Nógrád, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
4NOGRAD 1989. JÚNIUS 3., SZOMBAT A ic if én dick tanítónője A legendi szlovák nemzetiségi pávakörösök fénykorukban... ..A legéndiek zöme, köztük én is, csupán köszönettel es hálával tartozunk neki. A neve: Gáspár Mária. Foglalkozása: tanárnő, nyugdíjas szakfelügyelő, a legén- di menyecskekórus vezetője stb., aki ugyan nem Nóg- rádban született, mégis itt él, őrzi (vagy csak őrizte?) a legéndi szlovák (és nem szlovák) népi hagyományokat.'7 Ezt a levelet, amelyben ezek a sorok * találhatók, tfbb mint egy éVe írta az egyik kollégámnak Kollár Ilona, a salgótarjáni Furák Teréz Leánykollégium nevelője. Szerétéiről, tiszteletről árulkodnak a sorok. A volt tanítvány nem felejtette el tanítóját. Ez ma már nem is olyan megszokott dolog. — A Csallóközben, Po- zsonveperjesen születtem, s cseperedtem fel — mondja Gáspár Mária, a legéndiek tanítója. — Szüleim őslakosokként éltek ezen a vidéken. Földműveléssel, foglalkoztak —, dolgoztak látás* tói vakolásig. Négy gyereket abban az időben nem volt egyszerű eltartani. Nehezítette az életet, hogy az „első köztársaság’7 zűrzavaros időszakában kellett megállni a helyünket. Mi, gyerekek is sokat dolgoztunk, segítettünk a ház körül. Nekem az iskolában jól ment .a tanulás, nem kellett különösebben ösztönözni. Tudtam, milyen nehéz a falusi élet, a paraszti munka, ebből a sorból csak a tanulással lehetett kiemelkedni. Szüleim támogatták az elképzelésemet. Elvégeztem a polgári iskolát, majd felvételt nyertem a tanítóképzőbe. Pozsonyban kezdte felsőfokú tanulmányait. Magyarul folyt az oktatás. Szigorú rend, fegyelem uralkodott az intézményben. Az Orsolyák nevelési módszereiről csak a legjobbakat tudja mondani Gáspár Mária. Olyan szeretettel tanították őket, hogy öröm volt járni, az iskolába. Nyelveket, zenét, népművelést, szakismereteket tanultak. Aztán 1938- ban visszacsatolták a Felvidéket. .. — Esztergomban, a tanítóképzőben folytattam a tanulást — mondja Gáspár Mária. — Különösebb törés nélkül vészeltem át a váltást. Ha fiatal az ember, mindenütt jól érzi magát. Az irgalmasok mindent megtettek annak érdekében, hogy beilleszkedésem sikerüljön. Szeretettel gondolok Gáspár Mária majd fél évszázaddal ezelőtt, a esztergomi képesítőzés idején archív fotó vissza rájuk, az ott töltött évekre. Jó közösségbe kerültem. Az osztálytársaimmal nagyon szerettük egymást, egy húron pendültünk. Csapatszellem uralkodott közöttünk. De a család és az iskola is egyet akart. Emlékszem égyszer meg akartuk nézni a Halálos tavasz című filmet, persze, nem engedték az irgalmasok. Szomorúan panaszoltam édesapámnak. ö azt mondta, nagyon helyes, egyetért' a döntéssel. Abban az időben egyforma mércével mértek az erkölcsöt. Nem voltak különbségek a megítélésben. Mindenki tudta, mit várhat saját magától, s másoktól. Előfordult például, hogy az egyik tanuló virágot vitt a tanítónak. Mondta is azonnal, vigyétek el a templomba. Egyszer egy üveg likőrrel kedveskedett diáktársam a nevelőjének. Nem fogadta el, mindenkinek adott belőle egy nyeletet. Más vi-< lág járt akkoriban. — A háború kellős közepén. 