Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
1989. ÁPRILIS 15., SZOMBAT NOGRAD 5 Salgótarján történetének legtragikusabb napja: 1956. december 8. Salgótarján fejlődésének jellemzője, hogy lakossága nem túl gyakran élt át ka- tartikus napokat. A török kiűzését követő időszak történeti folyamatában a min* A történeti események nagy többségével a szakma és a közvélemény előtt megnyugtatóan elszámolt a történettudomány. A megítélés a többség számára elfogadott, beépült a történeti tudatba is. A legutóbbi, 1956. december 8-a még nem sorolható a mindenki számára megnyugtatóan tisztázott események közé. A korábbi időszak történeti-szakmai kutatás eredményének is kell tekintenünk, hogy az elmúlt negyven év eseményei iránt a közvélemény nagy érdeklődése érzékelhető. A napjainkban megismert történeti elemzések —, amelyek 1956. okait, az akkori folyamatokat tárták fel, a politikai csoportok mozgásáról módszerében és tényétben, is sok új eredményt hoztak — még csak fokozták ezt a látens igényt. A város — talán az is megfogalmazható, hogy a megye — közvéleményének: a történeti, a politikai események iránt fogékony csoportjainak növekvő figyelmét érzékelve ismerte fel a megyei politikai vezetés, és adott történészeknek olyan megbízást, hogy a lehetőségek szerinti legnagyobb forrásbázisra építve, történeti módszerekkel tegyék a korábbinál világosabbá a december elején történteket. A megbízás teljesítése során magunkévá tettük Ko- sáry Domokos történészi gondolatait, miszerint: ..A feltárt valóság megbízhatóan pontos bemutatására pedig elengedhetetlenül szüksége varr minden társadalomnak, közösségnek, sőt egyénnek is, ha nem óhajt szél- ütöttként tapogatózva, saját jelenében emlékezetkiesésben élni.” Az itt olvasható cikkünk e morálisan hiteles, szakmai alapokra építve, fogalmazóvállalkozásunk egy nap, december 8-a eseményeit, (időrendjét, az okokat kutatja, ezt mutatja be. Véleményünk szerint december 8-a azonban csak az október 23-án kezdődött folyamatban érthető. A feltárás eorán több, jól elkülöníthető szakaszt érzékeltünk a dennapi poros szürkeségből 1919. január 2-a, továbbá aiz éhségmenet napja és a címben megjelölt dátum jelent figyelemre érdemes csúcso* dott. Ismereteink, gondolkodásunk tisztulását szándékoztuk segíteni. Számot adunk arról, mit végeztünk a feladat megoldása során. Ügy véljük, hogy noha a korábbi kutatások eredményeire támaszkodhattunk, sikerült azokat újabb apró, de nem lényegtelen tényekkel gazdagítanunk. Az összefüggések feltárásában, véleményünk szerint előbbre jutottunk. Az utóbbi mondat jelzi a kutatás korlátáit is: minden szándékunk ellenére sem jutottunk többre lényegesnek minősített új források felkutatásában. A dokumentumok a bőség ellenére is szűkkörűek. Jegyzőkönyvek híján a testületek fontos, rögzített döntéseiről, szervek, szervezetek működéséről korlátozottan, vagy egyáltalán nincs ismeretünk. A kor helyi eseményeinek valóságos rekonstruálására így sokszor kell a személyes visszaemlékezés bugyraiból válogatnunk. Vagyis: nem tekintjük, nem tekinthetjük több részkérdésben befejezettnek az elvégzett munkát. A cikk olvastán is tapasztalhatja minden érdeklődő, hogy a kérdésekre nem mindig tudunk teljesen megnyugtatóan válaszéin i. Többször csak valószínűsítésekre volt lehetőségünk. Ennek kizárólagos oka forrás- bázisunk hiányosságaiban van. A további tisztázó, segítő gondolkodást — mindezekből következően — szívesen fogadunk. Az írás 'terjedelme nem teszi lehetővé a téma teljes körű