Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-22 / 94. szám
IRODALOM Márai Sándor szigorú bíró volt üli f m « Egy kultúratisztelő polgár * m v _/ M árai Sándor, aki nemrég a távoli San Diegóban ön- kezével vetett véget életének, századunk együk legkiválóbb elbeszélője volt. Nyolcvankilenc esztendeje született Kassán, régi sze- pességi polgárcsaládból, amely korábban közismert jogászokkal büszkélkedhe- ' tett. Budapesten és Németországban végezte egyetemi tanulmányait, majd az újságírópályát választotta. A 'húszas években hosszabb ideig Párizsban élt: a francia fővároshoz szinte olyan szeretettel ragaszkodott, imint szülővárosához. Írói pályáját versekkel kezdte, első prózai műveiben ifjúságának mozgalmas világáról, főként párizsi élményeiről számolt be. Gyorsan vált népszerű íróvá: érzékeny emberismerettel adott számot a lélek benső világáról, gazdag műveltség birtokában szólt az európai és magyar hagyományokról, egyszerre érzékletes és intellektuális elbszélőnyelve pedig nemcsak a vájtfülűe- ket hódította meg, hanem a szélesebb körű olvasóközönséget is. A harmincas évek magyar elbeszélő irodalmának egyik vezető műfaja az az önéletírás volt, amely a személyes beszámolón túl, megvilágította a magyar élet valamely nagy területét is. Az önéletrajzok egyben szociográfiai tanulmányok voltak, s azzal a szándékkal készültek, hogy előkészítsék, vagy éppen kikényszerítsék a társadalmi változásokat. Általában a fellépő népi mozgalom, ritkábban a vidéki értelmiség képviselői szólaltak meg ennek az irodalmi áramlatnak a révén. Márai nevezetes munkája: az Egy polgár vallomásai ugyancsak ennek az irányzatnak a része volt, csak éppen a magyar polgár önvizsgálatát végezte el. Régi nagy értékek rögzítésére vállalkozott, ilyen volt a megbízhatóság, a szorgalom, a tudás, és légióként a család, amely a polgári élet természetes kereteként fogta össze ezeket az értékeket. Márai nemcsak rögzítette a polgárság történelmi múltja során felhalmozott szellemi és erkölcsi javakat, búcsút is vett tőlük, abban a meggyőződésben, hogy a XX. század világa elutasítja a polgárság értékeit. A számvetésnek ez az elégifcus hangulata szőtte át az Idegen emberek, Féltékenyek vagy A gyertyák csonkig égnek című regényét. Márai elutasította azt az erőszakot, amely mindinkább eluralkodott Európában; s az európai szellemiség nagy hagyományait: a toleranciát, az egyéniség és a kultúra tiszteletét állította szembe a háborúval és a fasizmussal. Sértődöttek című nagyregénye, amelynek harmadik kötete csak nemrégiben jelent meg, a régi klasszikus Európát búcsúztatta el. Márai szembefordult a türelmetlenséggel és az erőszakkal. s így hamarosan szembekerült azzal a politikával is, amely a szocializmus eszméire hivatkozva, tulajdonképpen egy vezető csoport hatalmi érdekeit képviselte. 1948-ban Svájcba, onnan Olaszországba távozott, később pedig az Egyesült Államokba telépe- dett le. A nagyvilágtól elvonultan élt, és írta műveit, közöttük Naplóinak egymást követő köteteit. Az első naplókötet még Budapesten jelent meg, ebben Márai a háborús évek viszontagságairól számolt be. Későbbi köteteiben aztán emigrációjának változatos tapasztalatairól, felismeréseiről adott képet, mindig határozott és egyértelmű eszményékhez : az európai humanizmus nagy hagyományaihoz mérve az utóbbi évtizedek történéseit, fejleményeit. Szigorú bíró volt, engesztelhetetlen minden talmi elképzeléssel, olcsó önzéssel szemben. Nem élt békében a világgal, s végül önként vonult ki az életből is, ki tudja, milyen indokok következtében, milyen keserűségek nyomán, Most már hazáján a sor, hogy méltóképpen őrizze meg nagy fiának emlékezetét és alkotásait. P. B. MÁRAI SÁNDOR: ÉG ÉS FÖLD Részletek a kötetből Ég _ és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávé- házban egy részeg iparlovaggal, órákon, át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Konfuce testvére vagyok, az emberi dolgok megértésében, és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoLtak között nevem, megállók az erdő szélén és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben, és a földben, mert ember vagyok, ég, és föld között, ámen. Kaland Élsz, s egyszerre megrohan a kaland. Mi ez a kaland? Nem ismertél meg senkit, nem nevetett szemedbe az olcsó, boldog, vacak öröm, egyedül vagy. S mégis történik ez órákban körülötted valami. Az élet, délután négykor, egyszerre izgalmas lesz és veszélyes. Mindenféle jelek figyelmeztetnek, a köznapinak értelme van. Egy ajtó nyílik, mintha a végzet küldöttje nyomná le a kilincset. A napsugár szíven döf, mint az orgyilkos pengéje. , Fülelsz, neszelsz. Mi ez a kaland, amely betört az ál- mos-ólmos létezésbe? Aztán egyszerre megérted, és elsápadsz. Megérted, hogy élsz. Ez az egyetlen kaland. A demokrácia Meghallgattam e mérges demokratát, aki bombát, kénkövet, poklot és a hét egyiptomi csapást kívánta a parancsuralmaknak, s ezt gondoltam: — Igen, a demokrácia végül győzni fog, de nem így s főként nem ilyen eszközökkel, mint e mérges és kétségbeeesett demokrata hiszi. A demokrácia nem győzhet valamilyen történelmi pillán atban, csatatéren, kürtök bugása és zászlók lobogása közepette, mikor százmillió zsarnok hullája hever a harcmező- kön, s a diadalmas, a jó, a hibátlan és tökéletes demokrácia rohamcsaipatai díszlépésben elvonulnak a hullák fölött. Így, csak így nem győzhet a demokrácia. — De győzni fog, észrevétlenül, bennem és benned. Majd, ha miind műveltebbek, tehát emberebbek leszünk, ha mind tájékozottabbak, tehát jobbak leszünk, türelmesebbek, tehát férfiasabbak leszünk, — mert az önkény mindig idegbajos és nőies. — majd akkor győz a demokrácia. Mikor? Kedden? Vagy szombaton? Nem hiszem. A végső győzelmeket nem adják ilyen olcsón és pontosan. Műhely, szerkezet Aki nem látott szülést, nem tud az életről valamit, nem tud valami biztosat és „alapvetőt”, mint az iskolában mondanák, — bizonyos, hogy aki nem látott szülést, nem látott bele a szerkezetbe, nem ismeri a műhelyt, azt a rejtélyes és félelmes műhelyt, ahol az élet készül. Az erők, amelyek szülés közben megmozdulnak, az élet és a halál erői : az anya és a gyermek állandóan élet és halál között tapogatódénak ez órákban, vak sötétben, süket ösztönnel. Olyan erők mozdulnak meg e pillanatokban, olyan erők feszítik az anyatestet, mint földrengés-. kor. A néző nem csodálkozna, ha vér és placenta helyett láva és hamu ömlene ki füstölögve iaz anyaméhből. Igen, láttam a szerkezetet. Az ember csendes lesz, egészen csendes. Később, mikor a gyerek sírni kezd, a néző kisompolyog a szobából, s úgy érzi, Michelangelo kontár volt és Newton, minden számításával, műkedvelő. Haza A hivatalos hazában, a történelmi hazában, a címeres és törvénytáras, a rendőrös és katonás,, a lobo- gós és jelszavas hazában mindig, újina, egyre maka- csablbul!, egyre fájdalmasabb figyelemmel, kitartással, gyöngédséggel és elnézéssel kell megkeresni az igazi hazát, amely talán a nyelv, talán a gyermekkor, talán egy utca, melyet platánok szegélyeznek, talán egy kapualj, ahol álltam valamikor, s egy daillamot hállgatam, mely az emeleti lakás nyitott ablakán át szállongott a világba, talán ez a szó: „esthajnal!...” Mindig keresem ezt a hazát, annál makacsaibb szeretettel és figyelemmel, ahogy a másik, a hivatalos és történelmi, a címeres és lobogós, elfedi előlem. PÔSFAI PÉTER: Lakatlan arcok a végtelenben három ember egy üveg szájára néz fölsóhajt a kis sarokban az öreg bárzenész fény villan és kabátot húz fizet és távozik a körülmények úgy hozták — csak eszik és iszik elveszett a hű család a kisszoba takarítatlan csikkek sápadt virágcsonkok a fcsend háborítatlan lakatlan szobák lakatlan arcok kilakoltatott ház sárga bögrén méz csillan — megkopott a máz ki nyújt karmokba karmot gyengén — ha itt a pillanat mikor keserű könnyek függönyében hull az alkonyat a végtelenben három ember egy üveg szájára néz apák fiúk és unokák — a számla ennyi — kész! LÖRINCZY ISTVÁN: Márciusi halak (Szász Endre grafikái) i március van ébred a táj nőhajú Hal az égen száll II az oroszlánarcú Napon hinta leng át a korokon III és a hintán nagy szakállal Ember játszik a világban IV március van ébred a táj nőhajú Hal s a hinta száll Pető János: Kocsihajtó PALNER ZOLTÁN: A Marosnál Ülök a parton és a szilvafák kék holdja száll fölöttem. Magasra tartja a kukoricás egy ekéző ló csillag-homlokát a folyón túli csöndben. Ülök a parton és a vaddohány sárga virága lángol. Lassan körégyülekezik a fény, a kosfejű hőség, a tág határ a megcsillámló nyárból. Az akol üres. Pusztán a nyáj az árnyékot hőlészi. Dombéroznak a sötét darazsak s a suttogó füzek közül a táj emberi arca néz ki. Ülök a parton. Szívemnél a fák moccanatlanul állnak. Kérlelhetetlen, komor jegenyék, dűlőket kísérgető, csupa-láng akácai a tájnak. Mintha lennének minden ősükig kiszolgáltatott zsellérek, sorsukkal megkötni engesztelő hazát, jövőt, úgy állnak itt most körül. Hazaértek. Testvéri üzenettel a folyón elúszik vallomásom. Ringatom én is termő földekét némán. Öklöm eldobtam, álmodom s vers tündöklik a számon. SERFÖZÖ SIMON: Intettük Yolna Sátorozhattak a magas halmok, ha már tájainkra ide települtek. Ellehettek tőlünk nyugton, engedékeny gazdáitól e földnek. Volt elég hely megférni velük, fákkal, árkokkal is megértésben. Fickándozhattak erek, folyók, a kanyarokban el is időzhettek «PP*lC-v Csak amikor e fészek hazából sokszor már majd kiöntötték, álltunk elébük gátakkal, intettük volna tisztességre őket. S elleneinket vertük el innen, míg győztük elszánt erővel régen. De amitől Európa harangjai azóta is megkondulnak délben. t PÓSFAI PÉTER: Harmadik levél mikor egyedül ébredsz végtelen este után s a tegnap roncsai szerteszét hevernek mikor hiába várod — nem kel a Nap már nincsenek álmok a paplan alatt KÖVES ISTVÁN: Tömjénillatú szélben Neonok közt feljött a Hold, Tejútbozótokat növeszt a dér, A szél tömjénillatot hord, Rímet fial a munkabér. Gyászbetűs ünnepnap lett ez a mai, Hajnalban zárnak a kültelki kocsmák, Strázsálnak előtte locsolókocsik, Leöblítették a belváros mocskát. Nagyseggű tramplik és fröccsözö prolik Éjfélkor suttogják, ma este mi fájt, S asztalukhoz jegyzőnek idézik A kószáló angyalt,1Ladányi Mihályt. mikor kabátot húzol mert hideg az őszi reggel s egy kokárdacsíkot találsz a zsebedben mikor emlékezel — egy tavaszi nap... nem múlt el az a rossz pillanat mikor lehull a Földre az első télszínű toll s ki hűtlenül elment újra csak újra ígér mikor hiába várod s nem búcsúzik csak csavarog csendben a bánat — ne keress kincset a szeretet CnmpM
