Nógrád, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
4 NOGRAD 1989. JÚNIUS 17.. SZOMBAT NAPI DOLGOK Álwttúzeuntiak vidéken A minap felkereste balassagyarmati szerkesztőségünket dr. Zólyomi József mú* zeumigazgató, a most felújítás alatt lévő Palóc Múzeum vezetője. A történet, amit hozott, azért érdemel mielőbbi közlést, mert többoldalú veszélyt mutat, és nem csupán a múzeumiaknak kényelmetlen, hanem mindazoknak is, akiket érint_ (bet) a jövőben... ////y>/////////////// Képzeljük el azt a szegény öreg nénét, aki, mialatt ő „odafönt” volt a fővárosiban, egész nap itt ácsorgott a város utcáján és reá várt. Merthogy' nem mert hazamenni a közeli ■faluba. Az ember kizavarta „addig haza ne gyere, amíg az órát elő nem keríted. . Így jött gyorsan az első busszal a néne Halápról Gyarmatra, s ment egyenest, amerre a városi népek mondták — a múzeumba. De ott meg -zárva minden. Folyik a felújítás, a múzeumiak szétszórtan dolgoznak bérleményben, otthon, ki hogy tud, vagy kire mi esik ebben a többéves helyhiányban. Valahogy mégis eligazították, hogy merre találhat gyarmati múzeumit, de ott sem volt szerencséje „nénike. az igazgató úr fent van Pesten, nem jön meg, csak estefelé, talán holnap. . A néne nem mert hazamenni. Van itt a városban rokona, miért is ne lenne, minden környező községbelinek van legalább közeli ismerőse, hiszen a fél város jelenleg is, falusi. Megszállt valamelyiknél, mert haza aztán addig nem, amíg... Mesélte ott is, mi történt Halápon. Jött valami fehér Zsigulival két emberformájú ember, az egyik fehér nadrágban, köpcös termettel, talán fehéres-kopaszodó hajjal a fején. Olyan középkorú, meg egy másik, talán fiatalabb. Odakint éppen valami veszekedés volt az utcán (megesik az ilyesmi) hát kitódultak a házbeliek mindenhonnan csodát látni. Akkor szólt oda csak úgy mellékesen a porcelán- nadrágos úriember „ nénike, nem volna valami régi, rossz órájuk eladó...? Vanni éppen van. Ahogy meglátta a faliórát (a néni egykori hozományának részét képezte, ahogy mondani szokás) mindjárt kivágta, hogy ad érte nyolcezret... Amikor ide ért dr. Zólyomi, csak a fejét ingatta. Elképzelni sem tudom, milyen óra lehetett, ha itt adott érte nyolcezer forintot... Más szóval talán nem is ért annyit. Ezt így nehéz megítélni, de az már nem más kérdés, hogy miként folyt le az ügylet. „Én vagyok a gyarmati múzeumigazgató. Most renoválják a múzeumot, de ahogy felépül és megnyílik, ez az óra azonnal ki lesz állítva és ott lesz rajta a felírat, hogy kitől származik...” Így valahogy. A , néni kötélnek állt. Aláírta az elismervényt, ami arról szólt, hogy az óra fejében nyolcezer forintot felvett (de ugyan kitől?, milyen név volt ott?), aztán kiki amerre a dolga vitte. Este jött haza a gazda. Hol az óra? Elvitte a múzeumigazgató. Nyolcezret adott, a papírt i^ aláírtam — mondta a néne. Akkor volt a nagyjelenet, aminek a vége. hogy a néne utazott lóhalálában Gyarmatra. » Aztán találkoztak. „De hiszen. nem maga az az ember!” Az az ember nem is, de az igazgató bizony, hogy ő! De hiszen... Na most akkor, mi legyen? Haza nem mehetni óra nélkül, az igazgató meg nem „az az ember”, a nyolcezer forinttal meg nem ér semmit, otthon az óra kell. A múzeumigazgatótól erre nincs válasz érthetően, hiszen ő is csak itt hallott róla, miként járt a néne. De nem ritka, hogy valaki(k) múzeumiaknak adják ki magukat a vidéket járva, így szerezve külön jóindulatot. A „szent cél”, a múzeum ügye is beintegrálódott a falut járó mai linkek, városi ügyeskedők, felhajtok kelléktárába. Hátha így nagyobb a vonzerő. Pénz, az van dögivei. A nyolcezres óra esetleg háromszoros áron megy el egy pesti(budai) régiségkereskedőnél dollárban, fontban. Ezért kell (és lehet) a földre terítő bombaajánlat, ami már alkalmazkodott a mai árakhoz és ahhoz a valósághoz, hogy néhány száz forinttól