Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

W «MtHt ' » • w

IRODALOM

WHtmWtWNMMMmi -.«X\ <■ KOMMOKHMN

KTO8»WWWWW«K«WOOtWW»»W?0^i»J&>»yWWOCOWa«80«-W

■ Lángolt a viz fölött \ nap. Szinte szemlá- ’omást olvadt a fo- l.vi'i. szürke homokdombok bukkantak elő a mélyből, s a ladik lassú vonulása mutatta, hogy az evezőik a meder alját kotorják. A vízparton óriási tölgyek és fűzfák. Idehúzódom alájuk, így ebéd után jólesik lepihenni, élvezni a semmittevés örömét.

Előbb egy kutya jön oda a pokrócomhoz.

Füttyéntek neki. Barátságos. Szürke korcs, szimatol, ennivalót keres. Mikor a gyerekekhez is közelebb ér, .alvó arcukhoz bújna, el akarom riasztani.

— Isz te! — jut eszembe a régi kutyariasztó.

Nem érti. Vagy nem akarja. Csak elmozdul ütésre lendülő kezemre is, arrébbdobja a derekát, de marad. Megnyugszik. Leül.

— Nem bánt az, kérem — hallom hirtelen hátulról, öreg ember jön, olyan falusi-féle, ruhája tiszta, de régi és olcsó. Bakancs van a Iában, kezében olyan bot ami lehet védekező fegyver is, valami hivatal jelvénye is.

— Nem bánt az — jön közelebb. — Szelíd az kérem. Játszani akar.

— Csak a gyerekek. . . — intek oda.

Az öreg botot emel a kutyára, erre odábbsomfor- dál, lefekszik egy óriás tölgy tövébe, kilökött nyelve pirosán mozog.

Az öreg leül.

— Messziről? — kérdezi.

Mondom. Aszott kis arca

van az öregnek, bajusza szürke pamacs. Szemmel láthatóan társat keres a beszédhez, hasra fordul a fúvón, fejét a két öklére támasztja, kalapját kicsit a szemére húzza. Felém néz. Muszáj visszakérdeznem.

— Hát maga?

— Én ? Én vagyok . itt a csősz — mutat a parkírozó" helyen álló kocsikra, biciklikre, meg félmozdulattal a •botra is maga mellett.

— Megél belőle?

— Megélni megélek. A nyugdíjam mellett.

— Hát már nyugdíjban?

— Ott én, uram. Megszolgáltam a magam idejét.

— Akkor akár otthon is elkelne a segítség — kötöm tovább a szót, hogy* megnézzem, ki lakik a fekete kalap alatt.

— Otthon? Kinek uram?

— No. Csak nem agglegény ?

— Nem én kérem, hanem özvegy vagyok. Már egy jó esztendeje, hogy itthagyott az asszony. Azóta aztán magam vagyok. Nyáron még jó is, itt a víz mellett, munkám van, emberekkel is találkozom. De télen...

Csapódik a keserűség a hangjából. Érzem, hogy ereszkedik le mögöttem a vízre a délután árnyéka.

— Hát a gyerekek?

Először nem szól. Csönd

van, már azt is hiszem, nem akar beszélgetni, vagy másra figyel. Körülkémlelek magam is, nem jött-e #új kocsi vagy bicikli, nem * mozdul-e a kutya. De nyuaz árnyékba, melléje ül az öregember is. S ha kérdezik, beszél.

— És a fiai?

— Rendesek voltak azok, uram, olyan rendes gyerekek, hogy na. Mikor már tudtak, segítettek. Meg tanultak. Mert azt akartam, hogy tanuljanak. Ha nem is miniszter, de legalább szakmunkás legyen belőlük. Lett is.

Aztán megismétli újra, kicsit féloldalra dől közben a fű-vön, ránéz a kutyára is, mintha annak kéne igazolni, amit mond.

— Lett is. Csak az a nagy jó isten tudja, mit küszködtem én azokért. Aztán, amikor már felnőttek, szakmát

Bényei József :

... . . . . Árnyék a vízen

WÊ

galom van, csak a forró levegő mozog a víz fölött.