1942-ben végeztem a tanítóképzőben — fűzi tovább a mondatokat a tanítónő. — Visszamentem szülőföldemre munkát keresni. Vásárúton, Pozsonyeper- jestől nem messze kaptam állást az egyik iskolában. A tanítót elvitték katonának,7 őt helyettesítettem öt hónapig. Amikor visszajött, mennem kellett. Mondta az igazgató, hogy keressek magamnak helyet. Akkor ez nem volt egyszerű vállalkozás. Biciklire szálltam és bejártam a környező falvakat. Nem hiányzott sehol tanító. Nagyon elkeseredtem. Egyszer véletlenül a kezembe került a Néptanítók lapja, abban pedig egy állás- ajánlatról olvashattam, Nóg- rádsápon tanítót kerestek. Fogalmam sem volt, merre lelem ezt a falut, elővettem a térképet. Elhatároztam, szerencsét próbálok. Nógrádsáp nem hasonlított Csallóközre. A fiatal tanítónő meglepetten tapasztalta az élő népszokásokat, a népviseletét. A falusiak gyorsan befogadták Őt. Albérletben lakott egy földes szobában. Nem értette, miért fanyalog az egyik, Pestről odakerült kollégája a petróleumlámpa miatt. Gáspár Mária mit sem törődött a nehéz körülményekkel, tanítani akart és tanított is. Továbbadta a tanítóképzőben tanultakat. Nagyon megszerette a gyerekeket, nem vágyót már máshová. 1952- ben azonban választás elé állították. — Az óriási áthelyezési hullám nem kímélte a pedagógusokat sem — mondja Gáspár Mária. — Nógrád- sápra új igazgató érkezett. Bonyolította a dolgot, hogy pedagógus feleségét is hozta magával. Valakinek mennie kellett. Nekem nem volt családom, magamra vállaltam a távozást. Szerencsére nem messzire kerültem. A szomszédban Legenden folytattam a tanítást. Mivel csak ketten oktattunk az iskolában, reggeltől estig egyfolytában dolgoztunk. Nem panaszként mondom, örültem, hogy taníthattam. Kevés szabad időmben „vittem'7 a népművelést, Színielőadásokat tartottunk, beindítottuk az asszonykórust. Élettől duzzadt a falu. Közben Legénden beindult a szlovák nyelvű oktatás. Gáspár Mária tudott szlovákul, nem nézte tétlenül a nemzetiségi oktatást. Hogy még magasabb szinten taníthassa a gyerekeket, főiskolán szlovák nyelvből diplomát szerzett. Szívügye volt, maradt a nyelv. 1979- ben ment nyugdíjba, mégsem tudott elszakadni az oktatástól. Mind a mai napig ő tanítja a szlovák nyelvet a faluban. 1992-ben lesz ötven éve, hogy taníf. Szorgalma lankadatlan. Vajon, honnan az erő, a hit? Közel fél évszázada tanít, és még mindig öröm számára a tanítás, kedves fülének a gyermekzsivaj. Nemzedékeket tanított írni, olvasni. Apák, s fiúk tanulhattak tőle tisztességet. Ádám Tamás Végéhez közeledik aa 1988—89-es tanév, g az egy héttel korábbi gyermeknap után most a pedagógusokat köszönti az ország. Az iskola mai helyzete nem ad azonban bkot a gondtalan ünneplésre; éppen úgy, ahogy am a társadalomban, a gazdaságban komoly feszültségek és ellentmondások léteznek. az oktatási intézményhálózat is működési zavarokkal küszködik, dacára a számtalan .újításnak, az évtizedünk közepén életbe lépett oktatási törvénynek. Az ágazat jellemző helyzetéről és folyamatairól Bi- harv Lajossal, a Nógrád Megyei Pedagógiai Intézet igazgatójával beszél gettünk. — Az iskolák reformjára időnként mindig születnek politikai határozatok, készülnék szakmai programok. Permanens reformidőszakban élűnk, mégis • óriási elégedetlenség tapasztalható a társadalomban az oktatással szemben. Miből táplálkozhat ez? Megítélése szerint, mennyire megalapozott, jogos? — Teljesen természetes és számomra jó érzés, hogy az Oktatás ügye iránt ilyen nagy mértékben megnőtt a társadalom, a tágabb és szű- kebb értelemben vett környezet érdeklődése. Nagyon sók jogos igényt fogalmaz meg a közvélemény az iskolával kapcsolatban, amelyeknek — azok nagyon is összetett jellege miatt . — csak töredékét