nem esik az ajtófélfának a vidéki ember, akinek még maradt valamije a régiből, de aki az újtól sincs elzárva anyagi kompetenciáit (hála Istennek) tekintve. Jól megnyomni az elején és aztán még a szédületbe bevágni a tudományos szempontot, a közösségi gondolatot, a múzeumügyet! Akkor talán előadja és eladja. Mert nem az ár számít, hanem az áru.' Ami mindenképpen kell. Aminek ma egyre nagyobb az értéke, amire buknak fent a külföldiek és kivihetik, hiszen nem része a védett nemzeti vagyonnak. Kell az áru mindenáron, mert anélkül egyáltalán nincs üzlet. S közben a valódi múzeumi szempont is háttérbe szorul. Sőt, károsodik. Különösen, ha mint most is, nem találni az igazgatót. Aki, ha munkatársaival együtt vesz is valamit — hárompéldányos blokkal igazolja a. vételt és nem tud készpénzzel fizetni! Erről ismerszik meg a valódi, szegény. (T. Pataki) Archiválási csőd? Veszélyben nemzeti mozgóképkultúránk Nemrég Párizsban tartotta jubileumi ülését a FIAF — a /ilmarchívumok nemzetközi szövetsége —, megemlékezvén a megalakulás ötvenedik évfordulójáról. A szövetségnek hazánk is tagja, ám a magyar filmarchívumról ezen a tanácskozáson kevés szó esett. Nincs mivel dicskednünk, A világon szinte egyedülálló sajátosságunk például az -— csupán az NDK-ban hasonlatos a miénkhez a helyzet —, hogy a filmarchívum a filmintézet részeként dolgozik ; ebből az következik, hogy az archívum nem fordíthatja bevételeit teljes egészében a filmek megőrzésére, hiszen a „fUmtudo- mányt” is ezekből kell eltartani. A fő bevételi forrás a Filmmúzeum üzemeltetése, ám a világon végigsöprő moziválság ezt a filmszínházat sem kíméli : el-elmaradoznak a nézők. Manapság a fő gondot a régi, úgynevezett niiitrofil“ mek megmentése jelenti. Ezeket á tűzveszélyes alapanyagra forgatott munkákat sürgősen ’ restaurálni kellene, de átmentésükhöz az archívum évente csupán 4—5 millió forintos támogatást kap (ez az intézmény egész költségvetésének durván 10 százaléka). Gyarapítja az archívum gondjait az is, hogy nem szerepel a védett nemzeti gyűjtemények listáján, így hát nincsen jogalapjuk arra, hogy megtagadják a — sokszor az egyetlen, felbecsülhetetlen — kópiát kikölcsönözni kívánó cégek, vagy éppenséggel a Magyar Televízió kéréseit. Ezért aztán az állományt kitevő összesen negyvenmillió méter pozitív és negatív film közel fele „mozdul meg” évente ilyen kölcsönzések miatt, márpedig köztudott, hogy minden vetítéssel romlik a filmszalag minősége. A megoldás nyilvánvalóan a filmek felújítása és tartó- sabb hordozóanyagra — péládul képlemezre vagy videoszalagra — való „átírása” lehetne, ám ehhez nincsenek pillanatnyilag m,eg az anyagi erőforrások. Furcsa ellentmondás: az archívumban, a munkatársaknak csupán az egynegyede foglalkozik a híradó- és dokumentumfilmek nyilvántartásával, konzerválásával és felújításával, noha az állomány zöme ilyen filmekből áll. A történetiség rovására — úgy tűnik — az esztétikai megfontolások győzedelmeskedtek, hiszen a legtöbb pénz és erőfeszítés a játékfilmek gondozására megy el. Ez nyilván a szegénység diktálta kényszerű választás volt, ám annyi bizonyos, hogy e nemcsak film-, hanem politikai, és kultúrtörténeti értékű dokumentum- és híradófilmanyag fokozatos és visszafordíthatatlannak tűnő pusztulásával nemzeti kulturális örökségünk lesz szegényesebb. Különösképpen akkor lesz nyilvánvaló e helyzet súlyossága, ha tudja az ember; milyen nehezen használható a Magyar Televízió saját archiválási rendszere, milyen siralmas körülmények között — a fővárosban, szétszórtan,, panelházak nedves, levegőtlen pincéiben — tartják a televízióban készült mozgóképes anyagokat. Ha megőrzik egyáltalán ; hiszen rengeteg olyan, komoly nemzeti értéknek bizonyult filmről, műsorról értesülhettünk már eddig is, amelyek egyszerűen „elvesztek”, vagy épp letörülték őket a