Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
4 NOGRAD 1989. ÁPRILIS 15., SZOMBAT Nem tartom magam művésznek... PRO ARTE Pillanatkép dr. Fancsik Jánosról Kolozsvártól Bátonyterenyéig ..De jó neked, van hová menned...” Zsibói Béla emlékezik A környezet zöld és gondozott, a lépcsőhöz (minit a legtöbb maigyar lakótömbben) viharvert, a lakás tágas és kulturált, tele könyvekkel, népi használati tárgyakkal és díszekkel. A nappali egyben a dolgozószoba is, sajátos erdélyi és magyar hangulatával rabult ejt és fogva tart. A berendezés nagy része az elhagyott otthonból, Erdélyiből és Bukarestből való. — Hogyan sikerült ezt a sok értéket áthozni a határon? — Ne firtassuk — int hall- gatásra a házigazda, Zsibói Béla, aki családjával második esztendeje, 1987 augusztusa óta • él Bátonyiterenyén. Feleségével — a hatvanas évek elején együtt végezték el Kolozsvárt, a férfi szülővárosában a Bolyai—Babes Tudományegyetem bölcsész karát — a kisterenyei Ádám Zsigmond Nevelőotthonban kapott magyar nyelv és irodalom, pedagógia szakos tanári végzettsége alapján állást. Egy papírborítású, karcsú kötetecskét — hasonló a Salgótarjánban megjelenő Palócföld-könyvek sorozat darabjaihoz — veszek kezembe a patinás íróasztalról. A hátsó borítón összefogott ismertető: „1972-től csak írással foglalkozom...”, s a szöveg melletti fényképről e,gy reményekkel teli, nyugodt és öntudatos fiatalember tekint a nagyvilágba. A kilenc novellát tartalmazó Elveszett egység című Zsibói,-könyvet a bukaresti Kriterion Kiadó az 1961-ben útjára bocsátott Forrás-sorozatban 1974-ben jelentette meg. A Forrást ugyanazzal a céllal hozták létre, mint nálunk a Magvetőnél az Új Termés-sorozatot : kötettel jelentkezhessenek a pályakezdő írók és költők, s megjelenésük, érdeklődésük és szellemiségük azonossága révén nemzedékké szerveződhessenek. — A cfm — Elveszett egység — szimbolikus. Miként értelmezendő? — Értékvesztéseinket jelenti. Az élmény anyag az ötvenes évektől a hetvenesekig tart, s az értékvesztést nem is annyira társadalmi, hanem belső emberi szempontból vizsgálom... A következő kötetem címe a Megtalált egység lett volna, 1980-ban. De aztán nem került rá a sor, tolódott évekig, míg végül abbamaradt. Ahogyan az elképzelt riport- kötetem megjelentetése is csak terv maradt. — Miről szóltak volna ezek a művek? — A Megtalált egység arról, hogyan rendeződnek át az értékek az újabb emberi mérce szerint... — Eszerint ebben a harmónia megtalálásáról szóló, optimista hangvételű Írások lettek volna olvashatók? — Nem. Ez a kötet zakla- tottabb lett volna az elsőnél, hiszen az elveszett és az új értékek átrendeződésének folyamatát mutatta volna meg. Felvetette volna azt a gondolatot is: vajon megtaláljuk-e az egységet, ami által sa’ját helyünkre lelünk a világban. A riportkönyv az erdélyi magyar falvakról szólt volna. Feltérképezésüket — tíz-húsz flekkes írásokkal az Igaz Szó című országos folyóiratban — mi kezdtük, a generációmbeli újságírók a hatvanas évtized végén. Ez az időszak volt otthon, odaát a legszebb. Ügy nézett ki, hogy a magyarság nagyobb lélegzetet vehet. Aztán elromlott minden.. Bár még hat-hét évvel ezelőtt is, ha valaki azt mondja, az történik, ami most, hogy ilyesmi létezik a XX. század végén, hát gyorsan leintem, hagyjuk. És íme, a magam bőrén is tapasztaltam, milyen fantasztikusan agresz- szív tud lenni a