Nógrád, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-25 / 121. szám
NÓGRÁDI TÁJAKON. Javaslat egy túravonal kijelölésére Májusi túra a Gortva-völgyben TÈLEXEN ÉRKEZETT... Nem mindennapi mesterséget választott magának Petre Ferencné, ugj^nis nők között nagyon ritka, aki a húsfeldolgozást választja hivatásul. Hetente mintegy há- rommázsányi húst szed szét, csontoz ki és mér szét a buják! ABC-áruházban. A téli napokban pedig férjével együtt a falusi disznóvágásokban vállalja a böllér szerepét. —RT— Lehet, hogy sokan nem ismerik megyénkben a Gort- va-patak völgyét, pedig igazán szép természetvédelmi környezetben van. A Tájak- Korok-Múzeumok Egyesülete salgótarjáni klubja ide szervezte legutóbbi túráját. A kis csapat Salgóbányáról az autóbusz-végállomásról indult, a résztvevők szemügyre vették Zenthe Ferenc színművész szülőházát, majd a kápolnát és az egykori fogaskerekű mozdonyházát. Dr. Ruzsik Mihály túravezető minden látnivalóhoz érdekes magyarázatot fűzött. A túraút a volt KISZ- iskola mellett vezetett tovább a Medves-fennsíkra. A hatalmas kiterjedésű és alföldi síkságot is idéző tájat jobbról a Szilváskő 625, míg balról a Nagy-Medves 637 méteres magaslata zárja. Az utunk érintett egy bányatavat is, mely szerényen ül meg a völgyben, ám környéke kitűnő kirándulóhely, és horgászatra is alkalmas. Az egykori kőbányai út könnyed, lazító mozgást enged a túrázóknak, de végül is le kellett térni róla, hogy a Gortva-völgyet meglehessen közelíteni. Túravezetőnk a rövidebb utat, választva az árnyas erdőbe vezetett bennünket, ahol források, csillogó, csobogó vízfolyások, zsurlók és erdei pajzsikák között haladtunk a kijelölt cél irányába. Bazaltköves erdőrészeken botladozva megcsodáltunk A NÓGRÁD keddi számában közöltük a Hlavay Richárd tollából származó Ki vágta el az antennát? című írást, amely a balassagyarmati Szabadság út 28. számú lakás tévés gondjairól szólt. Helyt adunk Dobsonyi egy vízmosta barlangot is, melynek megközelítése ma még nem éppen veszélytelen. A Gortva-völgybe leérve, mély szakadéknak tűnt a vonulat, melynek alján „mint szelíd nyáj legel végig a Gortva-patak”. Kis idő múlva elérkeztünk a patak kis zuhatagához is, mely minden időszakban csodálatos látvány. A kis vízesés közelében tartottuk pihenőnket, s a vízesés zenéjét hallgatva fogyasztottuk elemózsiánkat, s közben növényeket .és rovarokat azonosítottunk ismereteink alapján. A Gortva-völgyből, a fennsíkra jutva, útközben még sok mindent szemügyre vettünk, melyek tanulmányozása külön időtöltést is érdemelne. .. A Gortva-völgybe érdemes volna turistautat kiépíteni, mert a Madves- fennsík látogatottságát és idegenforgalmi vonzását is lehetne ezzel növelni. Utunk során lépten-nyomon észleltük, hogy a természet védelme nagyobb figyelmet érdemelne. A múzeumi és természet- járó klubtagok legközelebbi túráját ugyancsak a Med- ves-fennsík területén szervezik. A somoskői kőpark és kőbányászati bemutató is figyelemfelkeltő program. Az oda vezető út is látványokban gazdag, a Losonczy An- na-pihenőtől egészen Med- ves-pusztáig... Dudás Pál László információjának is, amely arról tájékoztat, hogy a budapesti Monitor Elektronikai Szolgáltató Vállalat, a megnevezett lakás központi antennájának karbantartását befejezte, hétfőtől már vehető a tévé adása. — Reméljük panaszmentesen. vezet vezetősége elnökének és titkárának, Molnár Lász- lónénak kifogyhatatlan leleményessége, amely a községben sok támogatóra talál. Bizonyítéka ennek az is, hogy a salgótarjáni Oravecz László — a rendezvényen közreműködött — négytagú zenekara is, felajánlották a „zenedíjat” a menekültek támogatására. A litkei összefogás példaértékű, amelyről lapunk olvasóit tudósította: Kocsis Ferenc Ipolytarnóc csolni..., leírni nem is tudom miként néz ki lakásunk.” — olvasható abban a panaszos levélben, amelyet Sze- mán Mária Salgótarján Gor- kij-lakótelepi A/15. II. Ih. 4. em. 1., ajtó olvasónk küldött szerkesztőségünknek. Levélírónkat tájékoztatjuk, hogy levelének másolatát a Salgótarjáni Ingatlankezelő Vállalatnak megküldtük. Világraszóló vallomás „Az igazi gentlemann arról ismerhető fel, hogy szükség esetén habozás nélkül önmagától . is megvédi a neki kedves nőt.” Lehet, hogy erre az angol aforizmára gondolt Bob Hawke, Ausztrália miniszterelnöke, amikor nem kis szenzációt okozva az ország nyilvánossága előtt, a televízió képernyőjén azt vallotta: „Megcsaltam . a feleségemet, de ígérem, többé sohasem teszem.” Gyakorló politikusok az ilyenfajta nyilatkozatokhoz nemigen szoktatták hozzá a képernyő edzett közönségét sem Ausztráliában, sem másutt. Így aztán, ha szabad ezt a kifejezést használni, nemzeti ügy lett a kormányfő szoknyaügye. Nem utolsósorban azáltal, hogy a megtérő bűnös könnyes szemek' . kel zárta a műsort. Mint az esetről beszámoló híradásokból kitűnik, Bob Hawke — 59 éves, 33 esztendeje nős, munkáspárti vezető — egy tvriporter makacs kíváncsisága folytán juttatta az országot e jelentős élményhez, aki a közvéleményre hivatkozva kívánta tisztázni, mi az igazság a miniszterelnök nőcsábász híréből, s igaz-e, hogy rendszeresen csalja a nejét, Hazel asszonyt? Az itt következő részlet Rój Medvegyev Ítéljen a történelem című, a Kossuth Könyvkiadónál ebben az évben megjelenő Sztálin- életrajzából való. 3. rész H NDGY ÉHÍNSÉG DÉLEN A szovjet falu számára az első ötéves tervidőszak vége nemcsak a tömeges kollektivizálást hozta meg, hanem az emberéletek millióit követelő szörnyű éhínséget is. Az egyre súlyosabb élelmiszerhiány 1930—,1931- ben érződött a falvakban. A mezőgazdaság termelése csökkent, az államilag begyűjtött gabona mennyisége viszont növekedett. 1932 késő őszén azonban kegyetlen éhínség sújtotta az ország kiterjedt körzeteit. Különösen vadul tombolt Dél-Uk- rajnában, a Közép-Volga vidékén, Észak-Kau'kázusban és Kazahsztánban. Méreteit tekintve ez az éhínség jelentősen felülmúlta az 1921-es Volga-vidéki éhínséget, és amelyről valamennyi újság írt. Akkor az egész országban gyűjtést rendeztek, nemzetközi segélyakciókat szerveztek, külön szervezeteket alakítottak az éhező kormányzóságok megsegítésére. 1932— 1933-ban semmi ilyesmi nem történt. Hírzárlatot rendeltek el. Sem a Szovjetunióban, sem külföldön nem kezdtek semmilyen kampányt az éhezők megsegítésére. Sőt hivatalosan cáfolták a tömeges éhínség puszta tényét is. Az éhezők százezrei, sőt milliói menekültek a városokba és a szerencsésebb területekre, de kevesen értek célba, mivel az utakon és a vasútállomásokon katonai kordont álltattak fel, s nem engedték ki a parasztokat az éhínség sújtotta körzetekből. De aki eljutott a városba, az sem kaphatott segítséget. Ha egy kutya megharap valakit, az természetes. Ha egy ember m eg harap egy kutyát, az szenzáció. Hogyan minősítsük ezek után a Jediót Ahro- nót hírét, mely szerint egy Tel Aviv-i tanárnő megharapta a sintért? A történet tulajdonképpen banális. Az ifjú — és mint látjuk — vérmes hölgy a tengerparton napozott, miközben kedvenc kutyája párkereső kalandokba bocsátkozott. A gazdi számára nem volt ennyire eseménydús a délután, A parasztoknak nem volt élelmiszerjegyük, és az üzletekben nem adtak el nekik kenyeret. Kijevben és sok déli városban korán reggel azzal kezdődött a nap, hő*gy összeszedték az éhen halt parasztok hulláit, szekéren kihordták a város szélére és jeltelen tömegsírokban temették el őket. Egyetlen szó sem esett az éhínségről az élenjáró kolhozparasztok első országos kongresszusán sem. A tanácskozást 1933 februárjában tartották Moszkvában, vagyis éppen akkor, amikor az ország déli részén tombolt az éhínség. Sztálin ezen a kongresszuson adta ki a jelszót: „Jómódúvá kell- tenni minden kolhozparasztot”. Sztálin az éhínség kérdését nem volt hajlandó megvitatni még a Politikai Bizottság ülésein sem. Például, amikor Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának egyik titkára, R. Tyerehov arról számolt be Sztálinnak, hogy a rossz termés miatt súlyos helyzet alakult ki a harkovi - teéület falvaiban, és gabonakiutalást kért a -terület számára, Sztálin fölöttébb furcsán reagált a falusi nehézségekről szóló jelentésre. Hirtelen belefojtotta a szót, Tyerehovba, és ráförmedt: „Azt mondták nekünk, hogy maga, Tyerehov elvtárs, jó szónok, kiderül most, hogy jó mesemondó is. Ilyen mesét kitalálni az éhínségről?! Azt gondolta, megijeszt bennünket, de ez nem fog sikerülni! Nem lenne jobb, ha ott hagyná területi titkári, meg KB-titká- ri tisztét, és belépne az író- szövetségbe : meséket írna, az ostobák meg olvasnák?...” Egyébként meg kell jegyeznünk, hogy a harmincas évek szovjet irodalmában semmilyen „mesét” nem lehetett olvasni az 1932— 1933-as éhínségről. Az 1932— 1933-as éhínségről tilos volt a sajtónkban említést tenni egészen 1956-ig. A harmincas években a „délvidéki éhínség” szavakért sokakat letartóztattak „ellenforradalmi agitáció" -vádjával. Csak a XXII. pártkongresszus után kezdte feszegetni néhány író műveiben ezt a korábban tiltott témát. Vigyázat, a gazdi harap! figyelmét nem kötötte le semmi és senki, így aztán egy- szercsak azt látta, hagy kutyáját egy hurkos ember méregeti, óvatosan közelít feléje, majd begyakorlott mozdulattal „...És száll a por — szállt a por éjjel-nappal, amíg a gabonát hordták... Az emberek meg ott álltak zavarodottan... A föld is megrepedezett... aztán eljött az ősz, az eső, majd a tél is megjött a hóval. Kenyér meg nincs, a kerületi székhelyen sem lehet venni a boltban — mert a katonai őrség nem engedi oda az embert. Gabonát sem árulnak sehol. ősztől nekiestek a krumplinak. de kenyér nélkül hamar elfogyott. Karácsonykor elkezdték levagdosni az állatokat. A csupa csont-bőr jószágok húsa ugyan nem sokat ért. Persze a tyúkokat is levágták. A húst hamar felették, tej pedig már nem maradt egykortynyi sem, az egész faluban egy darab tojást nem lehetett keríteni. De a legnagyobb baj: nem volt kenyér... Éjnek éjvadján felébred az ember, minden csöndes, sehol egy szó, nem szól még a harmonika sem. Mint a sírban, csak az éhség nem alszik, terjed. A gyermekek a házakban kora reggeltől sírnak, kenyeret kérnek. De mit adjon nekik az anyjuk: havat? És nem segít senki sem... Az állam egy szem gabonát sem adott az éhezőknek, pedig a parasztok gabonája tartja fenn. Talán Sztálin ném tudott erről?... Minden utat őrség zárt el — katonaság, rendőrség, NKVD. az éhezőket nem engedik ki a falvakból, a városba nem lehet bejutni, a vasútállomás körül őrség, őrzik a legkisebb feltételes megállót is... Amikor aztán olvadni kezdett a hó, a falu már nyakig benne volt az éhínségben. A gyerekek ordítanak nem alszanak: éjjel is kenyeret kérnek. Az emberek arca olyan, mint a föld, szemük zavaros, mintha részegek lennének... Az éhség ledönti a lábukról az' embereket. Kevesebbet járkálnak, egyre többet fekszenek. És egyre csak álmodoznak: kerekek nyikorognak, jön a szekérkaraván, a kerületi székhelyről Sztálin lisztet küld, hogy megmentse a gyerekeket. Az asszonyok szívósabbak, mint a férfiak, elszántabban kapaszkodnak az életbe. Pefoglyul is ejti. A tanárnő sem váratott magára, a" biztos kimenetelűnek látszó dulakodás helyszínére rohant, és a sintér- re vetette magát. A hír szűkszavúan bánik a részletekkel. Nem tudni, hogy az agressziót megelőzte-e diplomáciai alkudozás, és érthetetlen a túsz passzivitása is. Tehát nincs szenzáció, csak rejtély. Az állatok viselkedését tanulmányozó etológusok szerint ugyanis az állat örökli, az ember tanulja az agressziót. Nyitott a kérdés, hogy kitől? dig az ő vállukra nehezedik a legnagyobb teher: a gyermek az anyjától kér enni. Vannak olyan anyák, akik csókolgatják, babusgatják a gyerekeket: „No, ne ríjatok már, maradjatok békén, hát honnan vegyek kenyeret?” Mások meg mintha az eszüket vesztették volna, ordítanak: „Ne bőgj, mert megöllek!” És már csépelik is a gyereket azzal, ami a kezük ügyébe kerül, csak hogy ne kelljen hallgatni... A gyerekek arca meg olyan öreges, elgyötört, mintha már hetven évet éltek volna, tavaszra meg már emberi arcuk sem volt, és a szemük, uram teremtőm! Sztálin elvtárs, istenem, láttad te ezeket a szemeket? És Sztálin talán csakugyan nem tudta ezt, hiszen cikket is írt azokról, akiknek a siker a fejükbe szállt... Aztán járvány söpört végig a falun: először a gyerekeket meg az öregeket vitte el, utánuk következtek a középkorúak. Eleinte elfö- delték őket, aztán már erre sem volt erő. Így hevertek a hullák szanaszét az utcákon, az udvarokon, az utolsók meg a házakban feküdtek, ahol a halál érte őket. Csönd lett. Kihalt az egész falu.” Sztálin a döbbenetes éhínség ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy exportálják a gabonát a tőkés országokba. Még 1933-ban is, amikor a legjobban tombolt az éhínség, körülbelül 10 millió" mázsa gabonát vittek ki az országból. Ráadásul a tőkés országok ekkor gazdasági válsággal küszködtek, úgyhogy a* szovjet gabonáért alacsony árat fizettek. És még valami: az 1932/—1933- ban exportált gabona fele elég lett volna ahhoz, hogy az ország déli körzeteit megóvják az éhínségtől. Ma sem tudja senki pontosan, hány paraszt halt éhen a Szovjetunióban 1932— 1933-ban. Sok kutató ötmillió embert valószínűsít mások nyolcmilliót emlegetnek. Ez utóbbi szám valószínűleg közelebb áll az igazsághoz. (Következik: Szergej Kirov meggyilkolása.) Kezdeményező Vöröskereszt-szervezet Jótékonysági rendezvény Litkén Sokirányúan, cselekvésre késztető módon, az embertársak iránti segítőkészségtől áthatva tevékenykedik Litkén a Vöröskereszt-szervezet. A közeli napokban sikeres vöröskeresztes bált rendeztek a művelődési otthonban. Régen volt ilyen hangulatos rendezvény a községben, amelynek teljes bevételét az erdélyi menekültek támogatására fordították. A község körzeti orvosának Balázsné dr. Rózsa Mónikának a Vöröskereszt-szer„Segítséget kérek..." \ „Egyik levelem a másikat követi,... személyesen is megkerestem a Salgótarjáni Ingatlankezelő Vállalatot,... kijöttek megnézni lakásunkat, a mennyezetről hulló vakolatot, de eddig nem történt semmi. Ha esik az eső úszik a lakás, áramütés érhet bennünket, a villanyt nem merjük felkapA szerkesztőség postájából Vehető a tv-adás , ,Ro' Itelien a történelem Hedvegyev:
