Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-08 / 82. szám

MŰVÉSZET Az építészet kimagasló művésze Százhetvenöt éve született Ybl Miklós még romantikus stílusban. 1859-ben gróf Széchenyi Ist­ván megbízta a nagycenki templom felépítésével, ame­lyet szintén a romantika je­gyében készített el 1864-ben. A hatvanas évektől stílu­sa lépésről lépésre közele­dett a neoreneszánhoz, amint azt a Nemzeti Mú­zeum mögötti paloták tanú­sítják. Nevezetes műve a mai Bródy Sándor utcai volt képviselőház 1865-ből (ma Olasz Intézet). Sorban emeli Pesten a bérházakat, palotákat, közintézmények székházait, templomokat, sőt egy kutat is, a Danubius- kutat, amely eredetileg a Kálvin téren, ma az Engels téren áll, és Fessier Leo szobrai díszítik. Műveinek egyenkénti felsorolására nincs hely. Csupán egyetlen mondat­tal jellemezzük munkássá­gát: Hekler szerint messze kimagaslott építész kortár­sai közül, és „élete főművei­ben (Királyi Operaház, Vár­hegy bazár, Szent István Bazilika) az olasz érett re­naissance szellemének és formavilágának lett hitval­lója, de sohasem puszta utánzója...” Valóban, 1870-től sorban építi mesterműveit, ame­lyek azóta is büszkeségei fővárosunknak: a közgazda- sági egyetem napjainkban gyönyörűen rendbe hozott épülete, a királyi palota krisztinavárosi szárnya és a bazilika. Ez utóbbit ugyan Hild kezdte el, de Ybl foly­tatta, és az először beomlott kupolát újratervezve épí­tette meg. Teljesen Ybl Miklósé a Várkert bazár előtti kes­keny, hosszúkás Ybl Mik­lós tér, amelyen a nagy építész szobra, mögötte az. ugyancsak Ybl építette ere­detileg- szivattyútelepnek tervezett. Várkert kioszk áll, Sajnos, méltatlanul elha­nyagolva, rogyadozva, he­lyenként romokban a Vár­kert bazárral együtt. Cs. K. GQYA-GYŰJTEMÉNY MAGYARORSZÁGOM A budapesti tavaszi fesz­tivál alkalmából mutatják be hazánkban Európa leg­jelentősebb művészeti ala­pítványának, a spanyol Ju­an March-alapítványnak Goya 218 grafikai művét tartalmazó gyűteményét a Magyar Nemzeti Múzeum­ban. Ez a kiállítás Spanyol- országban több mint száz helyen egymillió látogatót vonzott, s most európai kőrútján szerez új rajongó­kat a spanyol klasszikus festészet egyik legnagyobb mesterének. Goya Francisco José Y Lucientes (1746—1828) élet­műve a spanyol festészet aranykorát zárja le. Festői felfogásával az impresszio­nizmus előfutára volt. Za- ragózában tanult, küzdelmes, kalandos, ifjúságában állí­tólag még torreádor is volt. Nyugtalan szelleme nem ta­lált békére legnagyobb si­kereiben sem. Madridban só­gora műtermében dolgo­zott, de Itáliában is meg­fordult. Művészeti fejlődésé­re leginkább Tiepolo és Watteau hatott. Első na­gyobb -megbízását a madri­di szőnyegszövő gyártól kapta. A spanyol népszoká­sokat, a jellegzetes spanyol típusokat örökítette meg kartonjain. Egyik főműve a San Isidoro napi búcsút áb­rázoló nagyméretű pannó, mely spanyol népünnepélyt jelenít meg. Amikor a francia felvilá­gosodás eszméi Spanyolor­szágban is elterjedtek a XVIII. század kilencvenes éveiben, a spanyol nép mér­hetetlen szenvedéséit fes­tette meg képein, annak el­lenére, hogy 1789-től udvari festő lett. Termékeny arcképfestő volt? "Remekműveken _ örö­kítette meg a spanyol kirá­lyi udvar tagjainak kicsi­nyes emberi gyarlóságait, az arisztokrácia fényűző életmódját, selyembe, bár­sonyba öltöztetett szépsé­geit, köztük Álba herceg­nőt is, akinek legderűsebb éveit köszönhette. Az 1800- as években készítette arc­képeinek hosszú sorát. 1814-től fokozódó süket­sége teljes magányba kény­Szerencsés az a nép, amelynek jól képzett és te­hetséges építészei vannak. Mert nincs senki és semmi a természeten kívül, ami jobban meghatározná az gmberi civilizáció arculatát, mint a bennünket körülvevő tér jól-rosszui sikerült épü­letei, építményei, amelyek életünk meghatározó része­ivé válnak. Egy-egy jelleg­zetes épület akár a város, vagy az ország jelképe is le­het. Valamely ország építé­szeti karakterét mégsem néhány kimagasló alkotás adja meg, hanem az a sok tízezer ház, utcasor, tér, amelyben naponta megfor­dulunk, amellyel együtt «élünk.. A szép látvány ízlést alakít, kritikai érzéket fej­leszt. A talenturnos építész műalkotásaival figyelemre- méltóan hat mindazokra, akik találkoznak műveivel. Kimagaslóan nagy művé­sze volt hivatásának a 175 esztendővel ezelőtt, 181£. április 6-án, Székesfehérvá­rott született Ybl Miklós, aki nagy munkabírással sok megbízásnak tudott eleget tenni. Mégpedig igen ma­gas színvonalon. Nála egy­re ment, hogy palotát vagy házacskát bíztak rá, egy­forma művészi igénnyel nyúlt mindegyikhez. Az építészettörténet szerint a német Semper és a francia Gamier mellett a neorene* szánsz leghivatottabb kép­viselője. (A neoreneszánsz a reneszánsz stílus elemei­ből alkotott, s a XIX. szá­zad második felében igen kedvelt építészeti irányzat volt.) Ám hosszú út vezetett a csúcsig. Építészeti tanul­mányait Ybl a bécsi poly- technikumban kezdte. Mi­után végzett, négy évig, dolgozott a Nemzeti Múze­um megalkotója, Pollack Mihály mellett, innen a bé­csi H. Kochhoz ment, aki­nek megbízásából a prágai Kinsky-villa építését ellen­őrizte. Tanulmányait 1840- ben a müncheni akadémián folytatta, innen Itáliába uta­zott. Hazatérte után Pol­lack Ágosttal társulva együtt tervezték az ikervári Batthyány-kastélyt. Ekkor kérvényezte felvételét a Ma­gyar Építő Céhbe, ahova azonban húsz esztendőn át nem vették fel! Ezután kisebb-nagyobb tervezési és újjáépítési mun­kákat végzett, míg 1845— 1855. között megépíthette el­ső nagy művét, a fóti temp­lomot, kiérlelt romantikus stílusban. Első pesti alkotá­sa a Múzeum körút 7. szá­mú úgynevezett Ungemház A1 Operaház Micsoda áldozat szerítette az érzékeny, meg­viselt idegrendszerű mű­vészt. Házának falait meg- hasonlott lelkének szörny álmaival festette tele. Élete utolsó esztendeit önkéntes száműzetésben töltötte Fran­ciaországban. Késői kor­szakának két elragadó alko­tása, már az impresszioniz­must előkészítő Leány korsóval, és párdarabja, a Köszörűs ugyancsak a Szépművészeti Múzeum re­mekei közé tartozik. Első grafikai sorozata, a Caprichos (ötletek) a fran­cia felvilágosodás eszméi­nek hatására készült. A francia forradalmi grafi­kák mellett Hogarth met­szetei és Rembrandt erős fény-árnyék hatású rézkar­cai is befolyásolták formai megoldásait. A nehezen ért­hető szimbolikájú lapok a spanyol nép embertelen szen­vedéseit tükrözik a babo­na, a hazugság, a zsarnoki elnvomás és az inkvizíció béklyói között. A szörnyek és démonok kísérteties vi­lága fojtogatja áldozatait a zömmel 1789-ben készített mesteri tökélyű lapokon, melyeknek alcíme utal a tartalomra is : Ha az érte­lem elszunnyad, előjön­nek a szörnyek. 