kibontását. Összegyűjtött, feldolgozott adatainkat a Palócföld folyóirat egyik ez évi számában szándékozunk közzétenni. Amit előadunk — hitünk szerint — valóságos kép, megoldásaiban korrektnek tekintjük. politika sodrásában is. Mindez nem bontja meg a folyamat egységét. Ügy véltük —, ha itt most nem is részletezzük —. hogy 1956. november 4. után az új periódusra jellemző motívumok felismerhetők a város történetében is. Az persze közel sem biztos, hogy az akkor mozgásba lendült politikai tényezők mindegyike meg tudta ezt tenni. Közelebb kerülve decemberhez, azt figyelhettük meg,, hogy az eseményt közvetlenül kapcsolhatjuk a megyei munkástanács 1956. november 21-i megalakulásához, a programjuk megfogalmazásához. Ebből a vázlatosan ismert dokumentumból kiolvasható: a Szabó Ervin vezette megyei munkás- tanács határozottan Kádár- kormány-ellenes volt. Konkretizálta ellenérzését a karhatalom tété, mozgása, belső rendje iránt. Nem tekintette önmaga számára elfogadhatónak sem az MSZMP megyei intézőbizottságának ösz- szetételét, sem a megyei tanács vezetését. Követelései nem teljesülése miatt a rö- videbb-hosszabb ideig tartó sztrájk fenyegető eszközével is élt. A munkástanács ereje — úgy tűnt számunkra — növekvőben volt december 8-ig. A megállapítást igazolja a sorozatos — üzemi munkástanácsokkal, illetve a Heves, Borsod megyei munkástanácsőkkal — ismételten megtörtént kapcsolat felvétele. A politikai erőteret áttekintve érzékeltük, hogy a munkástanács működését, törekvéseit mindenben támogatta az egv're halványabban működő. d& még mindig létező Mlínarik István vezette Nemzeti Bizottság, és a melléjük rendelt fegyveres nemzetőrség. Együttműködésük, összefogásuk a politikai gyűléseken mondott beszédekből. az újságban meg* Tény az. is, hogy a város lakosainak hangulatát erőteljesen befolyásolta arroganciájuk, törvényen felettiségük látszata. Ez konkrét tényben is megmutatkozott például & szesztilalom be nem tartásában. Félelem., megf élemlítettség is kapcsolódott a karhatalom vezetőinek tevékenységéhez. Mindezt pedig felerősítette az MSZMP helyi vezetésében és a karha- talmisták szemléletében gyökeret vert rossz tradíció: az értelmiségellenesség. A két pólus közötti konfliktus a november 30-i megyei munkástanács ülésén robbant ki nyilvánosan, amikor is a karhatalom —, mint nem engedélyezett összejövetelt — feloszlatta a munkástanács ülését. Miután, a nyers erő győzött a politikai megoldás keresése helyett, a döntés elodázódctt, ez a feszültség mélyülését eredményezte. 1956. december 8-án, szombaton reggel az üzemben ■az akkoriban megszokottak szerint kezdődött el az élet. A megyei tanácsi hivataljelent cikkekből igazolható. Munkájukat nagyban segítette a november 14-én megalakult Központi Munkás- tanács. ' A másik póluson a november 17-től működő MSZMP intézőbizottsága állt, Andó István, Jakab Sándor mellett még öten alkották. Tagjait a Pothornik József, Cser Gyula kormánybiztosok, és mások — korábbiakban is a párt apparátusában dolgozók — segítették. Tevékenységük hatékonyságát. munkájuk eredményességét csökkentette megosztottságuk, ellentéteik. A megoldási módokat, a személyeket tekintve is, vita volt a megyei intézőbizottságon belül. Ezt látszik igazolni, hogy a megalakulást követően', első számú vezetőt nem választottak. Ennek következményeképp a hazatért pártszervezők, a kormánybiztos a megyei ideiglenes bizottság' munkájának összhangja csak jóval később — 1957 elején —valósult meg. Az is elmondható. kimutatható, hogy a politikai konszolidációt a kezdetektől nehezítette a jelenlevő és érzékelhető szekta- rianizmus. Az újjászerveződő kommunista párt munkáját a saját eszközeivel segítette a karhatalom. A helyzet itt némileg más volt. A városi működését meghatározta a fentiekben körvonalazott politikai polarizáció, amely a karhatalom vezetőinek túlzott — csaknem ellenőrzés nélküli — önállóságát eredményezte. vezetés, a lehetőségek szerint biztosította a munka feltételeit. Dolgoztak a megyei tanács épületében. Tanítás, foglalkozás volt a Rákóczi úti iskolában is. Izgalom, nyugtalanság, olykor félelem ezen a napon is érzékelhető, de ez már a mindennapok tartozéka volt. Reggel 7—8 óra között telefonon értesítették Kiste* renyéről az üzemi munkás- tanácsokat, hogy két bányászt — Gál Lajost, Vi* czián Istvánt — elfogtak a karhatalmisták. Felhívásuk lényege: közösen szabadítsák ki őket. A nevezettek a Központi Munkástanács sztárjkfelhívását terjesztettek. A megyei tanács előtti téren 10 óra körül gyülekezni kezdtek az első csoportok. Az épületben dolgozóik telefonon értesítést kaptak : csak az maradjon az épületben, akinek halaszthatatlan dolga van. A dolgozók nagy többsége hazament. Tíz óra után egyre többen érkeztek, elsősorban a város dőli üzemeiből — az öblösüveggyár, a tűzhelygyár, a MÁV AÜT, a síküveggyár, a bányagépgyár — és a környező bányatelepekről : elsősorban Nagybátony és Kisterenye térségéből. Háromnegyed 11 körül kivonult a karhatalmisták 80— 100 fős csoportja Mrázik János vezetésével. Feladatuk az volt, hogy megvédjék a megyei tanács épületét. Ennek érdekében kordont vontak az épület előtt, a Rákóczi úton. Fegyverüket, dobtáras géppisztolyukat a hátukon tartották. Kisebb csoportjuk a Rákóczi úti iskola padlásán, az ablakoknál foglalt állást. A tömeg két csoportra osztható. Közöttük — technika híján — jóformán nem volt kommunikáoiós kapcsolat. Egyik csoportjuk a megyei főkapitányság épülete előtt, hangos szóval követelte az elfogottak, a politikai foglyok szabadon bocsátását. Házi vezérőrnagy, és a szovjet városparancsnok öttagú tárgyaló delegáció kijelölését kérte tőlük. A delegáció kijelölésére nem került sor. Ezt az épületet védte két szovjet harckocsi is. A megyei tanács előtt várakozó állásponton volt az egyre szaporodó többnyire kíváncsiskodó nép. (Becsült számuk: 2000—3000 fő). A gyülekezőknél nem volt fagyver. A hangoskodásban néhány tucat személy — akik az első sorban, a kar* hatalmistákhoz legközelebb álltak — járt az élen. A hangoskodás egyre inkább a karhatalmisták szidalmazásává, pocskondiázásává változott. A mind íenyege* tőzőbb tömeg egyre közelebb nyomult a karhatal- mistákhoz. Pattanásig feszült volt a helyzet, de még mindenki uralkodott idegein. A dokumentumok tanúsága szerint váratlanul egyes lövések, rövid sorozatok hangja hallatszott. A lövések az ablakokból érkeztek. Az íelső sebesülések pánikot okoztak. Ezután dobta el Ferencz István a kézigránátot, amely a karhatalmisták mögött — fény- és homokcsóvát vetve — dörrent. A robbanás nyomán senki sem sérült meg, repeszdarabok okozta rongálás az épületen sem volt látható. Tizenegy óra volt, amikor elszabadult a pokol. A dörrenésre a leguggoló, fekvő December 8-án délutántól a szovjet katonai parancsnok, a megyei rendőrparancsnokság rendkívüli állapotot hirdetett ki. Megkezdődött a szervezők letartóztatása. Kazáron kézigránátot dobtak Kovács D. László aknász lakásába, súlyosan megsérítve családját is. Oka az volt, hogy nem engedte el az üzeme bányászait a salgótarjáni tüntetésre. December 9-én Nógrádi