokor cégnél dolgoztam kisegítő könyv- inasként (a mai idegennyelvű antikváriumban). Ez a cég adta ki először német nyelven Az ember tragédiáját és a Bánk -Bánt, ugyanakkor nagy szeretettel foglalkozott a vadászkönyvekkel is (például Széchenyi Zsigmond útikönyveinek első megjelentetője és forgalmazója), és ez volt az egyetlen budapesti telephellyel bejegyzett könyvkereskedés, melynek New Yorkban fióküzlete volt. Nos, a könyvsátrunk a járdán nem látszott ugyan túlságosan cifrának, és nem is kihívóan gazdagnak, viszont hogy mennyire legyen hangos, arról nem lehetett akkoriban hangszórók segítségével gondoskodni. Hanem a korszak egyik „leghangosabb” életű színésznőjét „vetettük be”: Muráti Lilit. ö sok mindenről volt híres. Mert ahhoz, hogy sikeres színésznő • legyen valaki, nemcsak a sajtó főcímeiben kellett szerepelnie állandóan, hanem értenie is a nép nyelvén, méghozzá minél színesebben !... Csudálatos történetek keringtek hát róla, s ő igyekezett is elég szorgalmasan és fáradhatatlan leleménnyel, hogy köznapi és utcai megjelenései legalább annyira rikítóak legyenek, mint nyilvános helyeken való szeszélyes, hop- szos fordulatai. Meggypiros, nyitott sport Buggatijával száguldozott a városban, és „felnőtt” korára egyszerre csak két hosszú copfba kezdte fonni a haját. Hát ő és így, két rakoncátlan varkocsát dobálva, állított le a Váci utcában minden valamire való járókelőt, elébe ment akár a sarokig, szorosan és kacarászva kapta karon az úriembert, és jellegzetesen rekedtes, ámde csilingelni akaró, jól ismert hanghordozásával ajánlotta neki a könyvet: — Nézze csak, milyen szép? Férfi legyen a talpán, aki ellenállt — különösen egy Újabb mosoly, és egy második, sokat sejtető karszorítás után! — Jaj, uram, ezt épp magának írták! De ha akadt netán olyan marcona öregúr mégis, aki valahogy ki tudott térni előle, esetleg egy ötletes és célirányos hazugsággal, például így, hogy: — köszönöm, már megvettem !... — annak gyorsan megszorította a karját harmadszor is. — Nem baj, drága! —nevetett. — Akkor vegye meg nekem ! Szükségszerűen talán még meg is toldva: —, Csak nem enged haza könyv nélkül!... Hát ne legyen hozzám szívtelen... Mindez nagyon szórakoztató és látványos mulatság volt, szentigaz. És valóban rengeteg könyv fogyott el ; egész nap csomagoltunk, néha gyorsabban, mintha gépek végezték volna a munkát. Igen, de. . . De a Váci utca másik végében (a mai Gondolat könyvesbolt helyén) álldogált egy szerényke asztal védelmében reggel óta József Attila, kiadójával, Cserépfalvi Imrével, az üzlet kirakata előtt. Sem színésznő, sem trombiták, sem árvalányhaj. Csak maga a belvárosi áradat.' És a közöny. Tavaszodván, szép és színes ruhákban, és kiegyensúlyozott lelkivilággal — a közöny. Kiadó, lám-lám, akadt ugyan, aki megjelentette a költőt (a saját pénzén). De arra már nem akadt senki, hogy a járókelőnek megfogja a karját... Délben a költő otthagyta a könyvárusító-asztalt egy fél órára, hogy igyék egy pohár tejet. Addigra ugyanis már két kötetét adták el reggel óta !... S amíg távol volt, kegyesen eldugtak az asztalról újabb három kötetet : — hadd higgye szegény Attila, amikor visszaér, hogy időközben ennyi rengeteg fogyott el! Ennyi ! És így ! Elhitte-e? Rózsaszínűbbnek látta-e a világot a papírdu- gós tejesüveg után?... A könyveket mindenesetre megszámolta. És diákosan, fiatalos mosolyra húzódott a szája. Alig száz méterre Muráti Lilitől. TÓTH LÁSZLÓ: ELMÉLÁZVA Időnként talán valamelyik szállodaszobában (az utcáról autóbúgás és villamoscsilingelét ömlik be vastag sugárban az ablakon) nagyon magányosnak érezzük magunkat (nem kapcsoljuk be a rádiót) csak fekszünk az ágyon (nemmegyünt ld c fürdőszobába lezuhanyozni) és hallgatjuk elmélázva (a telefon is néma) hogy zeng föl bennünk (az utcáról vastag sugárban autóbúgás és villamoscsilingelés) hogy zeng föl valahonnan az idők mélyéből Altamira Cro-Magnon KONCZEK JÓZSEF: Plömi bácsi, Jenő bácsi A régi jó tanárurak a leginkább tavasszal jönnek elő álmaimban, urasan tartott cigarettával a földrajztanárom, akinek egy kicsit buggyos volt a nadrágeleje, talán rosszul szabott nadrágjai voltak csupán, nem tudom... vagy a hózentráger húzta föl magasra? Plömi bácsi két csillagba akadt nadrágtartón gumizik az idő fölött, hogy elsírom magam. ... és Jenő bácsi, aki le-föl járkált, a padsorok közt, s mértéktartóan beszélt, és összevissza karistolta pálcával a térképet, úgy mutatta, hogy zúgott ide-oda Ady Endre', mint egy üstökös, Páris meg a magyar városok között, s néha a térkép szélére egy nagyot ütött Jenő bácsi, s fölizgultunk, pedig Lédáról még nem beszélt.' % TÓRÖ ISTVÁN: Hazatérő fohásza Jó utat adj a vérző lábnak, Bár konok'szájból fohász sem jön, a formálódó táj lepergett rólam, idegen vagyok mozdulatomban, úgy jövök (mégis, mintha mindenki várna, friss ruhát ölt az éger, fehérebb lett a nyárfa, pendül valami bennem, s akár egy Bach-fúga, a kertek ájult örömbe burkolózva, mennyi eleven rózsa, s mennyi égő pipacs, anyám csöndjére vágyom, robbanó ifjúságom kútját kiittam, s érzem az újjászülő erőt, fiadként megélni sorsomat, óh, adj időt! Bonnard: A Boulevard des Batingoles