— Azok, uram. . . azok akár ne is lennének.. .

— Hát vannak?

— Voltak. Kettő. Az első feleségemtől. Merthogy aki most itthagyott, az a második asszonyom volt már. Rendes asszony volt, isten nyugosztalja. Már jól benne voltam az időben, amikor összekerültünk. Az első feleségem, szegény, az hamar itthagyott. Alig hogy megszületett a két fiunk, ő már el is ment. Ott maradtam én uram, magam a két gyerekkel. Dolgoztam, sokat dolgoztam akkor is, nehéz idők voltak, de inkább én nem ettem kenyeret egy hétig, csak nekik jusson rá egy kis zsírozó is. Mostam, főztem, vasaltam, úgy éltem én, uram, mintha meglett volna az asszony is. Néha ha segített valaki ezt- amazt, de inkább csak bámészkodtak, meg a fejüket csóválták.

Lassan beszél az öreg, meg-megáll, bár érzem a szavain, hogy nem először formálja mondatokká őket. Gondolom, ha valaki megái! itt, és ledűl a fák alá

szereztek, megnősültem. Azt gondoltam, elég volt egyedül. Ok is elmennek dolgozni, nagyon magam leszek. Hát megnősültem. Rendes, jó asszony volt, nem mondta az egyik fiamnak sé még azt se, hogy állj odébb. Nem érezték azok azt soha, hogy mostoha van a háznál. Ügy volt minden, mint addig. Csak ők nagyok lettek. Emberek. És elmentek dolgozni, ugye, ki erre, ki arra. És ritkán jöttek. Azt hittem, így kell ennek lenni.

Cigarettát vesz elő egy ócsíka, régi bádogdózniból. Kossuth, vagy Munkás lehet, a dobozát eldobhatta, s rábízta őket a dóznira, ne törjenek annyira. Nyújtja felém is, jó szívvel, látom. Mintha a hálája lenne a mozdulatban, a hála, hogy meghallgattam.

— Aztán nem jöttek. Még ritkán sem. És nem is írtak. Kezdtem magamban gondolkozni. Mi lehet ennek az oka? Hiszen, ha nem lettem volna jó apjuk, ha ütöttem, vagy éheztettem volna őket. De nekem mindig munka volt a kezemben, uram, meg a gyerekek a szívemben, úgy higgye el, ahogy mondom.

— Egyszer aztán a fiam itt járt Debrecenben. Hallottam. Találkozott vele egy ismerősöm. Kérdezte tőle, hát apádat nem akarod megnézni? A fiam meg azt mondta: nincs neki semmi néznivalója rajtam. Amikor ezt elmondták, akkor tudtam meg, uram, hogy én már ittmaradtam magamban. Asz- szony nélkül, gyerekek nélkül. Nincsenek fiaim. Bár kettőt neveltem fel, etettem őket, mint a madarak a kicsiket.

Csönd ül közénk, amilyen csak szikrázó nyárban hűvös vízparti erdőben lehet, ha körül gyerekek alszanak, s két férfi fekszik egymás mellett, rágják a keserű fűszálakat. Hát mit is mondhatok én most ennek az embernek?

— Azért... írni kellett volna... talán mégis...

— Azért írtam.

Már nem kérdezek semmit. Csak ő mondja:

— Kérdezzen meg mindenkit a faluban, uram, milyen aPja voltam a két fiamnak. Nem ittam én pálinkát, csak, ha disznót öltünk, akkor is egy kupicával a hideg ellen. Bort meg névnapkor, savanyút, olcsót. Meg nem vertem tán egyszer se őket. Az asszonyokat se bántottam én soha... Hát lát", ja... mégis így kellett maradnom.

Magamban mondanám már, hogy ez a szülők sorsa, meg, hogy addig az övék a gyerek, amíg kicsi, aztán úgyis elviszi másfele az idő. De minek mondjam? Vigasznak késő és üres. Filozófiának meg hazug, és önmagát csalja vele az ember. Vagy éppen a majdani keserűség ellen akarja már most bebiztosítani magát. Jobb hát, ha hallgatok.