mágnesszalagról. Természetesnek látszik, hogy minden ilyen, a magyar mozgóképkultúrához tartozó munkának a nemzeti filmarchívumban legyen a helye. Ám a paradoxon éppen az, hogy ha ez az óhaj végre megvalósulna, az archívum egyszerűen összeroppanna a — már ma is alig elviselhető — terhek alatt. \. P. Felsőfokú képzés középiskolában Egy sikeres próbálkozás tapasz fala fai A salgótarjáni Táncsics Mihály Közgazdasági és Kereskedelrrrt Szakközépiskola életében mérföldkőnek számit az 1987-es esztendő — mondja dr. Rozgo- nyi József igazgató. Ekkor vezettek be ugyanis egy új képzési formát, indítottak idegen nyelvű levelezési, szakot, amelyen a hallgatók két év alatt felsőfokú szak- képesítést kapnak, német nyelvből pedig lehetőségük van a felsőfokú nyelvvizsga megszerzésére. Érdekes, hogy amíg ezen a diákok csupán középfokú érettségi bizonyítványt kapnak, addig az összes felsőfokú végzettséghez kötött munkakört betölthetik a megszerzett tudás birtokában, így lehet már a jelentkezésnek is feltétele az érettségi, és ezért nem kell csodálkozni azon, hogy az oktatott tananyag egyes tantárgyakban erősebb, és magasabb szintű, mint a főiskolákon. A felvételin megkövetelik a német nyelv legalább alapfokú ismeretét is, mert az oktatás a későbbiekben főképt erre irányul. Heti húsz órán keresztül tanulják a hallgatók a német nyelvet. Ezen kívül idegen nyelvű levelezésből és gépírásból is szakszerű ismeretekhez jutnak. Lehetőségük nyílik arra is, hogy munka mellett végezzék a tanulmányokat, de ugyanakkor, ha úgy kívánják munkaviszonynak is számítható. A napokban végzett az első évfolyam. Tizennyolcán indultak kfet év előtt, tizenhármán jutottak el a vizsgáig, és végül kilencen fejezték be a tanulmányaikat. A legjobb eredrrjényt László Gyuláné és Muhari Gábor érték el. Mindketten jól vizsgáztak a szakmai ismeretekből, és német nyelvből is a felsőfokig jutottak. Velük, és osztályfőnökükkel Földi Sándorral beszélgettem a tapasztalatokról. — Számunkra is teljesen új volt ez a próbálkozás — kezdi az osztályfőnök. —■ Izgalmas feladatnak bizonyult, mert sem a tematikát, sem a módszereket nem határozták meg szorosabban, -így teljes szabadságot élveztünk. Sőt, — ami némi nehézséget is okozott — kezdetben jegyzeteink sem voltak. A szaktárgyakat is németül tanítottuk, így speciális anyagokra volt szükségünk. Most már megoldódott a helyzet, a következő évfolyammal könnyebb lese? a dolgunk. Ügy vélem, hogy eredményes volt az elmúlt két év. Muhari Gábor nem volt egyedül azzal, hogy nem vették fel a budapesti külkereskedelmi főiskolára. Abban azonban különbözött sok társától, hogy ezután sem vesztegette az idejét. — A rádióban hallottam, hogy indul egy ilyen iskola. Érdeklődtem a részletekről, és úgy találtam, érdemes megpróbálni. Nem csalódtam, mert úgy érzem, hogy sok ismeretet szedtem föl. Felsőfokú nyelvvizsgát tettem, á külkereskedelmi ismeretekkel is hasznosan gyarapodtam. — Ügy tudom, hogy időközben angolból is középfokú nyelvvizsgát tettél. — Nem volt egyéb dolgom, miint tanulni. Köny- nyebb helyzetben voltam, mint akik munka mellett végezték az iskolát. Jása- berényből jöttem, nem ismertem a várost, szűkebb volt a baráti köröm is. A továbbtanulási szándékaimat sem adtam fel, így jobbnak láttam, ha kihasználom az időt és a lehetőséget... — László Gyulánéról a beszélgetés közben derült kii, hogy kettős előnyben volt a társaival szemben. Leánykori neve sókat elárul; Martina Kircihn érnék hívják. Magyarországra jött férjhez, majd két évtizede. Számára az volt nagy teljesítmény, hogy magyarul megtanult, olyannyira, hogy a vájtabb fülű hallgató sem veszi észre, nem az anya- nyelve, a magyar. — Valóban, nem jelentett gondot a német. Inkább a szakmai ismeretek miatt iratkoztam be az iskolába. — Azért ebben is előnyt szerzett. — Igen, mert a gyakorlatból