Nógrád, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-11 / 60. szám

Az utazás vége Ábel Olga útijegyzeteiről Ez a citromsárga fede­lű könyv 1934 óta a 25. jubileumi EPOCHA-kö- tet. A Benamy Sándor író által indított, napja­inkban részben újra ki­adott könyvfolyam a fok- ról-fokra jobbra tolódó, végül nemzeti — és álta­lános erkölcsi — ka­tasztrófában torkolló úgy­nevezett „keresztény­nemzeti” kurzus légköré­ben a haladó európai szel­lemiség ébren tartását se­gítette a szépirodalom és a fürgébb közírás, pen­geéles publicisztika esz­közeivel egy morálisan is mind jobban elszennyező­dő közegben. Hogy milyen nagyfokú volt e korszak • lélek- és tudatszennyezé­se. azt mi sem bizonyítja jobban, mint a napjaink­ban ismét Változatlan vagy „szalonképesebb” formá­ba jelentkező előítéletek fölbukkanása a. honi szel­lemi, irodalmi élet zavaro­dottsága közepette. Olyan ez. mint valami atomrob­banás, amelynek következ­tében hosszú évtizedek után is növekszik a jód- és céziumszint növény­ben. állatban, emberben. Bizony, a morális szeny- nyezés felezési ideje is végtelenül hosszú. Vajha fölfognák ezt az írástu­dók. Talán azért is olyan üdítő a mai tudás birtoká­ban is újra olvasni ezeket a könyveket, mert köz­ben nem kell minduntalan a szerecsenmosdató vagy önigazoló csúsztatásokra figyelni, amelyek oly el- kedvetlenítővé teszik gyak­ran a még egyébként fon­tos műveket is. Előfordul­hat persze, hogy hallgatni utólag is arany, valamely szerzőnek, az olvasó szá­mára azonban csak fá­rasztó. Tehat szeretem az EPOCH A-köny veket. Vidám a 25. jubileum kötet, Ábel Olga Tanul­ságos utak 3 kontinensen című könyve. Sajnos, posz­tumusz könyv, ráadásul egy bizonyosan hamis, ám létező szellemi arisztokra­tizmus jegyében — én in­kább sznobizmusnak gon­dolom — „csak” útijegy­zet. Amit még tüchtig, az­az „rendes” írónak sem nagyon néz el a kényes Íz­lésű irodalmi közvéle­mény, hát még annak, aki újságíróként élt. Magam is e „könnyűlovasság” tag­ja lévén természetesen megértem a lenéző le­gyintéseket, csak az álta­lánosításokat nem. Ábel Olga a jó lovasok közé tartozott. Erdélyben Maros-Torda megyében született, iskolai tanul­mányait Marosvásárhelyt és a kolozsvári Marianum- ban végezte. Budapestről előbb az úgynevezett utód­állambeli napilapokat tu­dósította, később belső munkatársként egy évtize­dig a Népszavánál dolgo­zott. írói munkásságát szo­ciográfiákkal kezdte. Nem­rég aratott nagy sikert a Magvető Tények és tanúk sorozatában megjelent Egy újságírónő magánjegyze­tei című könyve. A többi között ö fordította ma­gyarra Eca de Queiroz portugál író Amaro atya bűne, Upton Sinclair A szerelem tövises útja cí­mű regényét. Sokoldalú és mély műveltséggel ren­delkezvén megengedhet­te magánok a szólás egy­szerűségét, ami — tudjuk — az irodalomban, a mű­vészetekben nem kezdet, hanem következmény. így csak az tud élni, járni-kelni az országban, a világban, aki e század kü­lönböző előjelű irraciona­lizmusai közepette és azok ellenére is otthon van a világban, mert tudása az emberről nem a napi ak­tualitások és divatók is­meretében merül ki, jól­lehet ezeket is ismerte, hanem az emberi kultú­rák .— mindenekelőtt ezek európai változatai — lé­nyegi egységének birtok­lásában, s az ebből követ­kező bölcs életszeretetben, a humánum megtartó ere-, jében. Ebben a könyvé­ben három kontinensről, Európáról, Ázsiáról és Amerikáról cseveg, de Benamy Sándor szavaival élve immár egy negyedik, szférikus kontinensről”, hiszen a hűságes társ „időtlen időbe” távozott. És mintha ez a negyedik végtelen földrész, maga az idő is ott csillogna a fél­száz 4 evilági útirajzban, maga a történelem, a vi­lág, az ember sorsa. Utazni jó. De tudni kell, nemcsak a világ végtelen egyetlen szoba is lehet maga a végtelenség. Sőt, egyetlen pillanat. Ábel Ol­ga tudta az utazás lénye­gét, amelyhez nemcsak a kontinensek egyébként szükséges bejárása tarto­zik, hanem az otthoni bú­torok, kancsók, vázák, szőnyegek, emberkéz al­kotta tárgyak ismerete is. ,,S az ablakon túl a fák, az ég, az antilop felhők! Örökké bámulhatod” — írta. Minden igazi utazás így kezdődik és így ér véget. A többi áradás. Valószí­nűleg ez lehet maga az élet. (bte) A Dél-Morva nagyvá­rosban, Brünnben, nagyon sok magyar turista megfordul. Érdemes megnéznünk a város köz­pontjától 5 km-re lévő Brnenska prehradát, a brünni gátat és tavat, amely a helyiek kedvenc kirándu­lóhelye. Az 1936-ban épített gát, amelyre 116 lépcsőn ju­tunk fel a Svratka folyó vi­zét fogja fel. A 8 km hosszú, 200—1200 m széles tó a ví­zisportok igazi paradicsoma. A szemünk előtt vitorlások, csónakok siklanak, s a par­tokon fürdözők százai. Hajóra szálltunk és csak­nem három órán át, nyolc kikötőt érintve pásztáztuk végig a brünni tó partját. A gáthoz visszaérve, gyalog tettük meg az utat vissza­felé, a város centrumába induló 10-es villamoshoz. A zsilipből átengedett víz pár száz méter után újra se­bes folyásúvá alakítja a Svratka folyót, amelynek partjain pisztrángozó hor­gászok várnak a Zsákmány­ra. Brünn nagyon sok látni­valót ígér. Mindenképpen keressük fel a Húsz János sugárút szomszédságában, Spilberk várát, amelyhez fákkal és bokrokkal övezett sétaúton juthatunk fel. Már a bejáratnál a vár falán táb­la fogad magyar és cseh felirattal ; ,.A magyar hazafiaknak, akik a vár börtönében szen­vedtek a nemzeti független­ségért és haladásért. A ma­gyar nép 1964.” A XVII. és XVIII. szá­zadban híres börtön volt a vár, s Európa számos or­szágából raboskodtak itt hazafiak, politikai fog­lyok. A nyirkos cellák, kín­zókamrák ma is döbbenetét keltenek. A magyar jaku- binus mozgalom leverése után várfogságának egy ré­szét itt töltötte Kazinc/.i Ferenc. Külön emlékszoba őrzi a nagy magyar író itt töltőt* éveinek dokumentu­mait. A cellákban lengye­lek, olaszok, franciák ra­boskodtak. Itt halt meg Gavrilo Princi a szarajevói merénylet elkövetője is. A második világháború alatt a hitleristák, a cseh és szlo­vák hazafiak ezreit kínoz­ták a vár falai között. Visszatérve a városköz­pontba, megnézhetjük a szebbnél-szebb gótikus és barokk templomokat. Amit nem szabad kihagyni: a kapucnisok terén áll a Zsu­gorított barátok temploma. A belépéskor magyar ismer­tetőt is kérhetünk és ka­punk is. A kriptában 200 éve eltemetett szerzetesek kiszáradt, mumifikálódott tetemeit láthatjuk. Ide te­metkeztek a városi előkelő­ségek is és «külön teremben, külön koporsóban fekszik a pandúr ezredes: báró Trenk Frigyes. Mindenképpen kóstoljuk meg a brünni sört. Kis­kocsmák, éttermek — a Vi­dám Hóhértól az Intercon­tinental Szállóig — min­dig szívesen látják á ma­gyar vendéget. Összeköthet­jük brünni kirándulásunkat a gépipari vásárral és a motorsport kedvelői a Cseh­szlovák Nagydíjért folyó EB-futamot is megtekint­hetik, amelyet az idén sor­rendben 39. alkalommal rendeznek meg. A magyar motorsport kiválósága. a felejthetetlen Drapál Já­nos itt, Brünnben két EB- futamot is nyert. Kép és szöveg: SZ. !.. Beszélő tájak Egy „proletárius” horpácsi nyughelyén A katolikus temető szom­szédságában a hirtelen már­ciusi tavaszban gőzölög az őszi szántás. Füvek serken­nek kis csomókban és né­hány ágon rügy bújik elő. Március idusa Horpácson makacs derűvel köszönt „visszajön a nyár is..” A tavasz itt nem a zászlólen­gések színhelye, itt a kike­let. csendben zajlik, távol a mai „csaták”, tegnapi el­lenségeskedések, mai száj­tépések csinnadrattás vi­lágától. Nagy Iván történet- tudósunk és felesége Csató Mária sírját keresem. El­késetten jövök. Tavaly kel­lett volna, tavaly volt ki­lencven éve annak, hogy Nagy Iván meghalt és nyolcvan éppen annak is, hogy küzdő (de csendes, de •drámai küzdelem!) életé­nek társa. Csató Mária el­ment. Az elmúlt évben vala­hogy nem volt fül arra, hogy valami szerény módon még­is meg ,kellene emlékezni Nagy Ivánról és társáról.” S most, hogy rövid keres­gélés után a három kőosz­lop előtt állok — láthattom azt is, hogy soha nem volt figyelem, erő és összefogás a balassagyarmati, az aka­démiai, a horpácsi tudós sírjának méltó fenntartásá­ra! Három kő áll egymás­melleit, két szélen két ' na­gyobb, középen egy alig fél méter magas, mindhárom alatt Nagy famíliabeliek porladnak. Nagy Iván mű­kő (műmárvány, öntött va­lami, körömmel karcolható- an puha anyag) emlékosz­lopa az út felőli szélső „Felső Győri Nagy Iván 1824— 1899” felirattal, de már a kőkészítő neve nem olvas­ható. Mellette a kis márvá­nyon jobban olvashatóan Nagy Boldizsár, Ilonka. Ha­lálozásuk éve közös: 1868. (Nagy Iván hirtelen, szin­te egy időben, torokgyíkban halt gyerekei, a családi tra­gédia hatalmas első ütése) s aztán a nagyobb gyerek dr. Nagy Aladár, aki 1854- töl élt 1890-ig... De itt első nekifutásra sehogy sem ta­láljuk (horpácsiak segíte­nek) a feleség és anya, Csa­tó Mária sírját. A két na­gyobb kő egymástól távolo­dó dőlésszöget vett fel, az egyik az út felé hajol a má­sik a temetői nagy kereszt felé, de mindkettő egyben a földnek is bókol. Ha nem teszünk valamit — élőbb- utóbbi ledől. Nagy Ivánék nem horpá­csiak. A horpácsi nép való­jában alig-alig tud valamit róluk. A tudós élete vége- felé pihent meg itt torokba­jával kínlódva, egykori há­zát tudtommal rég elbontot­ták a kapzsi kezek, s lehe­tett idő, amikor maga Nagy Iván és mind az, amit a se­gédtudományok területén a családtörténetírásban, a cí­mertan összegezésében éle­tében végzett .— titkolni va­ló szégyennek számított. A régi uralkodó osztály „re­akciós érdekvédelmének és az árja-germán fajelmé­letnek'' undorító? produk­tumaként. Ma „Magyaror­szág családai czimerekkel és nemzedékrendi táblák­kal”, tizenkét plusz egy kö­tetben díszes kiadásban új­ra a hazai könyvkereskedé­sek kirakatának büszkesé­gei. Holott soha nem lehe~ tett a magyar történelem­ről Nagy |Iván nélkül írni úgy, hogy az események és a szereplők összefüggését el­hagyhattuk volna. Ehhez, negyvennyolcas szerepéhez, kétkötetes, Utólag, emlé­kezetből írt kordokumentum értékű naplójához, a ba­lassagyarmati múzeum meg­alapításában szerzett ér­demeihez, hatalmas és a városnak hagyatékozott dokumentumok, könyvek értékéhez képest méltatlan ez a sír ott Horpácson. Nevében honismereti pá­lyázat zajlik, családtörté­nete nélkül röviden szólva nem létezne értelmes tör­ténetírás, hiszen hogy is le­hetne leírni bármit is. ha nem tudjuk (vagy többféle­képpen tudjuk, ami még roszabb), hogy a történet szereplői miként állnak kapcsolatban magával a történettel és. egymással... Állok a süppedt, gazos kis halom előtt Horpácson, és arra gondolok, amit az imént mondott valaki a Mikszáth-kúria szomszéd­ságában élő gyermeknevelő intézetlek közül „Szontagh sírját a mi gyerekeink gon­dozzák...” Nevelőintézeti gyerekek akik „problémá­sok”. járnak rendszeresen a valamikor ugyancsak hor­pácsi Szontagh Pál (halála után Mikszáth Kálmán vet­te meg „domíniumát” és építette fel saját kúriáját Szontaghé mellett) fekete márvány siroszlopához. Madách Imre egyetlen, mindvégig, haláláig jó ba­rátjára tehát legalább néz valaki. A szomszédos Mik- száth-sírokat az evangéli­kus temetőben egy horpácsi gondozza. feltehetően a család felkérésére, de nem is ez a fontos ebben sem. Nagy Jván és három gye­reke valahogy nem érdeme­sül a közfigyelemre. Neki nem jut felpártoló kis kö­zösség, Iszakmai vagy más társulat, ide inem jut figye­lem sem az Akadémiától, amelynek évtizedeken át volt munkása, s akit Márki Sándor éppen az Akadémia nevében búcsúz­tatott. őt, most újra érde­mes idézni, hogy még ért­hetőbb legyen a kép: .,A kik közt született, élt halt: la kiknek és megyéjük­nek történetét megírta: a kiket legnagyobb kincsé­nek: könyveinek, kézira­tainak, régiségeinek örökö­seivé tett: és a kiknek vár­megyei székhelyét ezzel egyszerre tudományos köz­ponttá emelte: Nógrádvár- megye nemeseinek > méltó ivadékait kérem. indítsa­nak mozgalmat: hogy Ba- lassa-Gyarmaton a megye nagy fiának, a haza nagy költőjének Madáchnak szob­ra. 'mellett emléket állítsa­nak megyéjök másik jeles fiának, á nemesség törté­netírójának. Madách ba­rátjának, Nagy Ivánnak. És írassák a neve alá azt, a mit Horátiusszal ő tartott: .,Privatus illis sensus erat brevis. Commune mag­num” Vagyis: ..A regi pol­gár kincse kicsi vala. / Nagy a hazáé”. A vármegye nemesei ma azok lehetnek, akik újra tettekkel érdemlik ki az emberi jelzőt. Hát, ezzel, hogy állunk? — ez itt a kérdés. Ma talán a cselekvő em­berség-nemesség ol.v kicsi, mint volt vala a régi pol­gár kincse és ezért a hazáé sem igen nagy. De sokkal nagyobb a folytonos vesz­tése mindannak, ami értéit, legyen az tárgy vágy táj, szellemiség vagy hagyo­mány. A legnagyobb csata- vesztés mégis a szálak el­szakadása a folytonosság­ban, a gondolkodásban és minden másban. Így lehet kor, amikor Nagy Iván a földbe süpped, amikor pedig nem kellene már. így lehet idő, amikor a nemzeti ün­nep a széthúzás? ünnepé­nek mutatkozik. Amikor egymás ellen ünnepelve járkálunk: hol lehetne va­lami .függetlent " végrehaj­tani?! Miközben Nagy Iván és sok mindenki más. .jobb emlékezetre édemes, neme­sebb utódokra régtől érett haló porait széthordja a tavaszi szél. önmagát prole- táriusnak nevezte a horpá­csi. Aki tollából s nem va­gyonából él. Vagyonát is a köznek adta. T. Pataki László

Next

/
Thumbnails
Contents