vagyunk képesek rövid távon teljesíteni. Csupán példaként említem, hogy a kistelepüléseken élők halmozottan hátrányos helyzetéből adódóan a szülők legkeservesebb gondja az iskdla hiánya. A ma iskolába lépők továbbtanulási esélyei éppen a feltételekben meglevő különbségek míiatt is nagyok. De mire számíthat a középfokú iskolát végzett fialtad? A frissen kikerült szakmunkásnak az első munkahely megtalálása egyre nehezebb, a gimnáziumban érettségizettnek a felsőfokú továbbtanulási kilátásai egy felvételi dolgozaton is eldőlhetnek. A legnagyobb feszültség bennünk, pedagógusokban halmozódik, hiszen nap minit nap megéljük azokat a gyötrelmeket, amelyeket a kívüli- álló is érzékelhet. Egy korszerűtlenné váló, nagyon lassan átalakuló iskolastruktúrában és tantervek szorításában, egvre nehezebb gazdasági körülmények között próbálkozunk reformfolyamatokat, hélyi kezdeményezéseket elindítani és véghezvinni. Ügy érzem, késésiben vagyunk, s ezért nem lehet a ’katedrán áldó kollégáinkat fe’éíőssé tenni. — Valóban késésben vagyunk, éppen ezért kérdezem: hogyan tudnánk gyorsabban. a társadalmi, gazdasági fejlődés igényeinek jobban megfelelve előreha^ lad ni? Milyen területeken adódnak a jelenlegi iskoláié form legfőbb tennivalói? — Sokan vagyunk a pályáin. akik az elmúlt évtizedekben jó néhány- reformot átéltünk az iskolában'. A dolgok és körülmények, természeténél fogva, valamennyit „kiemelt feladatnak” kellett tekinteni. Nem csoda, hogy az öt éve életbe lépett oktatási törvényt némi kétkedéssel fogadtuk, hiszen eddig el sem képzélhe- tő jogosultságokkal ruházta fel az isik oliá t. A törvény adta lehetőségek és a feltételek: között feszülő ellentmondások lassan oldódnak, és itt nem feltétlenül csak. az anyagi feltételekre gondolok. Évtizedek alatt kialakult beidegződéseinken 'keli változtatnunk, amelyhez gyakran nem meggyőző biztatásokat kapunk. Vegyük a pedagógiai szabadságot, a pedagógus szabadságát, ami végül is munkáink igazi értelmiségi jellegét adja meg, hiszen minden szakmai kérdésben a döntés, a kezdeményezés, az újítás szabadságát jeleníti. Ilyen körülmények között felértékelődik a teljesítmény és természetesen fokozódik a felelősség. Nem véletlen, hogy* megyénkben megnőtt kollégáink tanulási, továbbképzés iránti' érdeklődése és kedve, hiszen a tanári szabadság, szakmai kompetencia nélkül aligha képzelhető el. Lassan megérnek a feltételei annak, hogy egy pedagógus, vagy alkotó munkacsoport — például — egy új, korszerű tantervi koncepciót, pedagógiai mérési eszközt, módszert, tankönyvet, segédeszközt kifejlesszen^ alkalmazzon. A pedagógiai innováció 'rendkívül idő- és háttérigényes tevékenység. Ide értem a számi tástech ni kát, ok tatás- technológiát és a maga komplexitásában a pedagógiai információs rendszert. A kutató, fejlesztő pedaigógus- kollégák éia csoportok éppen a korszerűsödő és bővülő feltételieket hasznosítva, tömörülnek a megyei pedagógiai intézet, a bázisiskolák és -óvodák köré, értéket teremtve és átadva immár megyén túli intézményeknek Is. Valahol az önállóság, az alkotókedv mértékét jelzi az az évenként 80—100 pedagógiai tanulmány, amelyet kollégáink ,a megyei pedau gegiai pályázatra nyújtanak Ibe. Az önálló,, önfejlesztő iskola nem nélkülözheti a folyamatos önkontrollt. Gondoljuk csak meg, a helyi nevelési stratégiáit kidall@oziá-v sa, működtetése azok eredményeinek mérése nélkül mit ér? Ahol elkezdtük, még csak a kezdeti lépésváltásnál tartunk, isok időnk nincs a tétovázásra, mert az élet egyre újabb megol=- dandó feladatokat .produkál. — A tennivalók sikeressége a családi tűzhely tartaHlmán, minőségén is múlik. Mi a véleménye a gyerek- ped agógus-szülő „szentháromságáról?” Ebbéli szemléletünk mennyiben igényli a kiigazítást? — Az iskola önállóságának igazi próbája, hogy milyen kapcsolatát, együttműködést tud kiépíteni tanulóival, a szülőkkel, valamint azzal a társadalmi háttérrel, amelyben él, működik. A dolog nyitját a partneri együttműködésben látom, ami feltételezi az egymás tiszteletén alapuló őszinteséget, a nyílt véleménycserét, a követelmények, szándékok és célok egyöntetű ismeretét és él- fogadását. Az iskolától joggal garanciákat várnak arra vonatkozóan, hogy képzési céljának megfelelően készítse fel tanulóját. Igen ám, die akarja-e ezt az a fiatalt, aki például továbbt'amuiláísd szánd ék nélkül ül ibe a gimnáziumba, parkoliópólyának tekintve az ott lehetőleg kényelmes körülmények között eltöltendő négy évet? Ebben az esetben bizonyára maxii- mai istának fog tűnni a gimnázium követelményrendszere és nehezen éV:-ellhe- tőnek az iskola teljesítmény- orientált légköre. Ezekre a szélsőségekre természetesen több variációban, is lehet példát mondani, jelezve, hogy több helyen is szükség lehet a szemléiét ki igazításíáira, illetve a válaszom elején vái- zolt együttműködésre. — Milyennek képzeli el7 a jövő iskoláját? Mikor lehetne elégedettebb a társadalom az iskolával szemben?' — A jövő iskolájának a képét a korábbi koroíkbani is elképzelték, leírták. Legjobb tudomásom szerint mindig közbejött valami, ami j ól-rosszul, módosította a (kiépet. Most nem olyani időket élünk, amikor a magamfajta pedagógus nagyon elereszthetné a fantáziáját. Egy biztos, szegényesebb kö- rülmén.yék között is erősílt- he'ő a gyermek-, a tanuiló- centrikus iskola gondolata, ahol a lapuiét megnyerjük a tanulásnak, figyelembe vesszük érdeklődését és a tanulás iránti érdiekéit. Nagyon bízom a hatékonyságot garantáló, a szubjektív megítélést miniiirnáliisra csökkentő, igazság érzetünknek jobban megfelelő vizsgarend- szier kidolgozásában és .működtetésében. Talán nem is álom az az iskola, ahol olyan a légikor, hogy tanár és diák jól érzi magát, szívesen, áldottan tesz eleget önként vállalt kötéllezettsé- geinék. S, ha még a kor kihívásaira, igényeire is dinamikusabban tudnánk iskolarendszerünkkel válaszolni, biztosan elégedettebb ilenne a társadalom. — Köszönöm a beszélgetést. Sulyok László Da Hifi László kiállítása Salgótarjánban Hosszú idő után újra hallat magáról a Nógrádból elszármazott festő, • Danyi László. A nemti születésű művész már nyolcadikos korában sikeresen szerepelt megyei tárlaton. Rajz—földrajz szakos tanár lett, művésztelepekre a Balaton partjára, vagy annak közelébe járt. Megszerette a Balaton vidéki tájat, csaknem húsz éve, hogy Balatonföldvárra költözött. A Balaton, a vizek, a nádasok festése ma is egyik fő témája. A tiszta színeket jeleníti meg másik fő témájában, a virágcsendéletekben is, melyeket akva- reiltechnikával készít. Salgótarjánon kívül önálló kiállítása volt Tabon, Siófokon, Balatoníöldváron, Mernyén. Munkái külföldre is eljutottak, Stockholmban jelenleg ,7s nyitva van tárlata. Négy évvel ezelőtt TOT-ösztöndíjat kapott. Danyi László kiállítása pénteken nyílt meg Salgótarjánban, a zagyvapálfalvai Ge- relyes Endre Ifjúsági Művelődési Házban.