már sok mindent ismertem. A Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyár külkereskedelmi csoportját vezetem, így a tanultakat jórészt már ismertem.. Mégsem volt haszontalan, azonban az itt. eltöltött idő, mert tapasztalom., hogy sok dolog van, amit eddig csupán ösztönösen úgymond1, józan ésszel végeztem. Most ezek tudatosultak és eredményesebben dolgozhatom. Az előnyömet pedig, kiegyenlíti, hogy a munka és a család mellett tanultam. Ügy tűnik, hogy a szakközépiskola sikere teljes, és felhőtlen. Vannak azonban — miiért is ne lennének?! — az ügyet hátráltató problémák is. Földi Sándor elmondta, hogy a képzés szempontjából éppen ideális a tizenkét, tizenhárom fős tanulócsoport. Több diák képzésére nincsenek meg a személyi feltételek, hiszen a tanárok többsége csupán óraadó. Mégis — mivel a tehenikai feltételek megfennének — a Külkereskedelmi Minisztérium azt szorgalmazza, hogy emeljék a diákok számát... A másik gond, a kollégiumi elhelyezés. Amíg a szomszédos számviteli főiskola kollégiumában üres szobák vannak, addig az évfolyam fiú- tagjainak Nagyóátonyból kellett bejárniuk, ahol elmondásuk szerint az ipari szakmunkásintézetben csupán „megtűrt személyeknek” számítottak. Reméljük, hogy ezek a gondok rövid időn belül megoldódnak. Csak jóakarat és megértés szükségeltetik. Sőt, talán fejleszteni is érdemes lenne ezt a kezdeményezést, hiszen Salgótarjánt, közismerten még sokáig nem lehet az egyetemek, főiskolák fellegváraként emlegetni. —cs— Új lapok szerkesztőinek látogatása az MTI-beu A Magyar Távirati. Iroda vezetői baráti- találkozón látták vendégül a közelmúltban alakult új napi- és hetilapok szerkesztőit. Az MTI meghívására a Hitel, a Mai Nap, az Autó-Tipp, a Ritmus, a Somogy ország., az Üj Szabad Száj, a Munkás Üjság, a Kacsa, a Szabad Szó, a Kazincbarcikai Közélet, a Keszthelyi Hírlap és más orgánumok képviselői vettek részt a megbeszélésen. A szerkesztőket Pálos Tamás, az MTI vezérigazgatója tájékoztatta arról, miként tesz eleget a hírügynökség a sokszínűvé vált magyar sajtó támasztotta követelményeknek. Felhívta a figyelmet az MTI nyílt szerkesztéspolitikájára, információs szolgáltatásainak bővülésére és új műszaki megoldásaira. A találkozó résztvevői részletes tájékoztatást kaptak az MTI-nek mint hír-, sajtó- és képügynökségnek a tevékenységéről, s megismerkedtek a korszerű hírközlési technikával, az elektronikus sajtóadatbank működésével és meglátogattak néhány szerkesztőséget. Az új lapok képviselői elmondták: érzékelik és üd- vözl.ik az MTI törekvéseit, a mind teljesebb nyilvánosság biztosítására és imponálónak nevezték a hírügynökség által nyújtott szolgáltatások rendszerét és annak technikai hátterét. Szóltak arról is, hogy' saját szerkesztőségük a jövőben milyen új szolgáltatásokat és információkat igényel az MTI- től. A legnagyobb amerikai zsidó segélyszervezet, a JOINT állandó irodát nyitott csütörtökön. Budapesten. Az erről szóló hivatalos dokumentumot Sarkadi Nagy Barna, az. Állami Egyházügyi Hivatal vezetője adta át Ralph I. Goldmannak, a JOINT tiszteletbeli ügyvezető alel nőkén ék. Az iroda megnyitására, — a több évtizedes segélyprogram sikeres megvalósítását követően — az amerikai zsidó segélyszervezet jr Állandó iroda magyarországi programjainak érdemi fejlődése eredményeként került sor. A magyar izraelita felekezetid együttműködve a JOINT részt vett olyan programok megvalósításában.,, amelyek elősegítették egyedülálló idős emberek folyamatos anyagi támogatását, a zsidó vallásoktatás kiterjesztését, nyári táborok szervezését fiatalok számára, és az Országos Rabbiképző Intézet működésének kiszélesítését egész Kelet- Európára. Az új, budapesti székhelyű iroda a jelenleginél közvetlenebb és hatékonyabb módon kíván segítséget nyújtani a magyar zsidó közösségnek feladatai hatékonyabb elvégzéséhez.