társadsfrom- ra rákényszerített nacionalizmus. — Bántották, üldözték? — Mit válaszoljak?... Lehetetlenné lettem. Huszár Sanyiék már nem tudtak bújtatni A Hétnél, (Huszár Sándor a főszerkesztő — a szerző) és bebizonyosodott, hogy a fiam magyarul nem folytathatja tanulmányait a középiskolában. — Miért kellett bújtatni egy egyetemet végzett újságírót egy országos terjesztésű politikai, művelődési hetilapnál? rr^Me.nt soha nem voltam párttag. A Hétnél 1981—84. között dolgoztam különböző státusokban, gépírónőibenv sofőriben, félnormás koirrék- torihan, de végül már sehogy nem tudtak tartani. A problémák egyébként előző munkahelyemen^ Csíkszeredán a Hargita című megyei napilapnál kezdődték, ahonnan tizennégy évi riporteri szolgálat után mentem Bukarestbe. Ott is a párttagságom hiányát vetették a szememre. Igazából akkor szakadt rám a baj, amikor beadtam a kitelepe- dési kérelmemet. Nekem ezután már nem is lett volna szabad dolgoznom, ami ugyan nem jellemző, de — tudom is én, miért — szálka voltam a szemükben. A családot azonban el kellett tartani. Szerencsémre a hivatali bürokrácia lassabban mozgott, így aztán mire utolért a tiltás, két-három hónapot mindig ledolgoztam. Voltam például rakodómunkás, éjjeA liőr, kerámia gyár ban segédmunkás. Persze, a vesszőfutásom előtt a hatóságok megkörnyékeztek, mondván, sok embert ismerek, olyan állásokkal. amelyek az erkölcsi- ségemmel ellentétesek. No, és persze, vissza kellett volna vonnom a kitéLepedési kérelmemet. Életem borzalmas időszaka volt ez. A hatalom a keblére ölelt; és nem is a fizikai munka, hanem ez volt a legrosszabb. — Vagyis leiki terrorral állt szemben? — Rendesek voltak, nem bántottak, különösebben nem kényszerítették. De igyekeztek jobb belátásra bírni, mígnem bebizonyítottam alkalmatlanságomat, hogy éín. tulajdonképpen magamat sem tudom soikszor megfelelően adminisztrálni. A megkörnyékezés persze, mindennapos dolog Sokan nem is tudnak kitérni előle. Emlékszem egy nénire, aki a lakásunk melletti utcában rendszeresen kéregetett, tolókocsiban ülve. Egyszer — hívattak ugyanis a Securi- ta/tera — látom aztán a második emeleti ablakból, hogy a néni tolókocsival begördül a titkosrendőrség nagy, páncélozott ajtaján az udvarra, megáll a lépcsősornál, kiszáll a kocsiból!, és saját lábán elindul felfelé... — Barátai hogyan fogadták kivándorlási szándékát? — Különbözőiképpen reagáltak, de nem tagadtak meg. A románok sem. Mert azt hiszem, természetes, hogy az embernek magyar és román baráti köre egyaránt .kialakult, sőt, a személyek keveredtek... A román közember nem miniden esetben azonosítható a román hatalommal. Szívszorító völ.t, amit az egyik művészbarátom mondott: De jó neked, van hová menned. De én román vagyok, én hová menjek? Zsibói Béla egyik apai őse Sziléziából1 valahonnan., körülbelül 300 éve érkezett — Paolnec néven vándor templomfestőként — az erdélyi Zsibóra. A Wesselényi-birto- kon megismerkedett egy szolgálólánnyal, feleségül vette, ottragadt. Az ifjú pár földet kapott, majd elszegényedett. A család a jobbágyfelszabadításkor vette fel a Zsibói nevet, de még a nagyapa együtt használta a régit és az újat. — Apám újságíró volt, a két világháború közötti Ellenzék című független napilap utolsó felelős szerkesztője. Haditudósítóként került a frontra, majd az angol— amerikai fogságból Kolozsvárra hazatérve, az Előre