1814. és 1816. között ké­szítette legnépszerűbb soro­zatát, a Bikaviadalt. A 44 lapból álló sorozat képei a harc legdrámaibb pillanata­it örökítik meg, a spanyol természet szenvedélyes vad­ságát tükrözik, az ember és az állat élethalál-küzdel- mét ábrázolják. Goya élete végén alkotta a Balgaságok című soroza­tát, mely eredetileg spanyol közmondásokat jelenített meg sötét pesszimizmussal. Goya nagy testi és lelki szenvedések közt halt meg, Bordeaux-ban, anélkül, hogy hőn szeretett Madridját vi­szontláthatta volna. B. I. BESZÉLŐ TÁJAK | Túl az Ipolysoron Ma 1 polypart utcának ne­vezik Balassagyarmaton azt a részt, amely egyben a vá­ros széle is észak, északnyu­gati irányban. Még régebbi időkben ezt az Ipoly-parti területet Ö-Kendervárosnak hívta a nép, s hogy miért — benne van a nevében. A kenderesvilág rég a múlté. Végeredményben az Ipolysor, sőt a mai Ipolypart utca is bicegve fedi a valót. A folyó szabályozásával megszűnt itt a kanyargó partszakasz, tá­volabb került a víz vonala. Léniavíz lett a gyakorta le­nézett, sokszor áradó palóc folyó, az Ipó apó... /////./////////////// Változott minden. Az Ipoly-parthoz vezető utcák neve együtt a történelemmel, a nevet osztó, aztán meg el­változtató időkkel. Itt van kettő belőlük, mindkettő ki­vezet a régi Ipolysorra, sőt ezek közül a Madách Imre utca (ez a név futotta a leg­biztosabb időt, hiszen 1870- től! nem változott) végében áll a Madách híd, amin nem jár senki. A híd nem vezet sehova, nem indul sehonnan, neve a ráerősített táblán látható, az egész alig néhány tíz méter, ha a hosszát nézzük és egé­szen keskeny, inkább gyalog- hidacska lenne (vagyishát volt is, amíg volt alatta víz). A betonhíd valamikor a har­mincas évek végén vagy a negyvenesek elején épülhe­tett helyében valamikor fa­híd állt. A közelben, az egykori Templom utcában gyerekeskedő Szabó Lőrinc is ezen járt át a másik ol­dalra a kanyargó víz fölött, s amúgy legszebb emlékei között tartotta számon a íahidacskát. Nemrégiben lát­tam egy eredeti felvételt diá­ról, a fahidat ábrázolta, a honismereti körben vetítette elénk a várost örökké szenve­délyesen „felfotózó” Reiter László. Mit mondjak? Az a régi fahíd kecsesebb is volt, szebb is, értelmesebb is, mert jártak rajta emberek és víz folyt alatta. Annak a rég volt ősi kanyargós víz­nek jó ideje vége. A két szomszéd közös erővel, aka­rattal szabályozta a víz med­rét, megoldott egy vízügyi problémát, de mint tudható (a tanács is foglalkozik fo­lyamatosan az üggyel) maga a terület állami hovatarto­zása még nem igazán ren­dezett, hiszen a kanyarok ki- egyenesítésével a vízen in- nenre kerültek olyan részek, amelyek addig a vízen túl voltak és ez, egy határfolyó esetében, további munkálato­kat kíván mindkét fél részé­ről. Jelenleg a szárazra „vet­tetett” kis Madách híd jel­képezi a legteljesebben a helyzet állását — se kint, se bent, se fent, se lent... S hát, nem csak az Isten malmai őrölnek lassan. De így lega­lább, ha a város el is ma­rad építésében a folyószabá­lyozás révén neki juttatott, de igazán még neki nem adott föld hasznosításától — ott a „réten” teljes a nyuga* lom és a béke. Ibolyázó lá­nyok járják a partot, az újat persze, ami nem „annyi­ra” új. Már egy 1967-es fel­vételen látható, amint a vi­zet a város határában új medrébe terelik, s ennek is vagy huszonkét esztendeje. Néhány városi sportoló (bokszoló) futkározik erre­felé szívesen edzésként, meg- megállva és árnyék nélkül árnyékbokszolva a levegőég lentebbi rétegeiben. Néha er­re szalad egy-egy kutyás magát vagy kutyáját hajt­va. A tavaszelőn rendre megjelennek