Sándor aktívát tartott a megyei pártbizottságon. A meghívottak közül nagyon kevesen — talán 15-en — fogadták el a meghívást. A város némaságba, félelembe burkolózott. December 10-én hétfőn az üzemekben a korábbinál is nagyobb létszámban kezdték Az események döbbenetesek. Hatásuk — az ártatlan emberek halála miatt — a mai napig él a város lakóinak tudatában. Az eseményeket tovább vizsgálva, a tanulságok megfogalmazásával kell maradandó emlékké átörökíteni. Tudnunk kell: „a múlt nem módosítható utólag vágyálmok, ábrándok vagy éppen önkény karhatalmisták is megijedtek. (Noha a tömeg fegyvertelen volt, akkor ebben senki sem volt bizonyos, sőt tudott volt, hogy nagy számú fegyver van az üzemekben). Nagy valószínűséggel állítható, hogy a legelső lövést a Rákóczi úti iskolában lévő csoport tagjai adták le, akik az eseményektől elszigetelten feszülten figyeltek. Valószínűsíthető az is, hogy tűzparancs ilyen körülmények között nem hangzott el. Az első lövéseket és gránátrobbanást követően a karhatalmistalánc is tüzelni kezdett. A csoportból elsőként Mrázik János használta fegyverét. A szemtanúk szerint a karhatalmisták közül sokan — ahogy fegyverüket tartották — a levegőbe, a tömegbe, vagy maguk elé lőttek mindaddig, amíg a tárban töltény volt. A fegyverhasználat megítélésénél az ijedtséget, a félelmet, a gyakorlatlanságot nem mellőzhetjük. A rendőrség előtt álló két szovjet harckocsi és a rendőrök nem vettek részt a lövöldözésben. A szovjet harckocsi, a két-három percig tartó esemény végén figyelmeztető lövéseit a levegőbe adta le. Mindkét oldalon — a karhatalmisták, a sérült és a korábban tüntető emberek között — óriási volt a pánik. Menekülés, futkosás kezdődött a döbbenetes esemény után. Sok halott és sebesült maradt a téren. Többségük a megyei tanács épületének tengelyében feküdt, de innen a mai Rákóczi úti patika, a megyei rendőrkapitányság magasságáig találtak holttestet. A korabeli halotti anyakönyvek — Salgótarján, Somoskőújfalu, Zagyvapálfalva, Tar — levéltári átvizsgálása nyomán hitelesnek kell elfogadnunk, hogy 47 halott: férfiak és nők, nagyobb részük munkába lévő fiatal vált'áldozattá, és 135 fő sérült meg. Minden korábbi és más adathoz képest ez tűnik ma hitelesnek. Délre, amikor a harangszó megszólalt, az üres téren a csend, a néma döbbenet jelezte a néhány percig tartó tragédiát. Beda József, a nagybátonvi munkástanács tagja otthonról telefonon tájékoztatta a Nagybudapesti Munkástanácsot, az angol nagykövetséget az eseményekről. meg a munkát. December 13. Hadady Rudolfot, Hargittai Lajost az acélgyári fegyveres csoport tagjait, kellően máig sem tisztázott körülmények között a hugyagi Ipoly-parton megölték. December 16. A salgótarjáni tragikus események után 28 főt vett a rendőrség őrizetbe, őket Balassagyarmatra szállították. A megyei munkástanács első számú vezetői a tüntetők között nem voltak. Ga- ramvölgyi Antal, Mlínarik István, Kecskés Károly, Kovács János, a megyei munkástanács tagjai december 8-a után külföldre távoztak. Este ismeretlen tettesek kézigránátot dobtak a szorospataki bányairoda ablaka alá. és taktikai fogások szerint.” Mindezeket figyelembe véve az a javaslatunk a megye, a város politikai, állami, társadalmi szerveinek vezetői, a lakosság számára, hogy a megyei tanács épületén táblával is őrizze e tragikus nap* áldozatainak emlékét. dr. Bandur Károly — dr. Horváth István kát. A közelítés lehetőségei A történeti-politikai körülmények A tragikus nap: december 8. Néhány további esemény Zárómondatok