Az öreg feláll.

— Na menjünk, a hivatal után — mondja, hóna alá veszi a botját, megigazítja a kalapot, meg a fekete ujjast magán és elindul.

— Isten áldja — köszönök én is szorító torokkal.

A kutya észreveszi, megmozdul ő is. Nyújtózik, úgv áll fel.

S az öregember felmagasodó árnyéka rádől a vízre. Megy, megy, hóna alatt a hivatalával, nagyon maga van itt a szikrázó víznél.

Megy, megy alázatosan és meggörnyedten.

Mögötte a kutya.

KATONA JUDIT:

Nagy útra készülőknek

Buldózerszörnyek szájában virág, tört székelykapuk, csontok, kopjafák, a kopjafákon csángó név, magyar, román, székely, kit honi rög takar.

Maradjon az, ki érez még erőt szülőt siratni ősi ház előtt, magyar szavakat halkan súgni csak. ha rabként él, de lélekben szabad.

De jöjjön, kinek sorsa már sebes, mert megvakított s nem lát már eget.

Lerombolt házak, felperzselt .mezők közt .porszemként áll ■az Isten előtt.

Ki megváltódhat, még ne jöjjön,el, csak az, kinek már senki sem felel s ki nem jöhet, és mégis ott marad, az álmodjon egy hazát, mely szabad.

VARSA ZOLTÁN:

Kisvárosi üdvözletek

(K ARTY ASZALÓN)

Két kisfröccs között a legrövidebb valami rövidital. Legyen — mondjuk — konyak! Legyen! És köhögjön valamit. . . Rekontra! Magába is... Miért pirossal?

A dilettáns a pokolban is hülye! Majd később lenne pár üzleti ügyem... [Pancserokkal nem játszom tovább! Azt hiszem, nem adtam vissza még... Egy százas... fülenként... és nem haragszom. IMi volt :azzal a kis szukával? Passz. iHogy fölcsinálták? Es a /gyereket nejlonszatyorba tette? Benyúlok. IS megfojtotta? A kis rohadt. ;Negyvenszáz. Kit érdekel, hogy tizenöt éves? Ezek mindenre képesek! Mikor ken? A belét

taposnám

ki, ,a belét! És fizetni... Gyorsan. Más meg hiába

szeretne..

És amúgy jó nő volt legalább? Kér jen egy üveg bort, addig elosztom maga helyett.

MÁTYÁS FERENC:

Elszállt vele az angyal

WEÖRES SÁNDOR SÍRJÁRA

Úgy Ijátszott a szavakkal mint napfény ha zivatar van Egry Picaèso a színekkel hogy életet teremtsen az ördöggel is úgy perelt hogy isten előtt térdepelt létekből lehelte a dalt öregen is gyermek maradt s elszállt vele az angyal

De egyetemes hagyatékát ■■szívek őrzik otthonos tékák kimondta a kimondhatatlant nem némul el 'ki halhatatlan

BÉRTÜK LÁSZLÓ:

Belepusztul ha megtalál

Húzódj összébb ő is gnngát keresi,benned ki-be jár igazoltat a ikapunál bekerít mint a katonák

saját puskádat fogja rád ha a hátad mögött megáll s ordít Imikor brdítanál mert akkor sem fér rajtad át

s mintha ,'ő volna \a világ te meg a ivékony cérnaszál sohase tudod hova iszáll de jaj Iha 'nem bírod tovább

nem hajtja semmi csak a vágy s belepusztul ha megtalál.

TEXTIL —

KÜLÖNFÉLE SZEREPBEN

Szilvitzky Margitról

Úgy vélné az ember, hogy könnyű dolog egy művészről írni, aki nemrég rendezte meg a Műcsarnokban életmű- kiállítását, összefoglalva mindazokat az utakat, amelyeket megtett.

Szilvitzky Margitról írni az életmű-kiállítás kapcsán sem egyszerű.

Hogyan lett a hatvanas évek

igazán sikeres divattervezőjéből a magyar avantgárd textilművészet meghatározó alakja? író — okos szakkönyvek szerzője —, csomagolástervező, tex- tilszobrász, majd a- Barátnőm, Olga Rozanova megalkotója?