a gyeptéglavá- gók, mindenféle rendű és rangú fűtelepítők, mert nyil­vánvaló, hogy ez a fű itt azért is olyan jó, mert nem háborgatta sem állat, sem ember, sem vegyszer, sem semmi más. Nőtt ma­gának a természet ereje szerint, egészséges-erős, mint a sokat emlegetett makk, holott a pusztuló er­dők korában már ez sem egészen úgy van, mint régen. A jogállás amúgy napiren­den, megfelelő utakon, meg­felelő formákat adva a do­lognak nyilvánvalóan a meg­oldás útján van (vagy lesz) az ügy, ami ily módon első­rendű városi feladat is, túl azon,, hogy két állam közös munkája szükségeltetik hoz­zá. Legfeljebb a tempó az, ami jellegzetes, ahogy egy- egy közérdekű, közfontos­ságú téma kellően előreha­lad (vagy nem). A teljes kö­rű körültekintés minden­képpen indokolt persze, de hogy két évtized után is ott tartson egy város, ahol a szárazra keveredett Madách híd? A jelentősége pedig közismert „a város legérté­kesebb építkezési területei ma hozzáférhetetlenek...” A régi meder egy része ma még látható-bejárható, ha a szemétbetyárok ezt a helyet is megtalálták és el­árasztották mindenfélével — akkor is. A meder persze erősen feltöltődött a több mint húsz év alatt, jellegze­tes Ipoly-parti fái még áll­nak, ha jó részükre ki-ki jár apránkénti kivágásra a kö­zelből valaki (nagyon sze­gény ember lehet és nagyon óvatos, nagyon lassan hala­dó), aki szinte áganként vág­ja ki az ősi fákat s hordja el talán az éj leple alatt. Itt fordulnak, a „sémmi-értelme -hid” oldalánál, a voláno- sok járműveikkel, sőt jó né­hány végső kétségbeesésében (mert nincs helyük elég) itt is parkol a kerékmarasztaló sárban, s talán csak egy van közülük, aki ide szívesen jár, mert soha nem egyedül tölti a kiállási időt, de hát, ez meg nem is csak a hely varázsával magyarázható... Az ember végigmegy a buszmegállótól a Madách utcán, gondosan ügyelve ar­ra, hogy ne okozzon gondot a büntetés-végrehajtó intézet előtt posztoló őrnek. Kike­rüli a gépkocsik egyre nö­vekvő hatalmas bokrait ezen a kényelmes ponton, ahol néhány fogva tartott mindig dolgozik valamit felügyelet mellett, aztán el­halad a Madách utca talán leghíresebb háza előtt. Ott viszont a nagy palóc lakott lelcsegevel, kis palóc korá­ban (Mikszáth Kálmán, tyla- uks Ilona), elporzik a válto­zó porták sora előtt a régi Kender utcában, ami volt egy időben (nyilván a kie­gyezés után) Klapka utca is, de majd’ százhúsz éve már Madách, holott éppenhogy Mikszáth lakott benne. Ki­ér a szárazlábú hídhoz, ott azután nekiered a „rétnek”, de csak módjával, mert végeredményben ez a föld jelenleg Szlovákia és mind­emellett határsáv is, tehát kizárólag a szokásjog, a be­látó liberalizmus és persze mindenféle dicséretes biza­lom az, ami egyáltalán le­hetővé teszi itt a békés­csendes futkározást vagy ibo- lyázást, randevúzást és így tovább. De a világ mégis áll itten. Az ember áll a történelem e mozdulatlan kövületén és hiába mentek el az évek, az évtizedek — egészen nyugodtan vallja, hogy „majd változik ez is”. Majd rendeződik ez is. Más kérdés, hogy örül-e szíve mélyén a még nem látható, de várható lakótelepnek, ami majd rátelepszik beton­jával erre az ipolyréti erős szálú fűre. /✓////✓✓✓/>/////✓//✓// Visszafelé a városközpont­nak, a főutcának, a Szabó Lőrincen baktathat, ami volt Templom utca, Baintner utca is. De ez már az Öváros. Alig változik. T. Pataki László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents