Nógrád, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
4 NOGRAD 1989. MÁRCIUS 15.. SZERDA 4 KULTÚRA KÖLTSÉGEI A mitől 1987-ben mint fantomképtől • rettegtünk, aminek 1988- ban már láttuk a nagyon is valóságos, ijesztő árnyékát, 1989-re már megérkezett teljes valójában ; a pénztelenség góleme, amely, lám, élő darabokat akar' kivágni a kultúra testéből. A napokban Pécsett bejelentették, hogy a költségvetés hiányai miatt ijesztően nagy összegeket kívánnak elvonni a színháztól, a szimfonikus zenekartól és a ríyári színháztól. Az érintettek azonnal kétségbeesett felhívással fordultak a nyilvánossághoz, és — egyelőre — elérték azt, hogy a tanács bizottságot küldött ki: vizsgálja felül a kultúrális intézmények költségvetését. Pécs ügye nem egyedülálló, sókkal inikáibb példaértékű, Mégis mit lehet tenni — kérdezik ilyenkor a kultúra barátai —, meddig le- hét felhívásokkal elhárítani a csonkítások veszélyét? Különösen, ha olyan módon vezetik elő az operáció szükségességét, hogy ha nem veszik el e területről a pénzt, akkor kevesebb jut az oktatásra. Márpedig ki merné ma azt állítani, hogy az oktatásra nem kellene többet áldozni? Ezt a legszőrösebb szívű közgazdászok sem vonják kétségbe. Van-e érv, racionális és nem pusztán érzelmi indoka annak, hogy megvédelmezzük a kultúra költségeit? Jelesül nem is a kultúrát általában, hanem a színházat és a zenét, ami leginkább a kultúra luxusának látszik? Azt hiszem, léteznek ilyen érvek, s mindjárt a kiindulópont a legfontosabb. Vajon miért a kulturális kiadások felülvizsgálatával kell kezdeni egy ilyen pénzügyi fogyókúrát? Vajon, ugyanolyan alapossággal — külön szakértői bizottságokkal — vizsgálják-e a költségvetés minden tételét azok, akiknek a szűkös keretekből gazdálkodniuk kell? Alig hiszem. A minap a televízió Kincs ami nincs címmel sorozatot mutatott be arról, hogy egyénenként és közösségenként, országosan, hogyan pazarolunk el milliárdokat, energiával, anyaggal, szervezetlenséggel, figyelmetlenséggel. Vajon nem kellene-e minden gazdálkodó egységnek, a tévé riportereinél mégiscsak alaposabban és komolyabban, megvizsgálni egy adott megye, város, intézmény kiadásainak rovatait, és az összegek indokoltságát? (Közöttük természetesen a kulturális intézmények kiadásait is.) Dehát miért tartsuk fontosnak a kultúrát? Erre elég sok érv akad a gazdag, igazán piacorientált országok példatárából is. Lassan közhelyszámba megy: a XX. század utolsó harmada közgazdaságilag arról nevezetes, hogy a szellemi munka felértékelődött a termelésiben. S nemcsak a szó szoros értelmében vett szakmai tudás, hanem általában a „humán tényező”, ahogy ezt a legjobb kapitalista menedzserek is mondják, és le is vonják ennek megfelelő következtetéseiket. Lehet-e vitatkozni azon, hogy a színház, a mozi, a zene, az irodalom, a művészetek általában milyen fontos eszközei annak, hogy az egyén, a szabad állampolgár, az értékteremtő ember megismerje önmagát, társas kapcsolatainak természetét, s képes legyen arra az örömre is, amint a művészetekben ráismer emberi önmagára. Felismerje az emberi természetben és a nemzeti történelemiben rejlő olyan összefüggéseket, amelyek hovatovább nélkülözhetetlenek, ha nem akarjuk tovább tűrni azt a közömbösséget, érdektelenséget, amely naponta forintok millióiban mérhető károkat okoz a termelésben. S ez csak az „emberi tényező”, egyik, s nem is mindig a legfontosabb oldala. A másik: az oktatás, a tanulás, a szakmai felkészülés elengedhetetlen része, fontos kiegészítője, helyenként megalapozója mindaz, amit a fiatalság az iskolán kívül kap(hat). A világ megismerhető (és megtanítható) része egyre kevésbé fér a kötelező iskolai oktatás szűkös időkeretei közé. Regényt olvasni, filmet, színházat nézni, zenét hallgatni korábban is jórészt a tanórákon kívül kellett, de a számítógéppel játszani és programokat csinálni, a hangok, a nyelv, a pszichológiai magatartásminták szövevényeiben eligazodni is, jórészt már csak a kötelező tanórákon lehet. Erre azért is van oly nagy szükség, mert ha az az iskola egységes és általános műveltséget tud adni (milyen jó lenne, ha ezt már maradéktalanul nyújtaná), akkor azt az egyéni pluszt, azt az egyedi valamit, amire az egyes tanulónak, az egyedi embernek "van szüksége, azt éppen az iskolán kívül lehet (kell) megszereznie. S ez nemcsak az iskolás korú gyerekekre érvényes igazság. Aztán túlhajszolt korunkban az sem lehet mellékes szempont, -hogy mikor pihenünk a nyolcórás helyett rendszerint 10—12—14 óráig tartó műszakok után? S. hogy a kikapcsolódásnak a televízió marad-e az egyetlen lehetséges módja? Egy parlamenti képviselő, egy vidéki orvoskar dékánja mondta egyszer az Ország- gyűlés nyilvánossága előtt: a több emberi szó a gyógyításban a legmegbízhatóbb ellenszere a túlzott gyógyszerfogyasztásnak. Emberi szóra pedig nemcsak a betegnek van szüksége. Ez azt jelenti, hogy akkor mindenhonnan el lehet venni a pénzt, csak a kultúrától nem? Valószínűleg ezt senki sem gondolja komolyan. Ha tisztességgel megvizsgáltak minden költségvetési kiadást, és még .mindig el kell vonni a kultúrától, akkor sem szabad ezt differenciálás nélkül megtenni. Márcsak azért sem, mert az igényesebb kultúra tud igazán olyan tekintélyt teremteni, amelyik közvetve forintot kamatozik. Pécs balettje, zenei élete, egykor filmfesztiváljai nemzetközi találkozókon hozott már kemény devizát a városnak, és az országnak. Csak éppen az így „megtermelt összeget” nem a kultúra kapta ’kézhez! S végül persze az adott művészeti ágakon belül is. lehet takarékoskodni. Egy pazarlásra berendezkedett országban néha a művészek sem érzik eléggé, hogy jobb előkészítéssel, kiérlelt koncepcióval, az ihletre hivatkozó kapkodással szemben itt is nagy összegeket lehet megtakarítani. Nem a nagyvonalúság ellenében, hanem' — ahol kell — a nagyvonalúság érdekében. Amikor az ősember még alig tudott több élelmet összegyűteni, mint amit naponta megevett, a fennmaradó kis szabad -idejében már elkezdte díszíteni a tárgyakat, amelyeket naponta használt. Azóta eltelt néhány millió év, s jó lenne ezt az őskori tapasztalatot nem elfelejteni. B. L. Három percben az ENSZ-nek Pályázat a jövőről, a • • • 0* W m jovoert avagy egy balassagyarmati diáklány gondolatai Ahogyan szerte az országban úgy a balassagyarmati Szántó Kovács János Gimnázium lés ISzakközépis- kolába is eljutott még -tavaly az a fénymásolt levél, amelyben Kis Tóth Péter a budapesti Radnóti Gimnázium volt diákja — a Life-liink hazai képviselője — fordult a magyar diákokhoz. „Képzeld el, hogy három percig beszélhetnél a tévében, vagy a rádióban. Mit mondanál?” — írta a levélben, s pályázatokat vártak — három percben a jövőről, a szándékokról. — Holecz tanárnő tudta, hogy vonzódok az irodalomhoz, s ezért szólt nekem —• magyarázza Harmat Berta a „Szántó” iV. D. osztályának diákja, amikor arról faggatom, ő hogyan került az Élet-láncba. A balassagyarmati diáklány pályázatában a kommunikációról, az ember és ember közti kapcsolatról írt. — Miért pont erről? — kérdezem, amikor éppen egy magyaróra. közben leülünk beszélgetni. — Mert a mostani nyíltságban — amit próbálnak hangoztatni és valamilyen fokon megvalósítani — érzem .ennek nagy jelentőségét. Én azt tartom, hogy a nyelv szempontjából, a beszéddel kell azt megvalósítani. Ez olyan kommunikációs eszköze az embernek, amit- nem lehet pótolni semmivel. Az alacsony, törékeny lány pályaműve bekerült abba a válogatásba is, amely 1990Life-link magyarul azt jelenti Élet-lánc. A két szó egy olyan mozgalmat fémjelez, amelyet svájci fiatalok indítottak útjára. Lehetőséget akartak nyújtani a szólásra azoknak a társaiknak, akiknek van mondandójuk a jövőről, s valamit tenni is akarnak érte. Azoknak, akik látják hol és mit kellene másképpen. ben „végigjárja” majd valamennyi ENSZ-tagállam vezetőjét. Az ötven kiválasztott magyar pályázónak februárban vitafórumot szerveztek a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban, ahol politikusokkal, művészeikkel találkozhattak. Ott elsősorban a politikai nyíltságról, a fiatalok lehetséges és valós helyzetéről, cselekvési teréről esett szó. — Hobónak volt ott egy nagyon érdekes megállapítása, amit megjegyeztem. Szerinte az ötvenes, hatvanas évekbeli emberek tulajdonképpen elszívták az életteret a fiataloktól, s a fiataloknak éppen ezért ez lehet a legfőbb feladata, hogy ebbe ne törődjenek bele. A vitából is látszott, hogy a mai ifjúság aktívan akar cselekedni és aktívan részt kíván a közéletből... — felelte Berta, amikor a februári fórumról kérdeztem. A balassagyarmati lány • a Petöii Sándor Általános Iskolában végzett, s eredetileg zenei szákon folytatta a középiskolában, mivelhogy tíz éve zongorázni tanult. Aztán már ott jött a magyar irodalom szeretete és nyelvtané, s persze ehhez kellett Holecz Imréné tanárnő is, aki észrevette ezt a szeretetet. — A fórummal kapcsolatban említetted, hogy ti fiatalok másképpen ítélitek meg ezt a kort, mint a többit. Mit értesz ezen? — Azt hiszem, hogy a mi fiatalságunk határon mozog. Nem tudja van-e remény, lehet-e cselekedni, s akar valamit tenni, de nem tudja hogyan?! Teljes bizonytalanságban éfünk, s ez mindenképpen nagy szerepet játszik abban, hogy a fiatalok idáig jutottak, hogy elindultak például a skinhead mozgalmak. A „pozitív életben” nem találtak helyet a cselekvésre. ☆ — Ügy tudom, nyelvészpályára készülsz. — Igen, érettségi után Pécsre szeretnék felvételizni magyar nyelv szakra, s középiskolában szeretnék tanítani. Azt hiszem, ez az a korosztály, amelyiket a legjobban lehet formálni, az emberi élet fordulópontján vannak. — Mi az, ami most téged legjobban foglalkoztat? — kérdeztem már búcsúzás közben. Pillanatnyi szünet után határozottan válaszolt : — Az érettségi. (hlavay) Barátnőivel — középen Harmat Berta — a Life-link levelét böngészik. Kép: Sz. N. TALÁLKOZÓ PÁRHUZAMOSOK Kultúra és idegenforgalom Ismét forog az idegen Magyarországon, ahogyan azt már nálunk törvényszerűnek tekintik. Mindjárt az év elején kulturális eseménnyel hívjuk fel magunkra ország -és világ figyelmét: a budapesti tavaszi fesztivállal. Tiszteletre méltó előrelátással most már jó előre kiküldték a rendezők a programokat, a külföldi kulturális intézmények és sajtó- orgánumok kezdik —, de ne álltassuk magunkat, bizony csak kezdik — a jelentős európai kulturális rendezvények között emlegetni a fesztivált. A mérleg rendszerint pozitív, s remélhető, hogy az idén még inkább az lesz. Hiszen egyre növekszik a nemzetközi érdeklődés Magyarország iránt. Ám tegyük gyorsan hozzá: ennek ma sokkal inkább a politikai és gazdasági változások, a reformról és nyitásról szóló hírek az okai, semmint a kulturális események. Jóllehet a fesztivált záró jelentések mind magasabb külföldi vendégszámokat mutatnak, korántsem biztos, hogy az egyik- másik rendezvényt megnéző- meghallgató külföldi ezért jött hozzánk. Valószínűbb, hogy oda is elmegy —, ha már egyéb dolga miatt felkereste Budapestet. Mindez a legkevésbé sem csökkenti a budapesti tavaszi fesztiválnak sem a jelentőségét, sem rendezőinek érdemeit. Csak éppen az jut eszébe róla a magyar idegenforgalom „szurkolójának”, hogy jó lenne egész éven —, vagy legyünk tárgyilagosab- bak : egész idegenforgalmi idényen — át ilyen, de legalább nem sokkal alacsonyabb színvonalú kulturális programokkal várni a Magyarországra érkező külföldieket. S, az is, hogy a művelődési házak és otthonok egész sorának — anyagiak hiányában — bezárása, a költségvetésben a kultúra „hátrasorolása” rossz szolgálatot tesz az idegenforgalomnak is. Nem utolsósorban azért, mert ‘külföldi útlevéllel mind több magyar születésű-anyanyelvű vendég érkezik, s nekik itthon nem csak a zene jelenti a kultúrát. Sőt, nem egy hazalátogató magyar mondta el az elmúlt évben, hogy színházat, televíziót ' Magyarországon szeret nézni igazán, mert az idegenben tanult nyelven nem tudja , annyira élvezni, érteni a költészetet, de a prózát sem, mint magyarul. Máris fel kell készülni a balatoni szezonra. A hazai lakosság csökkenő életszínvonalát figyelembe véve alighanem — legalábbis egyelőre — a magyar tenger sokkal inkább nemzetközi lesz a nyáron. S, ha van színházi társulatunk —, amely némi devizaszerzés reményében kitűnően meg tud tanulni egész színműveket németül külföldi vendégszereplésre — előadhatja ugyanazt „hazai pályán” is németül, a Balaton partján nyaraló osztrák és német turisták szórakoztatására. S, a példát követni is érdemes. Gyorsán terjed manapság a hír, az itt nyaralóktól újabb százezrek tudják meg, hogy lehet Magyarországon „külföldiül” is szórakozni. Magas színvonalon. Ma valahogy úgy állunk a kultúrával, hogy ami itthon irodalomban, színházi bemutatókban, filmben a közönség elé kerül, ahnak nagy része világviszonylatban is megállja a helyét. S, ez valóban elegendő a magyar — és a magyarul beszélő külföldi — közönségnek. De a földrajzi távolságok rohamosan csökkennek, s talán már az idén, jövőre, vagy azután ezrek jönnek hozzánk a földteke túlsó feléről is, nem utolsósorban kulturális érdeklődéssel. Nagyon messziről indult el .—, vagy jó évtizeddel ezelőtt — egymás felé az idegenforgalom és a kultúra. Mostanára már elérkeztek odáig, hogy útjaik párhuzamosan, egymás közelében vezetnek. Jó lenne, ha ezek a párhuzamosok nem csak a végtelenben — találkoznának. . V. E.