Sikeres divattervező volt a hatvanas években. Akkor az iparművészeti vállalat Kecskeméti utcai boltjában még az a — mondjuk — kis fizetésű könyvtáros is vehetett évente egy- egy ruhát, kétévente egy divatos kabátot, aki különben nem diva: tervezővel terveztette a ruhatárát. A kisszériás sorozatok tervezőjeként Szilvitzky Margit bele tudott szólni a divatba, mert olyanok számára is elérhető volt a terve, ruhája, akik sokakkal voltak kapcsolatban, tehát hatottak a közízlésre.

A textillel való foglalatosságának vannak melléktermékei : maradékok, csipkedarabok — és módszerek, ötletek. Igen könnyű kézzel készültek Szilvitzky első faliképéi az Ikrek, a Tavasz, amélyek. sikeres darabjai lettek az 1968-as Ernst múzeumbeli textil- falikép-bemutatónak. Szilvitzky mindenképpen a ruhából indult ki, amikor megcsinálta a méltóságteljes Palástot; s az emberi környezetből, amikor hajtogatásait elkezdte.

A hajtogatás folytatásaképpen teremtette meg első térbeli kompozícióit. Igaz, első ilyen jellegű bemutatkozásán a visegrádi várban még ott álltak mintegy emberi jelképként alakjai, álruhái is. De itt már a tér volt a lényeges. Az emberi lépték megsokszorozása, a hajtogatások felnagyítása és meglazítása, az emberi alak elhelyezése.

Meghatározó hatással van a következő nemzedékre: tanít. Az iparművészeti főiskolán egy bevezető stúdiumot vállalt, amelyen nemzedékek kerülnek kapcsolatba a látás, a látvány megfogalmazásának ismeretével. Egy fiatal textilművész-, bőrtervező-, iparművész-generáció nő fel a keze alatt. Ez legalább annyit formál közvetve a közízlésen, mint divattervezői munkássága. Kicsit másképpen ezt

is folytatja. Divattörténeti, öltözködéstörténeti könyvei mellett a Corvinánál jelenik meg egy munkája a művészi kreativitásról — A farmertől az ünneplőig —, amely különböző tervezők, fiatal iparművészek munkáit bemutatva az egyéni ötletek megvalósítására, kreatív alkotótevékenységre ösztönöz.

Ezen közben Szilvitzky hajtogatott, tépett textil, és papírképeivel, nyitott négyzeteivel, létrán átfűzött tömött textilkígyójával, fotó- és -grafikasorozaitaival járja a világot és szerez elismerést.

Mintha legutóbb született sorozata, amely kmét visz- szatért a térből a falra, összegezte volna az előző törekvéseket, mintha az utak egymásba futnának. Már a könyvében (A farmertől.. .) szerepelt egy tanulmánya, amely a tízes-húszas évek orosz—szovjet iparművészeiével, ruhatervezésével foglalkozott. Olga Rozanova képviselte ekkor az avantgárd irányzatot a divattervezésben szellemes, konstruktiv, egyenes modelljeivel. Szilvitzky mindenesetre ővele tudott legjobban azonosulni, és amikor megfestette — varrta és applikálta — Barátnőm, Olga Rozanova című képét, neki állított emléket.. A kevés színnel, szürkével, barnával, fehérrel, feketével, némi vörössel és kékkel dolgozó művész emlékére azután Szilvitzky egész sorozatot csinált. Mintha folytatta volna Olga Rozanova munkáját. Felidézte kompozíciós jellegzetességeit, folytatta ritmusképleteit. Ezekkel a felszabadult, játékosságról tanúskodó képekkel egy egész termet meg tudott töl teni.. a Műcsarnokban, kiállításán.

Az önálló kiállítás mindig összegzés, végiggondolás. Kívánósian várom, mi re jut Szilvitzky ezekkel a tanulságokkal. Kíváncsian várom Szilvitzky Margit következő kiállítását.

Torday Aliz

A Tavasz című textilkép.

Szilvitzky Margit portréja.