fő- szerkesztője lehetett volna. El is ment Bukarestbe, de nem lépett be a pártba. Ezért aztán újságírói állást egyáltalán nem kapott. A Maros melletti Soborsin útépítő vállalatánál lett számfejtő. Emlékszem, házunk előtt éjszakánként sokszor megjelent egy rabomil', olyankor apám mindig a hátsó ajtón távozott, és eltűnt a kert végében... — Végül önnek — családjának — sem lett Romániában maradása. Mi Bátonyterenyére kerülésük története? — Ez teljesen véletlen. Eszembe jutott, hogy Keresztúri' Dezső professzor kapcsolatot tartott fenn. Jor- dáky Lajossal, (a romániai magyar politikai és szellemi élet kiemelkedő, sokoldalú személyisége — a szerző) emlékeztem rá, megkerestem Budapesten. Beszélgettünk: lakás kellene. Így került szóba a nevelőotthon, mint szolgálati lakást adó intézmény. Eljöttünk Kisterenyére, olyan kedvesen fogadtak, hogy nem volt szívünk más helyet választani. A befogadási engedélyit is —, mert a román ügyintézők húzták- halasztották a dolgot — szívélyesen meghosszabbították. Úgyhogy most van. letelepedési engedélyünk, várjuk az állampolgárságot. — Beszélgetésünk végéhez érve, tervezett novellásköteté- nek a cime jut eszembe, s ennek kapcsán a kérdés: úgy érzi, jelenlegi helyén az egységet megtalálta? — Kezd alakulni, de nem tudom, megtalálom-e. Nincs visszavágyódásom, hiszen egyazon — magyar — kul- túnkörnyezet'ből jöttem. S, amiért végül is elhagytam a szülőföldemet, az, hogy a megszokott kultúrkömyezet elveszett... Nem érzem itt magamat idegennek. De nem ismerem pontosan az itteni társadalom, kultúra előzményeit, van egy csomó hiátusom, ami a romániai elzárkózásból érthető. Mindenesetre szeretném az egységet megtalálni. Akár a többi értékes, tisztességes romániai menekült. Igényeik és lehetőségeink szerint segítsünk nekik ! Sulyok László A Madzsar József Nógrád megyei kórház reumatológiai osztályának folyosóján arra várok, hogy beszélhessek az idei „Pro arte” díj, a „művészetért” odaítélt aranydiploma tulajdonosával. Beszélgetőpartneremnek azonban előbb el kell látnia egy beteget, hiszen hivatása szerint orvos, a reumatológiai részleg főorvosa. — Nem tartom magam művésznek — mondja dr. Fancsik János. — Két esztendeje jelent meg az a könyve, — Vallomások a Karancs—Medves vidékéről címmel — amelyet a 19. salgótarjáni tavaszi tárlaton aranydiplomával jutalmaztak... — őszintén meglepődtem. Amikor a könyvet szerkesztettem, semmiféle művészi szándék nem vezetett. Egyszerűen sajnáltam az enyészetnek adni azokat a fotókat, amiket barangolásaim során készítettem. — A felvételek mégis any- nyira jól sikerültek, olyan esztétikai és főleg dokumentumértéket képviselnek, hogy joggal sorolhatók a művészet kategóriájába... — Lehet, de ez nem elsősorban az én érdemem. Megörökítettem a környezetünket, ahogy én látom. A Karancs—Medves vidéke Magyarország legszebb és leggazdagabb természeti kincsei közé tartozik. — Mit jelentenek önnek a nógrádi tájak? — Sorolhatnám a magasztos jelzőket. Azt is, hogy ezernyi szállal kötődöm, hiszen itt születtem. Szavakkal nem lehet ezt kifejezni. Bár sokszor alkalmam lett volna elmenni, mégis maradtam. — Főorvos urat minden ismerőse nagy természetjáróként, madárbarátként tartja számon. De köztudott, hogy aktívan részt vesz a közéletben is... — Mindig érdekelt a környezetem. A természeti is, A Bulgáriába utazó magyar turistákat elsősorban a bársonyos fövenyi! tengerpart, a Zlatni Pjaszaci, az Aranyhomok vonzza. Mi most Gabrovóba, a bolgár textil- és bőripar központjába invitáljuk a turistákat. Nem gyárlátogatásra, hanem a Humor és szatíra házába. A gabrovóiakról - akik híresek fukarságukról — mulatságos történetek egész sora kering, s ezeket 1971-ben összegyűjtötték. A város központjában egy többemeletes házban a világ szinte valamennyi országának humora megtalálható. Láthatunk vidám rajzokat az emberi gyengeségekről, külön emeleten kapott helyet az irodalom humora, s a modern művészi karikatúragyűjtemény mellett egyedülálló a giccsszoba is. A gabrovói vicctársoság kitűnő humoristák részvételével kétévenként fesztivált rendez. Gabrovó fejlődése szoros kapcsolatban van a lantra folyóval. A város derék mesteremberei a víz energiáját a társadalmi is. Persze az utóbbit sokkal nehezebb megismerni és befolyásolni. — Hogy érti ezt? — A társadalomtól egyre kevésbé lehet megóvni a természetet. Ennél csak egy gyötrelmesebb feladat van : a társadalmat megvédeni a saját hibáitól. — Amikor meghallottam, hogy a „művészetért" elismerést éppen ön az orvos kapja, és amikor megtudtam, hogy az ok a tájak, a természeti környezet megörökítése, népszerű ismeretterjesztés, akaratlanul is egy fogalom jutott az eszembe: humanizmus. — Az orvostudomány úgy győzi le a betegségeket, hogy megismeri a természetet, de Bolgár tájakon Gabrovo... Bozscaci... Etár... már a XVII. században hasznosították. Virágzott a kézművesség, a tímárok, kovácsok, paszománykészítők a folyó vizének segítségével állították elő termékeiket. A múlt hagyományait nagy szeretettel őrzik bolgár barátaink. Mielőtt Gabrovóba érnénk, érdemes rövid kitérőt tennünk és megállnunk Bozsenci- ben, ahol Bulgária talán leg- hangulatosabb falurezervátumát találjuk. A XVIII. században épült házakban még ma is 52-en élnek. Négy múzeumházban csodálatos népi berendezések, használati tárgyak, szőnyegek és fafaragások tanúskodnak a bolgár emDr. Fancsik János felvételei nem csupán a gyógyítás, hanem a baj megelőzése is feladata. A természet óvását kötelességemnek érzem, (csak így vallhatom magam humanistának). — A megelőzést szolgálná a könyv is? — Egymagában kevés. Tettek kellenek. Figyelemfelkeltéshez azonban talán járható út. — Lesz folytatás? — Továbbra sem rakom le a fényképezőgépet. De nem látom szükségét, hogy pályát változtassak. A díjnak természetesen örülök és megtiszteltetésnek érzem, de még ezek után sem tartom magam művésznek... — Csala Péter — berek szorgalmáról. Bozsenci eredeti szépségében maradt meg, ám el ne mellőzzük a mesterségesen létesített skanzent, a Gabrovóhoz ugyancsak közel fekvő Etárt. A víz miatt! — mert itt minden a víz segítségével készül. Európa egyedülálló szabadtéri múzeumát, a mesterségek múzeumát 1963-ban hozták létre. A falun keresztülfolyó patak partján felépítették a régi iparosműhelyeket, amelyekben minden szerkezetet víz mozgat. Huszonhat egykori iparágat űznek itt, mesterek hajolnak a szerszámok fölé, a XVIII. században használt eszközökkel ma is termelnek. Legalább 100-féle kést, kanalat, lámpákat, sótartókat. Őröl a malom, forog a kerék, víz hajtja a szövőszékeket. A patakon fahíd vezet áf, a híd mellett a nagy bolgár forradalmár, Georgi Rakovszki sorai : „Az apók' hagyatékát na hagyd el, a régi szokásokat őrizd meg!" Kép és szöveg: SZ. L.
